Ha xenomorphokról van szó, akkor nem egyszerű olyan videojátékokat találni, amelyek többnyire méltó módon mutatták be H.R. Giger teremtményeit. Sokáig az Aliens versus Predator 2 volt az etalon, de mivel abban szerepeltek a ragadozók is, nem lehet 100%-ban Alien-játéknak nevezni. 2014-ig kellett várnunk az első igazán nagyszerű alkotásra a témában. Ez lett az Alien: Isolation, amely a túlélőhorror műfaj felől közelítette meg a filmtörténelem borzalmas rémségének bemutatását, egyúttal a hivatalos licencek birtokában nagyszerűen adta át Ridley Scott 1979-es klasszikusának, A nyolcadik utas: a Halálnak az atomszféráját és retro sci-fi hangulatát. Tehát ha valaki az első Alien-film borzongató légkörét és nyomasztó pillanatait szeretné átélni egy videojátékban, annak ott az Alien: Isolation. Csakhogy az Alien franchise Scott filmje után is dübörgött tovább. James Cameron 1986-os műremekét, A bolygó neve: Halált például többen jobbnak is tartják, mint az első filmet. Az ok? Akciódúsabb, látványosabb és több xenomorph is megjelenik benne.
Az Aliens: Dark Descent éppen ennek a filmnek a hangulatát kívánja visszaadni egy csapatmenedzselős taktikai akciójáték képében, ahol sokkal fontosabb embereink mentális egészsége, mintsem az, hogy a xenomorphok melyik szellőzőnyílásból másznak elő. Egy meglepően hosszúra nyújtott tutorial során megtanít a játék az alapmechanikákra: mászkálás, bujkálás, karakterek irányítása, képességek használata. Közben meg elszabadul a pokol, amikor egy szabotázs során kiszabadulnak a xenók, amikről amúgy egy-két emberen kívül nem is tudott senki, és főszereplő hölgyünkkel (Maeko Hayes) próbáljuk menteni a menthetőt. Végül Maekónak egy elég kemény döntést kell meghoznia: beindítja a Cerberus Protokolt (nem a Callistót ;-) ), és az összes közelben tanyázó, nagy eséllyel arctámadó által fertőzött hajót szénné löveti. Ezután megérkezik a felmentő sereg, a Colonial Marines, azaz a tengerészgyalogosok, és melléjük csapódva próbálunk túlélni. Végül a Lethe nevű bolygón kezdünk el missziókat teljesíteni és a karanténba zárt közeget megtisztítani a mocsoktól, de mondjuk csak úgy, hogy segítünk a dögöknek álomba xenderülni.
Már a tutorialnál belefutottam egy kifejezetten irritáló helyzetbe, amikor a csúf, kopasz xenomorph elől kell bujdosni egy méretesebb teremben. Párszor sikerült beletaknyolnom a mocsok arcába, mivel a kameranézetből adódóan teljesen megszűnik a térérzék, és egy bizonyos távolság után roppantmód nehéz nyomon követni, hogy merre kóborol az idegen. Ez még csak hagyján, de az autosave két átvezető videóval visszább lett belőve, szóval ötször néztem végig ugyanazokat a jelenetsorokat, ami után már nem volt túl őszinte a mosolyom. Egyébként nagyrészt rendben van a stuff, de van pár idióta bug, beragadó menük, amikből csak visszatöltéssel lehet kilépni, és egy ponton a teljes csapatom meghalt a semmitől, fél másodperc leforgása alatt.
A nehézség egészen jól testre szabható, de még így is meg tudott lepni az Aliens: Dark Descent, mert ez bizony néhol eléggé izzasztó. Közepesen tolva nem vészes, de nem a mai megszokott standard nehézségről beszélünk, főleg, ha életben szeretnéd tartani a katonáid. Ez bizony nem lesz olyan egyszerű! Ez a játék bizony egy afféle „X-COM-like”, annyi különbséggel, hogy teljesen valós időben játszódik, és nem körökre osztott. De ezen kívül gyakorlatilag ugyanaz a recept. Bázismenedzselgetés, katonák életben tartása és szintezése, új perkök megnyitogatása, a laboratóriumban új eszközök kifejlesztése, a műhelyben meg új fegyverek és egyéb harcászati segédeszközök létrehozása.
