A Sloclap stúdió első játéka a 2017-es Absolver volt, amely egyedi látványvilágával és játékmenetével ugyan inkább egy szűkebb réteget fogott meg, de ők imádták. A stúdió már akkor is a harcművészetek videojátékká konvertálásában látták a szórakoztatás kulcsát, és e nézetük máig nem sokat változott. Új játékuk, a Sifu már a megjelenése előtt is elég nagy port kavart, mivel az előzetesekből egy igen dinamikus és látványos verekedős játék képe rajzolódott ki a rajongók lelki szeme előtt. Ám akkor még talán ők sem gondolták, hogy a Sifu ennyire kemény kihívás lesz. Egyes becslések szerint ugyanis a játékosok döntő többsége még a második bossig sem képes eljutni benne.
A Sifu története valamikor napjainkban játszódik. Az előzményekben egy harcost irányíthatunk, aki társaival egy éjszaka megtámad egy dojót. Miután több diákkal is végeznek, a harcos – Yang – szembenéz a dojo vezetőjével, vagyis shifujával (ami nagyjából képzett harcosnak vagy mesternek fordítható). Kiderül, hogy Yang is egykor az ő tanítványa volt, akit kitiltott a dojóból, de azt ekkor még nem tudhatjuk meg, hogy pontosan miért is. Azt viszont igen, hogy Yang egy bizonyos ősi tudás megszerzéséért támadta meg egykori mesterét, akit a mi közreműködésünkkel meg is öl. Ekkor veszi észre, hogy az egész harcot végignézte a mester tizenkét éves gyermeke (hogy fiú vagy lány, az a játékosok döntésén múlik). És hogy ne legyen klisés bosszúsztori, utasítja az egyik csatlósát, hogy végezzen a gyerekkel.
Hogy miért is lett mégis klisés bosszúsztori a dologból? Egy mágikus medál miatt, amely képes feltámasztani a halálból a tulajdonosát – ez esetben a gyermeket. Ő pedig annak rendje és módja szerint bosszút is esküszik, amihez a következő nyolc évet a kung fu minden fogásának elsajátításával, önmaga képzésével és felkészítésével tölti. Mi csak nyolc évvel a végzetes éjszaka után, húsz éves korában vesszük át felette az irányítást. A feladatunk pedig nem is lehet más, mint felkutatni és egyenként levadászni az apánkat és dojót lemészárló harcosokat. De mint minden ilyen út, ez is seregnyi alacsonyabb rendű harcos szerteszét pofozásával van kikövezve. És ez bizony egyszerre mocskosul szórakoztató és átkozottul frusztráló.
A Sifu egy külső nézetes akció-szerepjáték, amelyben a húszéves harcművészt irányíthatjuk. Minden egyes pálya végén ott vár minket az öt támadó egyike, akiknek persze mind egész kis serege van, akiken először szó szerint keresztül kell verekednünk magunkat. Ez adja az egész játék lényegét, és azt kell mondanom, hogy ennyire jól összerakott harcrendszert és aprólékosan kidolgozott animációkat kevés játékban láttam korábban. A Sifuhoz képest a verekedős játékok a Mortal Kombattől a Tekkenen át a Street Fighterig statikus izmozások csupán.
Hősünk – akinek nem derül ki a neve – rendkívül jól képzett harcos, aki képes egyszerre akár fél tucat ellenféllel is felvenni a kesztyűt. Igen ám, de ő sem halhatatlan, sőt. Legyen bármennyire is jó harcos, az igazi ereje a mi kezünkben van. És garantálom, hogy mi nem leszünk olyan ügyesek mint ő, ami egyenes út ahhoz, hogy meg fog halni. Újra és újra.
Ez az, ami egyszerre piszok élvezetessé, de bosszantóan nehézzé is teszi az egész játékot. A csaták nagyon dinamikusak, az animációk jól össze vannak kötve, minimális darabosságot is nehéz észrevenni rajtuk. A látványos kombók kivitelezése ugyanakkor gyakorlást kíván, ami főleg a jó időzítés miatt van így. Egyébként az esetek többségében könnyű beleesni a klasszikus vadul nyomkodjuk a könnyű és nehéz támadások gombját, és kétségbeesetten próbáljuk kivédeni vagy elkerülni az ellenség ütéseit. Pedig valójában az ellenfelek szinte végig ugyanazokat a sablonokat követik, vagyis kis odafigyeléssel könnyen kiismerhetők és így legyőzhetők is. A harcrendszer nagyon jól épít a környezeti adottságokra is, a „kivégzések” is rendre idomulnak a környezethez, de tárgyakat is felvehetünk fegyvernek. Az pedig különösen jól mutat, amikor egy ellenfél ütése elől kitérve az pont a mögöttünk álló másik ellenfelet találja telibe. Éppen ezért, ha türelmesek vagyunk és odafigyelünk, akkor két-három, de akár négy ellenfél sem okozhat gondot. Ennél több viszont már annál inkább.
