Amikor Dino rám írt, hogy lenne itt egy játék, amely a francia forradalmat keveri a lovecraftiánus, kozmikus horrorral, szinte gondolkodás nélkül csaptam le rá – mindössze annyi kéréssel, hogy ha lehet, a fejlesztők a konzolos változat helyett PC-re küldjenek tesztpéldányt. Azt persze csak később értettem meg, hogy a fejlesztők miért konzolt ajánlottak eredetileg: a Liberté ugyanis egy korai hozzáférésben töltött időszak után már 2023-ban megjelent PC-re, idén csak a konzolos debütálásra került sor.
Ám mivel alapvetően egy igen érdekes játékról van szó, a brutális megjelenéslavinában pedig elkerülhetetlen, hogy egy-egy játékra csak hónapokkal vagy akár még később bukkanjon rá valaki, úgy döntöttem, teljesértékű tesztet készítek róla. A kezdeti tapasztalatok alapján pedig ez jó döntésnek bizonyult: a Liberté ugyanis egy meglehetősen egyedi roguelite akciójáték/pakliépítős hibrid.
Egy alternatív történelemben járunk, azon belül a francia forradalom körülményeire emlékeztető időszakban, amikor a királyság négy fő frakciója (a nép, a nemesség, az egyház és az őslakos törzsek) között forradalomig mérgesedik a helyzet az új uralkodó megválasztása kapcsán. A felkelést természetfeletti fordulat zavarja meg, a városban ugyanis felbukkan egy hatalmas szörnyisten, amely iszonytató pusztítást végez a városban, mielőtt súlyos sérüléseket szenved és eltűnik.
Itt vesszük át az irányítást René nevű felkelőnk felett, aki a robajban fűbe harapott volna, ha nem vet rá szemet az említett szörnyisten, a magát Lady Blissnek nevező entitás. Miután René biztonságba helyezi a lény szívét a város alatti katakombákban, az fontos megbízással látja el: mivel megjelenésének oka az egyensúly helyreállítása volt, René feladata felkutatni a káoszban elveszett koronát, és kiválasztani a megfelelő trónörököst, akinek támogatásával Bliss teljesítheti feladatát. Ennek érdekében René számos természetfeletti képesség birtokába jut, amelyek közül a legfontosabb a kvázi halhatatlanság: ha elpusztul az utcán vívott csaták során, Lady Bliss szentélyében új testben tér magához, és haladásának függvényében új képességekkel kezdheti újra útját.
Ez a roguelite elem azonban igen egyedi megvalósítást kapott: bár ránézésre a Liberté leginkább mezei Diablo-stílusú akció-szerepjátéknak tűnhet, ez a besorolás csak az első szintlépésig tart, amikor is alaptulajdonságaink növekedése mellett pár kártyalapot kapunk kézhez. A lapok aktív és passzív képességeket, illetve felszereléseket tartalmaznak, a kapott lapok mindig a Bliss szentélyében utoljára megnyitott és készletünkbe beválogatott paklikból kerülnek véletlenszerű kisorsolásra.
Minden kártyával két lehetőségünk van: vagy kifizetjük a rajta megjelölt manapontokat aktuális készletünkből, ezáltal az aktuális futam erejéig vagy permanensen René egyik aktív-passzív képességslotjába tesszük, vagy ha az adott lap épp felesleges, az elégetésével megkaphatjuk a rajta költségként megjelölt manapontokat is tartalékba. Ez a pakliépítés és lapcserélgetés meglehetősen egyedi ízt ad a játéknak, amit csak tovább fokoz, amikor az egyes frakciók számára küldetések teljesítésével és bizalmuk növelésével exkluzív kártyák megnyitásán túl lehetővé tesszük, hogy René más, szövetséges karakterek alakját és fegyvereit is felvéve induljon útra a szentélyből.
Maguk a küldetések random generált zónákban zajlanak, többnyire csataterekkel, néha vásárterekkel és szentélyekkel tarkítva, amelyek végén jellemzően meg kell küzdenünk az aktuális ellenséges frakció egyik ellenfelével.
A játék azonban meglehetősen kiforratlan érzetet kelt, mintha csak frissen és túl korán került volna ki a korai hozzáférésből. A játékmechanikák elmagyarázása, a tutorial borzasztóan elnagyolt és elkapkodott, a játékmenetet csak azután kezdtem érteni, hogy már másfél-két órája nyúztam a Libertét, és hol ösztönösen jól csináltam dolgokat, hol elszúrtam. A menük kezelése nehézkes, a küldetésválasztó képernyőn hiányoltam, hogy gyakran csak olyan frakciók támogatása mellett dönthettem a következő misszióban, amelyek a történetet tekintve ellenszenvesek voltak számomra, egyes játékelemek pedig túlságosan repetitívvé váltak az elnyúló, majd végül kudarcba fulladt próbálkozások során.
További probléma, hogy bár eredetileg kontrollerrel akartam nekiesni a játéknak, a Liberté olyan átláthatatlan, furcsa és következetlen gombkiosztást mutatott a menüiben az egyes akciókra vonatkozóan – ha jól sejtem, valamilyen bugnak köszönhetően, azonban a jelenség mind DualSense módban, mind Steam bevitellel megismétlődött – hogy végül inkább átváltottam egér-billentyűzetre. Remélhetőleg ez konzolon nem merül fel.
Kár a dologért, ugyanis a koncepció és az alapok jók, a Liberté azonban olyan kiforratlan, befejezetlen érzetet kelt még másfél évvel a teljes változata megjelenését követően is, hogy ha látnék arra jeleket, hogy a fejlesztők még keményen dolgoznának rajta, fél-egy év múlva újratesztelném. Jelen formájában inkább csak ideig-óráig érdekes próbálkozás, amelynek alapjaiból sokkal letisztultabb, profibb játék is összejöhetett volna.
