Hét év után érkezik meg holnap a folytatás a cseh Warhorse Studios nagysikerű „középkor-szimulátorához”, a Kingdom Come: Deliverance-hez. A második részben visszatérhetünk a XV. századi Csehországba, ahol főhősünk, Henry az éppen aktuális trónviszály közepén találja magát, amely felforgatta az életét az első részben.

A Kingdom Come: Deliverance akkor lopta be magát igazán a szívembe, amikor az egyik mellékküldetésben egy szellem megidézésében kellett segédkezni, és már tényleg vártam, hogy mikor bukkan fel a szellem, mire rádöbbentem, hogy egy történelmi játékkal játszom, vagyis semmilyen természetfeletti jelenség nem fog bekövetkezni. A játék mégis olyan hangulatot tudott teremteni, amely annyira beszippantott, hogy elfeledtette ezt velem. Így aztán a második rész nálam is nagyon várós lett.
Az előzetesben is összefoglaltam már, hogy a Kingdom Come: Deliverance II nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol az első abbamaradt, vagyis Csehország egy másik részén kell egy üzenetet kézbesítenünk a helyi földesúrnak. Csakhogy a játék elején elveszítjük a kérdéses üzenetet, a felszerelésünket, valamint egy sérülésnek hála az addigi szintjeinket, így újfent a nulláról indulva kell felépíteni magunkat, hogy bekapcsolódhassunk a helyi intrikákba, és teljesíthessük a ránk bízott küldetést.

A játék elején a legfontosabb dolgunk, hogy pénzt, ezáltal pedig paripát és fegyvert szerezzünk, valamint olyan felszerelést, amely rangot sugároz, hiszen enélkül senki sem fog komolyan venni minket. Pénzt kereshetünk tisztességes munkával, például beállhatunk segédnek a helyi kovács mellé, és gyárthatunk szakmányba fejszéket és patkókat a helyieknek. Ebben segítségünkre van egy új crafting-rendszer, amellyel fegyvereket és különböző eszközöket kovácsolhatunk. Más játékokkal ellentétben itt nem csak rábökünk egy gombra, hogy aztán megjelenjen a tárgy az inventoryban, hanem lépésenként kell megalkotnunk azt, pontról pontra követve a recept leírását. Ha viszont nem fűlik a fogunk a kétkezi munkához, bármelyik fogadóban megpróbálkozhatunk a kockázással is, ami a Kingdom Come: Deliverance kvázi Gwentje.
Némi pénzmag összegyűjtése és egy ló vásárlása után jobban kinyílik előttünk a világ, és elkezdhetjük felfedezni a környéket. Itt olyan kényelmi funkciókkal bővült a játék, hogy egy gombnyomással be tudjuk állítani, hogy a lovunk magától kövesse az utat, ne nekünk kelljen manuálisan rajta tartani. Ha egy küldetés során együtt kell lovagolnunk valakivel, hasonlóképpen azt is be tudjuk állítani, hogy automatikusan kövessük az illetőt, így jobban oda tudunk figyelni a párbeszédekre, nem kell közben a ló irányításával bajlódni.

A kezelőfelülettel kapcsolatban már megjegyeztem, hogy úgy tűnik, inkább van kontrollerre optimalizálva. Valóban, PC-n is tökéletesen lehet kontrollerrel játszani, ráadásul dinamikusan lehet váltogatni az egér+billentyűzet kombóval, attól függően, hogy éppen melyiket használjuk, ami számomra mindig jó pont, ha egy játéknál meg lehet ezt csinálni.
Ideje lassan megemlíteni az elefántot a porcelánboltban. Ez a harcrendszer, ami az első játék egyik legmegosztóbb része volt, és sajnos érdemben most sem változtattak rajta. Lényege, hogy meg tudjuk választani, milyen irányból sújtsunk le az ellenségre a fegyverünkkel, valamint hasonlóképpen, hogy milyen irányból védekezzünk. Ha sikerül bizonyos irányokból csapásokat összefűzni, úgy kombókat hajthatunk végre, amelyek valós vívási technikákon alapulnak, és láthatóan az a fejlesztők célja, hogy ezeket használjuk. Az egyik problémám ezzel az, hogy hiába tanul meg Henry egy kombót szintlépéskor kapott perkpontot elhasználva, ha a használatához nekem, mint játékosnak előbb még memorizálnom kell az adott mozdulatsort. Így elköltöttem egy erőforrást valós fejlődés nélkül. A dolgot megfordítva, ha én, mint játékos végre tudok hajtani egy fejlettebb kombót, de azt Henry még nem tanulta meg, akkor hiába tudom a mozdulatsort, mégsem tudom használni egy mesterséges technikai korlátozás miatt.

A másik problémám, hogy számomra az egész roppant nehézkes. Ha egy ellenség minket támad, akkor teljesen ránk tapad, mintha zsinóron húznák, egyszerűen nem lehet távolságot tartani, mert mindig az arcunkban van. Viszont az FPS-nézet miatt nehéz felmérni a távolságokat, ami azzal járhat, hogy a levegőt suhogtatjuk, értékes staminát vesztegetve. Ez főleg ökölharcnál feltűnő a rövidebb hatótáv miatt. Ráadásul, ha egynél több ellenség tapad ránk, szinte lehetetlen a látószögünkben tartani őket, harcolni pedig egyszerre csak egy ellenséggel tudunk.
Ilyen előzmények után pedig nem tudom, hogy mennyire pozitívum, hogy bővült a választék fegyverek terén. Használhatunk már közelharcban kétkezes kardokat és alabárdokat, távolról pedig számszeríjakat és kezdetleges muskétákat is.

A Kingdom Come: Deliverance II-t ugyanaz teszi naggyá, mint az első részt, és sajnos ugyanaz is fogja vissza. A történelmi hűség jegyében megalkotott helyszínek betekintést engednek a korabeli életbe, valamint megteremtik az alapját egy olyan világ felépítésének, amelyet aztán érdekes karakterek és egy intrikával és rejtélyekkel teli történet töltenek meg élettel. A harcrendszeren viszont sajnos nem sikerült javítani, vagy egyáltalán érdemben változtatni, így az a játék leggyengébb pontja, amikor olyan szituációba hoz, hogy a csetepaté elkerülhetetlen.