Hősünk, mint már említettem, korántsem halhatatlan. Tulajdonképpen három-négy csúnyán benyelt keményebb ütéstől máris padlót fog, ami ez esetben halált jelent. Manapság hozzá vagyunk szokva, hogy játékon belüli karaktereink életéért a legkevésbé sem aggódunk, mert végtelen alkalommal kezdhetjük újra az adott pályát, szakaszt vagy csatát. Nos, a Sifu ennél sokkal szigorúbb. Nincs előre meghatározott darabszámú életünk, mint a Super Marióban, ehelyett a már említett mágikus medálé a főszerep. Ez ugyanis tényleg képes feltámasztani a viselőjét, de nem végtelen alkalommal. Ráadásul minden feltámadás felgyorsítja az illető öregedését, ami exponenciálisan tovább gyorsul, minél többször halunk meg. Először csak egy évet öregszünk a visszatérésnél, legközelebb már kettőt, majd négyet, ötöt, hatot és így tovább. Ha nem vagyunk elég ügyesek, már a legelső pálya teljesítése is könnyen tíz-húsz évbe telhet. Márpedig hetven felett nincs tovább, jön a game over.
Szerencsére hősünk tudja csökkenteni az öregedő évek számát, ha legyőz néhány harcost, illetve ahogy öregszik, úgy fejlődik is. Egyfelől a bunyók során szerzett XP-vel új támadásokat oldhatunk fel (vagy csak az adott játék idejére, vagy akár véglegesen is), másfelől a támadóereje is nő, ahogy öregszik. Cserébe viszont az életereje csökken, tehát könnyebben győz le másokat, de őt is könnyebb legyőzni. Így ötven felett már nagyon oda kell figyelnünk, hogy ne nyeljük be tonnaszám a pofonokat, mert akkor már kezdhetjük is elölről az adott pályát. Mondanom sem kell, hogy mennyire bosszantó tud lenni, amikor nekimegyünk mondjuk a második pályának 23-25 évesen, de mire eljutunk a végéig, már több az ősz hajszálunk, mint a fekete, és a szakállunk is jóval hosszabb. Főleg azért bosszantó, mert nyilván a következő pályákra már eleve öregebben megyünk tovább, ergo azokon még annyi hibázási lehetőségünk sem lesz, holott minden pálya egyre nehezedik.
Szóval van kihívás a Sifuban bőven, de pont ettől is olyan jó. Minderre rátesz egy nagyon nagy lapáttal a játék grafikája is. Nagyban hajaz az Absolver (vagy akár a Dishonored) stílusára, kicsit rajzfilmszerű, kicsit baltával faragott, de ide nagyon is jól illik. Bár az is igaz, hogy a fakó színhasználattal ez nem mindenkinél fog működni. Mellé viszont nagyon korrekt optimalizációt is kapunk, nagyobb létszámú bunyók alatt sem döcög a framerate. A hangokra és a zenékre sem lehet különösebb panaszunk. Ami nekem gondot okozott és nem is nagyon találtam rá megoldást, az a kontroller problémái. PC-n egy DualShockot használva bizonyos gombok (pl. a D-paden) egyszerűen nem működnek – még szerencse, hogy ez az irányítást nem befolyásolja.
A Sifu egy olyan játék, amely ugyanannyira képes lebilincselni a játékosokat, mint felbosszantani. Akár még rage game-nek is beillik, mert garantált, hogy lesz olyan pillanata, amikor legszívesebben a képernyőhöz vágnánk a kontrollert. És rettentő gonosz módon a ragequitre sincs tekintettel, a visszatöltésnél bizony a dühös ALT-F4 előtti éveket fogja szépen levonni, nem ússzuk meg!!! Viszont kevés verekedős játék van, ami ennyire részletesen kidolgozott harcrendszert és mozdulatokat kapott volna. Erre érezhetően nagyon odafigyeltek a srácok, és ennek meg is lett az eredménye. A játékban egyelőre nincs nehézségi beállítás, ez csak később jön egy frissítéssel. Így most mindenkinek pöccre ugyanazt a kihívást kell teljesítenie, ami elég jó összehasonlítás lehet a haverokkal. Ki hány évesen tudta le az első vagy második vagy akárhanyadik pályát? Ki milyen irányba vitte el a harcost, kinek melyik támadások működtek a legjobban? Bár multiplayer mód nincs és nem is lesz, így egy picit azért lehet versenyezni a haverokkal.