Ha már az akciók, néha előfordul ezek közepén elég erőteljes szaggatás, ami teljesen indokolatlannak tűnik – nem olyan szép a cucc, hogy szét kellene repednie a PlayStation 5 vázának, de még csak nem is annyira mozgalmas az, ami a képen történik. Grafikailag korrekt, de semmiképp sem tartozik a szebbek közé. Rengeteget csal a „látótér” mechanika által, mivel mindig annyit látunk, amennyit a karakterek is belátnak, mivel vaksötétben botorkálnak, sok esetben kétcentis folyosókon.
A hangeffektek, zenék, meg úgy önmagában az atmoszféra elég erősre sikeredett, mondhatni olyan, mint a filmeknél. Hátborzongató az, amikor egy mozgásérzékelőt lehelyezel a pálya egy bizonyos pontján, átmész a másik végébe ténykedni, és egyszer csak elkezd csipogni a már jól ismert hangeffekttel. De úgy önmagában is nagyon hangulatos és erős ezen a téren a játék.
Sajnos a probléma nem is a nyugisabb, feszültségkeltő pillanatokban rejlik, hanem a harcrendszerben. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy szörnyű lenne, mert vannak kifejezetten emlékezetes pillanatok, de úgy összességében sokkal kielégítőbb a lopakodósabb játékmenet. Mindamellett, hogy még jutalmaz is, ha nem húzod a nyakadra ötpercenként a rohadékokat, lévén minél többször kezdenek el utánad loholni, annál agresszívabbá válnak, illetve a hordákban támadós pillanatok is elég hamar el tudnak fajulni (és se lőszer, se medkit nincs végtelen menyiségben...).
Amíg a xenomorphok az ellenfelek, tényleg izgalmas, ahogy portyáznak meg kolbászolnak a random folyosókon, te pedig meghúzod magad a négyfős csapattal egy könyvespolc mögött, mert már kezd necces lenni a helyzet. De amikor a történet egy későbbi fázisában behozzák a humanoid, szektás eszement ellenfeleket, ott picit ledobta az agyam az ékszíjat. Ezek az ellenfelek (legalábbis egy részük) gondolkodás nélkül, libasorban rontanak a csapatodnak, ugyanúgy ahogy a xenók, csak éppen ásóval meg csövekkel felszerelve. A korábbi feszültség meg ijedelmek lényegében átmentek röhögésbe, hogy ez mégis mi a halál? Zéró mesterséges intelligencia, zéró értelem. Még ha a xenók útvonalkeresése meg vadászata jónak is tűnik, sajnos náluk sincs az MI túlzottan rendben. Ha már tudnak rólad, fejjel a falnak rohannak, pedig úgy rémlik a könyvekből meg a filmekből, hogy tanulnak bizonyos dolgokból, és amúgy még a taktikázásra is képes fajról beszélünk.
A szinkronhangokkal nem igazán foglalkoztak. A középszer a legjobb, amit megütnek, sajnos néha még az se nagyon jön össze. Nem túl kellemes hallgatni, pedig érdekes is néhol, amit mondanak. Mert egyébként a sztori meglepően jó lett, persze semmi világmegváltó.
A négy katona a küldetések során stressz-szinttel rendelkezik, amire jobb odafigyelni. Minél magasabb, annál több negatív effekt éri embereinket, és egy-egy nagyobb hordával való szembenézéshez a stressz-szint csökkentése javallott. Ezt medkitekkel tudjuk megoldani, cserébe egy gyógyítással kevesebb lesz. Van pár képesség, amiket be lehet nyomni harcok közben, olyankor pedig belassul az idő, szóval szerencsére van ideje az embernek gondolkodni, ha már a térkép bámulása közben is telik az idő. A legtöbb képesség egyszerű, lepakolsz egy gépágyút, ami darálthúst aprít az ellenből, vagy épp a korábban említett mozgást detektáló szenzort, ami logikailag mozgást detektál. Nem vagyok ennek a harcnak a híve, de kihozták belőle azt, amit ki lehetett.
Az Aliens: Dark Descent egy korrekt csapatmenedzselős Aliens-játék lett, nagyszerűen eltalált hangulattal, és hosszú ideig szórakoztató játékmenettel. A bugok, a mesterséges intelligencia furcsa viselkedése, a gyengécske átvezetők és a középszerű szinkron némileg levon az értékéből, de azt hiszem, hogy akinek ott pihen a polcán A bolygó neve: Halál, annak kötelező vétel lehet.
