Jamie Hyneman és Adam Savage neve egy egész generációnak vésődött be örökre az emlékezetébe. A két kissé különc, de műszaki területen ezermesternek számító fickó azzal vált híressé, hogy a Discovery Channelen saját műsort kaptak. Na jó, nem is ezzel, hanem azzal, hogy a duó ebben a műsorban egy rakás hétköznapi szóbeszédet, városi legendát vagy épp áltudományos kísérletet próbált ki élesben is. Arra pedig minden adásban nagyon ügyeltek, hogy e kísérletek lehetőleg minél nagyobb robbantásokkal vagy autós karambolokkal, esetleg igen magasból való lepottyanással járjanak. Ez volt a MythBusters, avagy kis hazánkban az Állítólag... című félig-meddig ismeretterjesztő műsor, amit nagyjából mindenki imádott. A show végül összesen 15 évadot ért meg, és még némi videojátékos kötődése is volt. De igazából videojáték eddig nem nagyon készült belőle, legalábbis mostanáig. Az utóbbi évekre jellemző lengyel szimulátorcunami ugyanis ezt is magával sodorta. Így született meg a Byte Barrell stúdió és a PlayWay játéka, a MythBusters The Game – Crazy Experiment Simulator.
Ilyen címmel és ilyen fejlesztőkkel mit is várhat az ember ettől a játéktól? Tulajdonképpen azt, hogy mi magunk bújhatunk Jamie és Adam bőrébe, hogy kísérletezés címszó alatt egy jót robbantgassunk. Nos, a valóság az, hogy nem az ő bőrükbe bújunk, még csak nem is Tory, Grant és Kari bőrébe. Hanem egy teljesen random fickóéba, aki az ő nyomdokaikba lép, és saját kis csapatával megpróbálja újra felfuttatni az egykor oly népszerű műsort. Ehhez némi pénzmag és az eredeti műsor egykori stúdiója is rendelkezésre áll, utóbbi csurig pakolva alkatrészekkel, nyersanyagokkal és különféle munkagépekkel. Megbízónk elvárásai elég egyértelműek: a műsorokat úgy kell megalkotnunk, hogy azok minél több nézőt bevonzzanak, ezzel pedig kellő népszerűségre szert téve minél több bevételt generáljanak.
De mit is jelent ez játékmenet terén? Aki arra számít, hogy szabadon kísérletezgethet, dúskálhat a különféle városi legendák között, amelyeket bizonyíthat vagy megcáfolhat, nos, az jó eséllyel csalódni fog. Itt ugyanis elég szorosan fogja a kezünket a játék, és nem is nagyon hajlandó elengedni azt. Ezzel együtt igen könnyű vakvágányra kerülni, ami frusztráló lehet, ha mondjuk egy elég hosszú kísérlet fuccsol be a nem teljesen egyértelmű utasítások miatt, és a sok apró, pepecselős és főleg időrabló lépés zömét újra kell csinálni. Én például rögtön így jártam a lufis-repülős kísérletben, ahol nem volt teljesen tiszta, hogy a repülés közben mi is vár rám, így nem értem el kellő pontot, amivel a játék megrekedt ott, hogy kezdjem újra a kísérletet. Csakhogy addigra se szék, se lufik, se Buster, se semmi nem volt. Kezdhettem mindent újra elkészíteni...
A játékmenet egyébként kifejezetten sok apró elemből épül fel. Egy-egy mítosz alátámasztása vagy épp megcáfolása mindig a sorozatból is ismert tervrajzkészítéssel indul. Nem kell megijedni, nem kell mindenkinek saját kútfőből megterveznie egy irányított robbantást. Nem, ehelyett a végtelenségig leegyszerűsítették a dolgunkat. A tervrajz elkészítése ugyanis három-négy minijátékból áll, amelyek mindig ugyanazok, így már a harmadik kísérletnél is inkább érződnek felesleges nyűgnek. Ha ez megvolt, jöhet a szükséges eszközök és alkatrészek beszerzése, amit a főhadiszálláson tehetünk meg egy gigantikus polcrendszernél. Ez ismerős is lehet a sorozatból, Jamie és Adam háta mögött elég sokszor láthattuk ezeket a polcokat.
A kísérletek eszköztárát magunknak kell elkészíteni vagy épp átalakítani az előírt módon. Ezt egy mindent tudó kis füzetből puskázhatjuk ki, ez lesz a legféltettebb kincsünk, mert ez adja az egyetlen támpontot, hogy mi mindent is kell végigcsinálnunk egy-egy kísérlet során. Aztán jöhetnek az olyan valamivel izgalmasabb tevékenységek, mint a fa- vagy fémelemek méretre vágása (minden alkalommal magunknak kell a fűrészlapot cserélgetni a gépben), Buster vázának majd ballisztikus zseléből a testének az elkészítése, esetleg egy éles kézigránát gyújtószerkezetének az átalakítása. Buster esetében érdekes, hogy a zselét előbb magunknak kell alkotóelemekből a megadott arányban kikeverni, majd formába önteni, végül a fémből készült vázra ráaggatni.
A játék egyik legnagyobb erőssége és egyben legnagyobb gondja is ez az aprólékosság. Mert valahol poén, hogy kb. csavarról csavarra kell megalkotnunk a kísérletekben részt vevő tárgyakat, majd előkészíteni és végül végrehajtani a kísérleteket. De pont a fent is vázolt kudarcok esetén ezt az akár órákat is felölelő pepecselést újrakezdeni már messze nem annyira szórakoztató. Ehhez jön, hogy a játék irányítását és a feladatok felépítését hiába magyarázza a játék egyenként, valahogy mégis nagyon nehéz ráérezni. Éppen ezért könnyen elmehet az ember kedve a további kísérletezgetéstől is. És akkor még azt hozzá se vettem, hogy valójában az egész játék megvalósítása eléggé fapados. Oké, ez önmagában még nem feltétlenül baj, de azért ami csúnya, az nem szép.
A MythBusters The Game – Crazy Experiments Simulator véleményem szerint messze nem méltó adaptációja az Állítólag... sorozatnak. Vannak benne érdekes ötletek, és a szerelgetős részek még úgy-ahogy szórakoztatóak is tudnak lenni. De valahogy az egész kivitelezés ebben a formában nagyon darabos, nagyon nem áll össze egy kerek egésszé. És ami a legszomorúbb, hogy messze nem olyan szórakoztató részt venni ezekben a kísérletekben, mint amilyen szórakoztató volt anno a TV-ben nézni őket. Éppen ezért csak nagyon óvatosan merem ajánlani bárkinek is a játékot, ha merem is egyáltalán. Jamie és Adam legelvakultabb rajongóinak talán.
