Amikor kb. egy éve megláttam az első képeket a Republic of Piratesből, felszaladt a szemöldököm, és emlékeim szerint még a homlokomat is összeráncoltam: ez bizony arcátlan Anno-koppintás. Nem akartam azonban látatlanul pálcát törni a játék felett, ezért a tesztpéldány feltelepítése után rögtön bele is merültem a Karib-tenger habjai közé, hogy megállapíthassam: ez a játék bizony valóban egy arcátlan Anno-koppintás!
Na, de önmagában ez még nem baj, hiszen az első Anno is valaha bőszen merített ihletet a Caesar-sorozatból, az meg ki tudja, honnan. A játék tehát a szokásos Anno-receptnek megfelelően random szigeteken játszódik, amelyeken városokat kell felhúznunk, ahol végre letelepedhetnek a kincsvadászatra, a mértéktelen rumfogyasztásra és a kalózélet szabadságára halálosan ráunt martalócaink, hogy végre megízlelhessék az igazi életet, és 9-től 5-ig dolgozhassanak valami aktatologató kalózhivatalban.
A vér azonban nem válik vízzé, és valami érdekes oknál fogva még a panel nyolcadik emeletén is igénylik a rumot, a hajókötelet és a függőágyat, tehát leszünk szívesek ezeket mind legyártani nekik. Ha minden igény ki van elégítve, akkor társadalmi osztályt léphetnek, igényeik tovább nőnek, a hal mellé még vaddisznóhúsra is áhítoznak majd, amihez persze újabb és újabb épületeket kell felhúznunk, amihez még több munkáskéz kell – így zárul be a körforgás.
Ahol a játék nem követi az Annót, az mindig azért van, mert valamit alaposan leegyszerűsítettek. A raktárkészletek például nem szigetenként vannak nyilvántartva, hanem egy általános közösbe kerül be minden legyártott nyersanyag, így például teljesen hiányzik a szigetek közti áruszállítgatás. Ez részben rendesen áramvonalasítja a játékot – bevallom, a szinte kezelhetetlenné hízott Anno 1800 után számomra ez abszolút nem hiányzott –, másik oldalról viszont nyilván a kalózkodás egyik lényege lenne pont az ártatlan kereskedőhajók kifosztása.
A kampány során megismerkedünk a játék háttértörténetével (de persze van sandbox mód is), amelynek során apánk halálát kell megbosszulnunk (komolyan), ami szuper dolog, csak már a SeaDogsban is unalmasnak hatott, pedig az 23 évvel ezelőtt volt. Mindenesetre maga a kampány szépen megfeleltethető egy tutorialnek is, az akcentusok elég szórakoztatóak, minden karakternek sikerült remek szinkronszínészt találni, már csak ezért is megéri eltölteni vele pár órát. A különböző frakciók egyébként teljesen egyformák, és van a játékban diplomácia is, de sok szót nem érdemes elvesztegetni rá.
Még mielőtt azt hinnéd, hogy a játék nem tetszett, a helyzet az, hogy remekül szórakoztam a kis kalózbirodalmam irányítgatásával. Vannak ám jópofa ötletek is: ha kijelölünk egy hajót, hirtelen felhangzik valamilyen jól ismert sea shanty, azaz tengerésznóta, vagy például a hajókat nem csak úgy megépítjük, oszt’ jól van, mint az Annóban, hanem rendesen kapitányt kell találni nekik, akik tapasztalati pontokat gyűjtenek és 10 szintenként új képességekkel gazdagodnak. Tetszett a kezelőfelület is, amely őszintén szólva sokszor használhatóbbnak tűnt, mint az Anno, és a statisztika-képernyőn is mindig megtaláltam mindent.
Igazából csak egy dologban van hiányérzetem, és ez pedig a hajók irányítása, ami abszolút nélkülöz mindenféle valósághű elemet. A hajók simán megfordulnak helyben, nincs „súlyuk”, nem érezni, hogy a képzeletbeli szél mozgatná őket (szél sincs), csak egy sima téglatest egy örökké nyugodt víztükrön. A harc szintén lehangoló, nincs kartács, nincs bomba, csak egyféle lövedék, a hajók pedig egyszerűen HP-alapúak, pedig mennyire komoly lenne már egy tisztességes moduláris sebzés bordázattal meg vitorlákkal. Nagy kár ezért, erre lehetett volna sokkal több energiát szánni.
Mi a végszó? Mindenképp megéri a Republic of Pirates beszerzése, ha az ember talál egy kisebb leárazást. 20-25 óra szórakozás garantált, viszont ellentétben a Karib-tengerrel, túl nagy mélységre ezúttal számítsunk.
