„Ha megengedik, szeretném elvinni Önöket egy különleges utazásra. Egy átlagos hétköznap estének tűnt, amikor Brad Majors és menyasszonya, Janet Weiss, két átlagos, egészséges fiatal elhagyták Dentont egy késő novemberi estén, hogy meglátogassák Dr. Everett Scottot, volt tanárukat és barátjukat. Bár az égen fenyegető, sötét viharfelhők gyülekeztek, arra, amerre az útjuk vezetett, a pótkerekük pedig le volt eresztve, de derűs fiatalokként, akik épp egy esti kiruccanásra indultak, nem engedték, hogy ilyesmi a kedvüket szegje. Egy olyan esti kiruccanásra, mely aztán sokáig emlékezetes maradt számukra.”| Az ikonikus nyitány, majd egy szürreális, temetőbeli lánykérést követően ezzel a monológgal indul Richard O’Brien klasszikus, a ’40-es, ’50-es évek horror- és sci-fi filmjei előtt egyszerre tisztelgő és azokat parodizáló korszakalkotó musicalje, a The Rocky Horror Show.
A film naiv, a klasszikus amerikai álmot megtestesítő hősei, Brad és Janet egy defektnek köszönhetően a Transzszexuális galaxis Transzilvánia nevű bolygójáról származó földönkívüli őrült tudós, a transzvesztita Dr. Frank-n-Furter kastélyában kötnek ki, épp azon az estén, amikor a doki (a filmváltozatban Tim Curry ikonikus alakításában) alattvalóival készül megalkotni mesterművét, a Frankenstein módra összerakott tökéletes szeretőt, Rocky Horrort. Az ebből kerekedő, zseniális, fülbemászó számokkal kísért kaland egy végtelenül szórakoztató, mai napig érdekes és aktuális témákat, társadalommal, identitással, szexuális forradalommal és egyéni szabadsággal kapcsolatos kérdéseket boncolgató mestermű, amelynek filmváltozata az éjféli matinék és kultfilmek királya – hivatalosan 1975-ös premiere óta a mai napig nem vették le a mozik műsoráról. Egyúttal személyes kedvencem, amelyet általában évente legalább egy alkalommal újranézek, így egy játék, amely ezt próbálta régi, 8-bites Nintendo játékokat idéző platformjátékká alakítani, igen komoly elvárásokat kellett, hogy „megugorjon”. Főleg, miután a ’90-es években már egyszer bebizonyosodott egy kalandjáték formájában, hogy nemhogy O’Brien, de még a legendás Christopher Lee közbenjárása is kevés ahhoz, hogy egy Rocky Horror játékot működőképessé tegyen, ha az alapvető pontokon vérzik.
A FreakZone Games fejlesztői (az Angry Video Game Nerd játékok, illetve a minden idők egyik legrosszabb horrorfilmjének titulált Manos: The Hands of Fate játékadaptációjának készítői) mégis megpróbálkoztak a dologgal, a bejelentést pedig elég gyorsan követte a megjelenés is. Korábbi címeikhez hasonlóan egy, az eredeti művekre rendszeresen visszahivatkozó, elsősorban az azok iránt rajongó retro-fanatikusokat megcélzó címet raktak össze, amely az eredeti film (és musical) szegmenseit alakítja egy, a Super Mario Bros. 2-t idéző platformjátékká.
A végigjátszás során különböző karakterek felett vehetjük át az irányítást, akiknek sebessége, irányítása bizonyos mértékben eltér ugyan, ám közös motívumuk a viszonylag kevés életerő (Ghosts’n Goblins jelleggel minden ütés lehámoz róluk egy ruharéteget, és ha alsóneműjükben éri őket a csapás, az automatikus halállal jár), illetve a különböző tereptárgyak felvételének képessége, amelyekből aztán hol emelvényt építünk a magasabb platformok elérésére, hol hidat a tüskék és egyéb akadályok felett, hol az ellenfeleket és főellenfeleket dobáljuk meg velük, hogy kiiktathassuk őket.
A játék prezentációja kiválóan illeszkedik a 8-bites inspirációkhoz és a FreakZone korábbi munkásságához, stílusát és humorát elsősorban a filmes kikacsintások, átvett jelenetek és párbeszédek, illetve azok videojátékos átfordítása, valamint a klasszikus zenék 8-bites Nintendo-himnuszokká átírt változatai szolgáltatják. Az összképbe pusztán az rondít bele, hogy bár egyértelműen elsősorban a filmadaptációból inspirálódott, a színészek kinézetét már nem használhatták fel a készítők, így bár a karakterek felismerhetőek, azok nem Tim Curry vagy Susan Sarandon 8-bites másai.
A nehézségi szint már kicsit felemásabb összképet mutat: ugyan a játék egyes karakterei is poénkodnak a „kétes minőségű pályadesignnnal”, tény és való, hogy a nagyjából egységes tempóban, pályáról pályára emelkedő nehézségi szintbe itt-ott belerondít egy-egy frusztrálóbb, nehezebb helyzet, amelynek teljesítése alaphangon igénybe vett 8-10 próbálkozást. A játék szerencsére kifejezetten megengedő az újrapróbálások tekintetében, egyrészt alapértelmezésben végtelen számú folytatás áll rendelkezésünkre, másrészt ha meghalunk, általában az aktuális akadályt megelőző utolsó „nyugisabb” helyen éledünk magunkhoz, és nem kell fél pályákat újrajátszanunk egy-egy elvétett ugrás miatt.
Ennek ellenére a The Rocky Horror Show Video Game bizonyos helyzetekben lehetett volna informatívabb, de legalább jobban rávezethetné a játékosokat egyes szituációk megoldására. Steamen egy kritikus vélemény például nehezményezte, hogy az Eddie elleni főellenfélharc a kastély hibernációs kamrájában lehetetlen – nem az, csupán a feladat itt nem a Meat Loaf által alakított motoros leküzdése, hanem pusztán a túlélés, amíg Dr. Frank a segítségünkre nem siet. Ehhez hasonló szituációkból pedig még akad néhány, amelyeket meg lehetett volna oldani kicsit elegánsabban is.
Mindezek ellenére, ha valaki szereti a csapat korábbi játékait és a játék alapjául szolgáló musicalt/filmet, annak ajánlom, hogy tegyen vele egy próbálkozást. Alig 10 euró csak Steamen, veterán, gyakorlott platformjátékosok számára valószínűleg alig egy-két óra alatt végigjátszható, ugyanakkor szórakoztató, rajongóktól rajongóknak készült feldolgozás, amely az eddigi legjobb, leghitelesebb és legszórakoztatóbb játékadaptáció, ami a The Rocky Horror Show-ból készült.
