A Don’t Nod stúdió nevét mindenki összekötötte az évek során a Life is Strange franchise-zal, ami nem meglepő, hiszen ők keltették életre. Viszont az az igazság, hogy ha megnézzük a széria egyes epizódjait, kiderül, hogy valójában nem is ők készítették eddig a legtöbb Life is Strange játékot! Ők jegyzik az ikonikus első részt, valamint a Life is Strange 2-t, de ennyi. Minden egyéb – jellemzően alcímekkel ellátott – epizódot már a Deck Nine stúdiónak köszönhetünk. Ők készítették az első rész előzménysztoriját, a Life is Strange: Before the Stormot, illetve a kevésbé sikeres Life is Strange: True Colorst is. És most nekik köszönhetjük a legújabb epizódot, a Life is Strange: Double Exposure-t is. A játék már a bejelentésekor is elég nagy port kavart, a premier után pedig még nagyobbat. Rengeteg negatív kritika született, amelyek már előzetesen is a sztorit, pontosabban annak főhősét vették elő. De vajon mennyire jogosan?
A 2015-ös, vagyis lassan már tíz éves Life is Strange főhőse Max Caulfield volt, aki a gimnáziumban egy nem annyira szép napon rájött, hogy képes visszaforgatni az időt és bizonyos eseményeket megváltoztatni. Ez akkor kapóra is jött, mert gyerekkori barátnőjét, Chloe-t egy iskolatársuk lelőtte. Így megmenthette, amivel azonban – időutazós/manipulálós sztoriknál kötelező elemként – egy sor még nagyobb bonyodalmat idézett elő. Akkorát, ami végül egy piszok nehéz döntéshez vezetett. Itt most egy kis spoiler jön azoknak, akik valamiért még nem játszottak az első résszel:
Maxnek a játék végén el kellett döntenie, hogy Chloe életét menti meg vagy az egész városét.
Ezt a döntést a játékosokra bízták, és ez az, ami miatt most, kilenc évvel később ekézik a Life is Strange: Double Exposure-t.Sokan vannak, akik szerint ugyanis nem volt szerencsés ötlet visszahozni Max Caulfieldet az új játék főhősének – mert erről van szó, ismét az ő kalandjaiba csöppenünk. A rajongók egy része szerint az ő története anno úgy volt kerek, ahogy megismertük, nem lett volna szabad semmilyen formában megbolygatni. Márpedig a Double Exposure legalábbis egy minimális szinten igenis belerondít a képbe azzal, hogy rögtön a játék legelején felteszi nekünk a nagy kérdést: mi történt Chloe-val és vele még az egyetem előtt, ahol és amikor az új sztori játszódik. Ezzel még nem is lett volna baja talán senkinek, a gond csak az, hogy valójában itt teszik zárójelbe az egész első részt, ugyanis
Nos, ezzel a felütéssel valószínűleg rengeteg rajongónak már az első tíz perc után el is vették a kedvét a folytatástól, pedig azért ha megpróbálunk objektívek maradni, a Life is Strange: Double Exposure messze nem olyan rossz mint amilyen a híre. A történet főhőse tehát ismét Max, aki immár egy távoli egyetem kampuszán él, és fotózással foglalkozik. A korábbi időmanipulálós képességét immár maga mögött hagyta, mert az több bajt okozott, mint hasznot. Bár a Chloe-val történtek örökre mély sebet hagytak rajta, így is megtalálta az új barátait, és még a szerelem is az ajtón kopogtat. Új haverjai Moses és Safi, akikkel sok időt tölt együtt. Ám egy este Safi különös körülmények között meghal, valaki az éjszaka közepén lelőtte. Max magába roskad, hogy újra át kell élnie hasonlókat, mint sok-sok évvel korábban, de ekkor – mivel az „élet furcsa” – új természetfeletti képességet fedez fel magában.
