A Switch egyik nyitócíme volt a 1-2-Switch, amit nagyon szeretett volna a Nintendo egy hasonlóan jó hangulatú partijátéknak összehozni, mint amilyen anno a Wii Sports volt – csak épp nem jött össze. A legtöbb kritika lehúzta, de csak sikerült annyit eladni belőle, hogy egy meglepetésszerűen bejelentett folytatása szülessen. Sikerült tanulni a hibákból?
Nos, az igyekezet megvolt, ez látszik is. Most már két csapat küzd egymással, illetve az irányítási lehetőség is kibővült az okostelefonnal. Ez utóbbi esetében nem kell semmit sem telepíteni, csupán egy böngészővel kell a menet elején egy weboldalt megnyitni, és onnantól működik telefonnal is a játék – így akár százan is részt vehetnek egy-egy partiban, míg Joy-Conos irányítás esetén ez a szám csupán 8. Keverni az irányítási módokat nem lehet (a játék legelején kötelező választani), ugyanis van egy-két olyan minijáték, amely csak telefonnal működik.
Bár a 17 minijáték nem tűnik rossz kínálatnak, de sajnos az, ahogy bedobja a random generátor ezeket, párat nagyon hamar elkezd ismételni. De még ha meg is ismertük mindet, valahogy hamar unalomba fullad az egész játék a rettenet vontatottsága miatt. Én elhiszem, hogy nem feltétlen lehet megmondani, hogy adott játékos játszott-e már az adott minijátékkal, de a minden játék elején felajánlott gyakorlást jó lenne valahogy egyszerűen átléphetővé tenni.
A játékok színvonala is erősen hullámzó: a kvíz rettenet gagyi kérdésein a kislányom is csak ásított, míg mondjuk a színfotózás egész érdekes – a Hip Bump ugyanakkor már-már az ízléstelenség határát súrolja (ki és miért gondolta azt, hogy a hátsóinkkal egymást “távlökdösni” olyan jó móka (merthogy nem ér soha senki egymáshoz)?), viszont a Joy-Con Hide & Seek egész jópofa. És még sorolhatnám…
És ez is egy komoly hibája az Everybody 1-2-Switchnek: nem tudja eldönteni, kit is akar igazából megszólítani, annyira vegyesbazár a kínálata: az ufós táncika egy 5-6 évest még csak leköt, de ő nem tud mit kezdeni mondjuk a Kitchen Timerrel, ahol meg kell tippelni, hogy az adott mennyiségű másodperc mikor telik le.
Ami a technikai megvalósítást illeti, itt panasz nem igazán lehet: flottul megy az irányítás mind Joy-Connal, mind telefonnal, és alapvetően a design is rendben van, még ha az én ízlésemnek picit túl harsány néhol. A showműsor jellegből adódóan Horace-t, a műsorvezető lovat elég sokszor fogjuk látni-hallani – és sajnos az ő szövegei is hamar ismétlésbe fulladnak, ráadásul ha a jópofaság illúziója tovaszáll, őt sem lehet túlnyomni.
Pedig jó is lehetne ez a cucc, csak valahogy az egyensúly nincs meg a körítés és a tényleges gameplay között. A totál katyvasz minijátékkínálatra már panaszkodtam, mint ahogy arra is, hogy a fejlesztők sem tudták eldönteni, kit szólítsanak meg alapvetően a művükkel. De legalább diszkontáron kínálja a Nintendo, ez is valami…
