Nem egy alkalommal zengtem már arról, hogy a játékipar hangsúlyosabb, érdekesebb része hogyan törtet már egy jó ideje a B-kategóriás és az indie fejlesztők és kiadók berkei felé. Míg egy időben ezek a játékok egy viszonylag könnyen behatárolható prezentációs stílussal, illetve játékmechanikákkal rendelkeztek, a határ egyre inkább elmosódik. Nem egy ilyen cím pedig be is váltotta az ígéreteket, és igazi klasszikusokká váltak. A Testament: The Order of High Human azonban nem ezek sorát gazdagítja.

Pedig a Fairyship Games játéka meglehetősen jól indul: egy igen látványos, játékstílusában az Arx Fatalis és a Dark Messiah of Might and Magic stílusát követő (tehát lopakodás, íjászkodás, közelharc és mágia testre szabható keverékével alakítható hőssel), félig-meddig nyílt világú akció-szerepjáték. Hősünk Aren, a high human nevezetű, istenszerű faj királya, aki Tessara fantasy birodalmának teljhatalmú uralkodója is egyúttal. A high humanek az ősi, seekereknek nevezett elődeik nyomdokait követve védelmezik a világot, a halandókat, és próbálják visszaszorítani a Sötétséget. Egy nap azonban Aren öccse, Arva átáll a Sötétség oldalára, újdonsült képességeivel lemészárolja a királyi udvartartást, Arent pedig egyszerű halandóként száműzi Tessaraba. Így indul utazásunk, amelynek során metroidvania jelleggel vissza kell szereznünk isteni képességeinket, hogy aztán leszámolhassunk Arvaval és megtoroljuk a minket ért sérelmeket.
A játékmenet eleinte meglehetősen szórakoztató volt, az elvárásaimat igyekeztem reálisan belőni, és bármiféle túlzás nélkül úgy tűnt, a recept működik. Bár sem a lopakodás, sem a harc nem váltotta meg a világot, minden hozott egy elvárható szintet, az összkép pedig kifejezetten pozitívan hatott. A klasszikus fantasy FPS szegmenseket pedig időről időre felváltották logikai, platformozós feladványok, amelyek egészen üdítően hatottak néhány órányi tömény kaszabolás, hátbadöfködés és íjászkodás után. Ám ahogy a játék egyre nagyobb lendületet kapott, úgy ütköztek ki olyan hibák is, amelyeket látva kizártnak tűnik, hogy a fejlesztők alaposan átgondolták a koncepciót.

Mind a harcrendszer, mind a lopakodás darabokra hullik, amint a Testament teljesen indokolatlanul rákap arra a szokásra, hogy különböző típusú ellenfelek tucatjait szabadítja a nyakunkba. Míg pár mobbal szemben tűrhetően működött a hárítás, a kissé szigorú cooldownra állított elkerülő manőver, nagyobb tömegben az összecsapások elég gyorsan váltak követhetetlenné. A készítők ugyanis minden olyan varázslatot és képességet, amelyek lehetővé tehetnék a nagyobb tömegek kezelését – gondolok itt például arra, hogy Aren különleges látásával megtageljük az aktuális helyszín ellenfeleit, hogy a hárítással egyszerre több csapást is kivédhessünk, vagy valamilyen varázslattal távolabb lökjük, megritkítsuk az elleneket – érthetetlen módon a szintlépésekkel megnyitogatható fejlődésfa egészen távoli ágaira helyezték. A gondot tovább tetézi, hogy a kétfajta lehetséges védekezési manőver közül pont a durvább, háríthatatlan, vörös jelzővillanását időzíti annyira botrányosan a harcrendszer, hogy azt szinte soha nem tudtam időben lereagálni.
A főellenfelek elleni harcok során pedig, ahol a védekezés gyakorlatilag egyáltalán nem működött, a rendszer aztán teljesen darabokra hullott, és más megoldás híján elkezdtem spamelni a korlátozott mennyiségben craftolható különböző italokat és nasikat, amelyek fegyverzetünk lángba borításától sebzésredukálásáig számtalan ideiglenes bónusszal láthatnak el minket. Az összecsapások ettől sem lettek kiegyensúlyozottabbak vagy szórakoztatóbbak, de legalább volt esélyem rá, hogy egy-egy kötelező harcot követően folytathassam kalandozásaimat Tessara birodalmában, és ezeket az epikusnak szánt epizódokat letudva visszatérhessek a játék jobban működő részeire.
A fejlesztők nyilvánvalóan arra építettek, hogy a játék előrehaladtával egyre erősebbé válunk, nem pusztán megnyithatjuk a játéktér korábban lezárt részeit, de az ottani ellenfelekkel is jóval könnyebben rendezhetjük nézeteltéréseinket. A képletből azonban elfelejtették azt az együtthatót, hogy ha az odáig vezető út nem szórakoztató, sőt, gyakran egyenesen a frusztráló kategóriát erősíti, nem valószínű, hogy túl sok olyan játékos lesz, akik hajlandóak addig bírni, főleg egy olyan történet mellett, amely a kezdeti erős felütést követően borzasztóan gyorsan válik irgalmatlanul kliséssé és érdektelenné. A Testament: The Order of High Humant így csak jelentős javítások és foltozások után, erősen leakciózott áron tudom ajánlani komolyabb érdeklődőknek.