Wyatt Heyll nincs jól. Pontosabban valahol az élet és a halál között lebeg. Egészen fiatal kora óta számos betegség sújtja szerencsétlent, többek között a testében szétterjedő rák is. A szülei emiatt meghoztak egy nagyon súlyos döntést: beadatták neki a Sorrowvirus nevezetű szert, amely egyfajta „paranormális anyag”, és lényegében megakadályozza, hogy a lélek a túlvilágra távozzon. Wyatt így a Purgatóriumban ragadt, amely viszont gyógyító hatással is lehet a betegre (legalábbis a kutatások ezt állítják). Azonban Wyatt ki akar innen kerülni, már csak azért is, mert egyre ijesztőbb dolgokat lát maga körül. Különös játékbabák jelennek meg, és hamarosan a halálos anomáliák is beköszönnek.
A The Sorrowvirus alapvetően egy rövidke horrorjáték, bár ahhoz, hogy a teljes sztorit megismerd, ki kell szedni belőle mind a négy befejezést. Ha már tudod, hogy nagyjából mit hogyan kell, akkor ez nem lehet gond, ugyanis minden egyes végigjátszásnál ugyanazokat a helyeket járod be, egyfajta időhurokszerűen. Persze a kinézetük valamicskét változik, és az ellenfelek is nagyobb számban lesznek jelen, de meghalni nem nagyon fogunk, pedig megvan rá az esély (az ellenség megérintésével elbukhatunk).
Mentési pont egyszerűen nincs a játékban, szóval ha mégis sikerül elpatkolni, akkor az utoljára megérintett állóórától indulunk. A The Sorrowvirus: A Faceless Short Story sokkal inkább egy sétálószimulátor, mintsem egy kőkemény túlélőhorror, szóval odafigyelve játszva a pulzusunk maximum a jumpscare ijesztgetéseknél ugorhat meg.
A szoftver igazán kiemelkedő pontja a története. Hihetetlenül komplex, több rétegből álló sztorit sikerült összehozni mellé, amelyet fokozatosan ismerhetünk meg, és mélyedhetünk el mind Wyatt, mind a különös Sorrowvirus múltjában, illetve hogy mi köze volt mindennek bizonyos kutatókhoz és egy rémisztő templomhoz.
A korábban említett játékbabák mind Wyatt múltjához köthetőek, és nagyon megörültem, mikor megláttam köztük Frant, a Fran Bow című horror-kalandjátékból. De emellett is számtalan easter eggre bukkanhatunk még, például egy plakátra a Five Nights at Freddy’sből, magára Slender Manre, sőt, egy Half-Life utalásnál még Gordon Freeman ikonikus feszítővas fegyverét is felvehetjük (mondjuk kezdeni nem lehet vele semmit).
A látvány egyébként kifejezetten mutatós, indie horrorjátékhoz képest borzasztóan aprólékosak a textúrák, és látszik, hogy foglalkoztak a hangulatkeltéssel, nem csak úgy random bedobálták ugyanazokat a játékelemeket egymás után. Még a földön heverő újságok is tűélesek, szóval itt nem lehet okunk panaszra.
A hangoknál már annál inkább. A szinkron korrekt, sőt, kifejezetten igényes, de bármennyire is tetszett elsőre a játék zongorára épülő zenei témája, 2-3 óra után már inkább kikapcsoltam, mert ugyanaz a dallam ismétlődik újra és újra. Bár rendelkezésünkre áll egy inventory, a felvett tárgyakat sosem fogjuk kombinálni. Mind automatikusan felhasználásra kerül az adott pillanatban.
Hiába rövidke élmény, a The Sorrowvirus: A Faceless Short Story mégis remek alternatíva lehet mindazok számára, akik szeretik az igényesebb horrorjátékokat, amelyekben nem kell halomra lőni a zombikat, vagy elmebetegek elől bujkálni. Bár nem tökéletes (egy game-breaking bugba sikerült belefutnom), a hangulata és a nagyszerű története simán elviszik a hátukon.
