Szeretem a verekedős játékokat, de a klasszikus oldalnézetes felállást talán már egy picit unom. Márpedig a műfaj képviselőinek döntő többsége ezzel operál, még a beat 'em upok is. Talán éppen ezért imádtam annyira a Sifu minden percét, még a kontrollerhajigáló nehézségével együtt is. És talán éppen ezért fogott meg a Midnight Fight Express is, hiszen itt izometrikus „Diablo-nézetben” csinálhatjuk nagyjából ugyanazt, mint a Sifuban: bucira verünk mindenkit, aki szembejön. A Midnight Fight Express ráadásul egyetlen lengyel srác, Jacob Dzwinel munkája, szóval játék közben ezt is érdemes szem előtt tartani.
A történet egy őrszobán kezdődik, ahol hősünk egy szál algában (alsógatya...) ücsörög megbilincselt kézzel, vele szemben pedig a tankönyvi jó zsaru, rossz zsaru páros támaszkodik az asztalnak. Jól láthatóan elég zabosak, valami nagyon csúnya dolog történhetett, aminek jó eséllyel mi is részesei, netán okozói voltunk. Aztán hamar kiderül, hogy a mögöttünk hagyott éjszaka egy egész várost érintő alvilági leszámolásról szólt. És lényegében mi voltunk azok, akik a város fél alvilágával (vagy az egésszel) leszámoltunk. Oké, de kik vagyunk mi? Miért számoltunk le az alvilággal és miért nincs rajtunk ruha? És különben is, miért nem emlékszünk semmire azon túl, hogy a lakásunkban egyszer csak megjelent egy csomag, abból meg kiröppent egy drón.
Ez a drón a kulcsa mindennek, ugyanis ez az, ami arra bíztat minket, hogy induljunk el. Csakhogy mi nem emlékszünk semmire, még a saját nevünkre sem, de a drón megnyugtat, hogy ha követjük az utasításait, akkor reggelre minden kitisztul. Mi pedig követjük azt, amivel kezdetét veszi egy egész éjszakán át tartó bunyó. Bunyó utcai huligánokkal, bunyó szórakozóhelyek kidobóival, bunyó gengszterek fogdmegjeivel, bunyó biztonsági őrökkel, drogosokkal és még ezernyi más gazfickóval. A lényeg, hogy bunyó-bunyó-bunyó és még több bunyó. És ha már a bunyóról szól az egész játék, adja magát, hogy ez azért lehetne a játék legerősebb része. Szerencsére az is.
Az irányítást elég könnyű kitanulni, de nagyon kell hozzá egy kontroller. Viszont azt is hozzá kell tenni, hogy bár kitanulni könnyű, igazán mesterien pofozni az ellent már annál nehezebb. Sajnos a teszt során én is az időm nagy részében az ütés gomb darálásával és véletlenszerű variálásával (megfogás, esetleg védés vagy erősebb ütés) hadonásztam végig a pályákon. Szerencsére karakterünk – akiről hamarosan kiderül, hogy Babyface gúnynévre hallgat, és nagyjából John Wick szintű hírneve van az utcán – még így is elég jó hatékonysággal osztja a tockosokat. És van is bőven kinek, hiszen kb. minden pályára jut valamilyen új arc, akinek szétrúghatjuk a zrityóját. A mozdulatok kifejezetten jól néznek ki, van néhány egészen látványos csuklótekergetés is. És ha már végképp szorul a hurok, akkor több mentőövünk is van. Egyfelől a tereptárgyak nagy részét hozzávághatjuk/rúghatjuk az ellenséghez. Másrészt mindenféle eszközt felkaphatunk fegyvernek, a WC-pumpától a késeken át a baseballütő érintésével egészen az elektromos pálcákig.
A fegyveres harc nagyon érezhetően hatékonyabb, mint a pusztakezes, ahogyan a valóságban is az. Hiszen nagyon nem mindegy, hogy valakit egy vascsővel vágnak kupán vagy kap egy méretes pofont. De olykor különféle lőfegyvereket is felkaphatunk: pisztolyok, géppisztolyok, de akár sokkoló is a kezünk ügyébe akadhat. Hősünk emellett idővel szert tesz egy állandó pisztolyra is, de abban eleinte csupán egyetlen töltény van. Ez amolyan másodlagos támadásféle, amelynek újratöltődési ideje van, cserébe egyetlen lövéssel bárkit leterít, kivéve a bossokat.
Babyface már az első perctől kezdve igen jól képzett harcos benyomását kelti, de a pályák között a fejlődési fán újabb és újabb mozdulatokat és trükköket oldhatunk fel hozzá. A kinézetét is itt tudjuk variálni, e téren nagyon nagy a választék, de súlyos játékon belüli pénzekbe kerül ezeket mind fel is oldani. Éppen ezért első végigjátszásra esélytelen is a dolog, ha másért nem, hát ezért máris lehet újrakezdeni az egészet.
De egyébként is van motivációja erre az embernek, mert minden pályán ezernyi dolgot figyel a játék, és ezek mentén osztályozza a teljesítményünket. Én a C-nél, vagyis közepesnél jobb jegyet sosem kaptam, bosszant is a dolog, neki is fogok ugrani újra, hogy legalább ezen javítsak. Meg egyébként is nagyon jókat lehet bunyózni a játékban.
A grafika egyébként szerintem nagyon stimmel a játékhoz. A pályák egyszerűek, de változatosak és jól fel vannak építve. A karakterekre is elmondható ugyanez: eleinte egészen hétköznapi fickókat csaphatunk széjjel, később ez azért érdekesebbé válik. Mindezt a játék szándékosan elnagyolt stílusban tálalja, arca például senkinek sincs.
A Midnight Fight Express nem lesz az év játéka, ez egészen biztos. De például nálam jelenleg erősen versenyben van az év verekedős játéka címért. Igaz, e téren kb. csak ő és a Sifu említésre méltó, és van egy sanda gyanúm, hogy utóbbi be is fogja húzni ezt a címet – nem érdemtelenül. Viszont Jacob Dzwinel játéka is maximálisan megérdemli azt a néhány eurót (jelenleg 20 euró a Steamen), amit elkérnek érte. Szórakoztató, bőven van benne kihívás, és a mai trendekkel ellentétben megvan benne az újrajátszási faktor is. Ezt mostanában nagyon kevés játéknál éreztem, itt határozottan.