Képes egy alternatív valóságba átlépni, ahol ugyanazok az emberek és a környezet, ám az események másképp alakulnak. Safi itt életben van, de veszély leselkedik rá. Max ezért megpróbálja ebben az alternatív valóságban kideríteni, hogy ki lehet a gyilkos a másikban. És, ahogy az már csak lenni szokott, ezzel még jobban összekutyul szinte mindent, ami talán még az első résznél is nagyobb kulimászt eredményez időben és térben.
Ami a játékmenetet illeti, a veterán kalandjáték-rajongók fél kézzel és csukott szemmel is könnyedén eligazodnának benne. Maxet külső nézetből irányítva fedezhetjük fel a környezetünket, néhány, de nem túl sok tárggyal interakcióba is lehet lépni. Meghallgathatjuk Max gondolatait ezekről, illetve emberekről is, akikkel természetesen beszédbe is lehet elegyedni. Ilyenkor a szokásos feleletválasztós dialógus lép működésbe, ahol olykor olyan kérdések és válaszok is felmerülnek, amelyek elvileg később hatással lehetnek a sztori alakulására. Én ugyanakkor nem sokszor éreztem azt, hogy ezeknek a döntéseknek valóban komoly súlya lenne, ami nem túl hízelgő a történetre.
Ahogy az sem, hogy Max különleges képessége sem túl erős, vagy mondhatnám azt is, hogy bár szerves része a sztorinak, abszolút nem éreztem azt, hogy nélküle megoldhatatlan lenne a rejtély. Márpedig ez egy Life is Strange játék, ahol éppen az lenne a nagy wasistdas, hogy Maxnek vannak különleges képességei...
A játékmenetnek vannak ugyan gyengéi, de azért alapvetően jól működik. Szerintem néhol a színészek és az írók is túlgondolták egyik-másik karaktert, párbeszédet vagy szituációt. Kell hozzá kellő türelem és érdeklődés, hogy minden dialógust végignyomjunk, az összes képről, szoborról, tárgyról, emlékről és emberről meghallgassuk Max magvas gondolatait, illetve a telefonján lévő közösségi médiás tartalmakat is mind átnyálazzuk, mert ott is vannak a sztori szempontjából fontos infók.
A Life is Strange: Double Exposure ugyanazt a vizuális stílust hozza, amit a franchise általában, de azért sokat finomodott. Úgy is sokkal részletesebbnek tűnik a képi világ, hogy megmaradt az a kissé skiccszerű, baltával faragott, amilyennek a többi játékot is megismertük és megszerettük. E téren én abszolút elégedett vagyok, mert ehhez a játékélményhez nem kell ennél több, sem pedig más art style. Itt említeném meg, hogy a zeneválogatás a játék egyik nagy erőssége lett, ami azért is fontos, mert a zenék nagyon hangsúlyos részét képezik a hangulatteremtésnek. Most is végig ügyesen játszanak a készítők azzal, hogy a gyakran melankolikus zenék adják meg a kissé filmszerű hatást, ami sokkal könnyebben szippantja be a játékost. Persze ez ízlés kérdése, de szerintem kifejezetten jó dalokat válogattak össze a készítők.
Lehet arról vitatkozni, hogy a Life is Strange: Double Exposure mennyire lett jó vagy rossz játék. Azon is, hogy a franchise-on belül milyen helyet foglalhat el a rangsorban. De ha képesek vagyunk elvonatkoztatni attól, hogy miként viszonyul ez a játék a legelsőhöz, akkor azért nem nehéz szeretni ezt sem. Messze nem olyan rossz játékélményt kínál, amilyennek sok, a sztori miatt fanyalgó játékos igyekszik beállítani. Persze az is tény, hogy nem ez a valaha készült legjobb kalandjáték, de szerintem a készítőknek nem is volt efféle szándéka vele. Aki viszont szereti a Life is Strange játékok hangulatát, az valószínűleg ezzel is jól meglesz.
