Kevés klasszikusnak számító programot hagytam ki a ’90-es években, de szégyenszemre ilyen volt a Vagrant Story és Suikoden is. Utóbbi nagy szerencsémre/örömömre felújításra került és beállt a HD Remaster címek táborába. Mindig is érdekelt ez a videojáték és a világa, így kaptam az alkalmon és „gyorsan” végig is játszottam melegében ezt a retro kalandot.
A most megjelent kollekció a széria első két játékát tartalmazza, valamint egy galériát. Az 1995-ös Suikoden (Gate Rune War) és az 1998-as Suikoden II (Dunan Unification War) került átdolgozásra. Eme alkotások egy világban játszódnak, és 3 év telik el köztük (ahogy régen a megjelenésük közt is), de nem feltétel az első felvonás ismerete, hogy élvezni tudjuk a második részt. Egy játékvégi mentésünknek hála feloldhatunk bónuszokat a folytatásban, de a lore és a visszatérő szereplők miatt vétek kihagyni a Gate Rune Wart, amely megalapozta a sikert. Bár a folytatás mindenben jobb elődjénél (már az első órákban látni a fejlődést), mégis jó volt átélni ezt az utazást is – valódi játéktörténeti ékkő, és jóval fogyaszthatóbb a konkurens kalandjátékok nyitányainál.
Mitől egyedi a Suikoden? Természetesen a többtucatnyi egyedi szereplőjében találjuk meg a választ, hiszen 108 hőst állíthatunk magunk mellé kalandjaink során (a folytatásokban is). Borzalmasan soknak érződhet ez a szám, de az intelligens történetvezérlés miatt belesimulnak a játékba. Jól vannak adagolva, elhelyezve az emberek, akik közül csupán 45 csatlakozik a sztori szerint kompániánkhoz, a maradék 63 „csillagot” nekünk kell majd felkutatni/legyőzni/megoldani a gondjaikat.
Az első részben a Birodalom egyik hadvezérének fiát irányítjuk, aki slamasztikába keveredik gyerekkori barátaival és mentorával, majd két pislogás után egy forradalom élén találja magát, egy több évszázados átokkal a markában. Ezt a forradalmat pedig nem lesz egyszerű vezetni, de itt jönnek képbe a zseniálisan megírt karakterek, akik pótolják hiányosságainkat. Szakácsokat, kovácsokat, kémeket, stratégákat és mindenféle szakmában jártas mestereket találhatunk a birodalomban. Kastélyunk fejlesztése a sztori egy későbbi szakaszában indul be, így már előre legeltethetjük a szemünket egy-egy figurán. Érdemes feljegyezni a hollétüket; minden NPC szóra bírható, de csak a fontosabbakhoz rajzoltak avatart.
A program hiányossága ilyen téren, hogy más (modernebb) címekkel ellentétben csak egyféle kép készült hozzájuk, így a beszélgetésekben az érzelmek nem tükröződnek ezeken. Szinkron nem is volt és most se készült hozzá – a korai Final Fantasy játékokhoz hasonlóan teljesen „kihallható” minden a leírt szövegből. A program zenéi, a hangeffektek itt is sokat tesznek hozzá a meséléshez (ebben a Final Fantasy Tactics járt az élen), némely szám önállóan is hallgatható, annyira gyönyörűen komponált.
Visszatérve a meséléshez, a Suikoden egyik részénél sem éreztem, hogy túl sokáig venné ki az irányítást a kézből, pont jó az arány. Nincs feszengés, türelmetlenkedés és félórás átkötő jelenetek. Még ha történik is ilyen, eléggé okosan lett megoldva, hogy fel lett darabolva a beszélgetés kisebb részletekre, amelyek között visszakapjuk a hatalmat, és fejlesztgethetünk, csavaroghatunk.
Vizuálisan érhető tetten a legnagyobb fejlődés a stuffon. Az elavult szövegdobozokat és grafikát szépen kipolírozták, az effektek pedig a régit látva jóval szebbnek hatnak, ahogy a harcok paneljei is. Az egyik legfontosabb dolog számomra egy régi JRPG-t játszva, hogy ne kelljen órákat a körökre osztott harcokban eltölteni. Háromszor is növelhetjük a sebességét az összecsapásoknak (kedvünk szerint, de a második játékban már csak kétszeresre van lehetőség), valamint pilóta módban is verethetjük, de utóbbi esetben csupán támadni fognak harcosaink. Magyarul nem használnak gyógyító tárgyakat, varázslatokat, unite, azaz többszereplős egyedi támadásokat.
A Suikoden egy elég egyedi harcrendszerrel rendelkezik, amely nem a legjobb a piacon, de használható. Összesen 6 hőssel állhatunk ki a veszély ellen, de nem mindegy, kit és hova állítunk a formációban. Két sorba három-három figurát pakolhatunk, ahogy az ellenség is maximum ugyanennyi fővel érkezhet. A közelharci karakterek csak az első sorból tudnak támadni és csak az első sorba sebezni. A közepes hatótávúak a második sorban is megállják a helyüket, de csak az első sorba ütnek be, ellenben a távolsági harcosok bárhová helyezhetők és el is találnak bárkit. Lényegében ez annyit tesz, hogy 6 közelharcost nem érdemes a partiba tenni, mert a fele csak védekezni, jobb esetben rúnák segítségével varázsolni tud majd. A harcok egyik gyenge pontja a menükben való lassúcska navigálás, semmit nem jegyez meg a program, így minden körben tetű lassan adhatjuk ki a parancsokat. Jó 25 óra alatt persze megszoktam, de ezen a téren nem csak optikai tuningot vártam.
Sok szereplőt kipróbáltam, de ezek fejlesztése tetemes pénzmagba fáj. Minden új karaktert felöltöztetni, felhúzni a fegyverét a kívánt szintre tízezrekben mérhető. Ez nem is lenne baj, ha nem lenne fájdalmasan lassú az eszközök menedzselése, ami szereplőhöz kötött. Minden karaktert képzeljünk egy hátizsákként, és ezekbe bele kell túrni, kiválasztani a rüves-nyüves páncélt, azt transfer paranccsal áthelyezni egy másik, kívánt emberünk zsákjába. Aztán ezt egy másik, a felszerelkezés menüben felpróbálni, hogy kiderüljön, nem is lehet rárakni MERT CSAK, és megpróbálni áthelyezni egy harmadikhoz... De ennek a hősnek közben már betelt az amúgy is kevés férőhelyes szütyője, amit egy elegáns libagágogás hangeffekt kísér (nem vicc!), amire még idegből rányomsz vagy négyszer. Ezért inkább eladod a frászba a cuccost, mert a boltban legalább látod, kire lehet rárakni egy újonnan megvásárolni kívánt eszközt, és hogy az mennyivel dob az értékén az adott hősnek. Persze ez a ráfordítás lóvéba kerül, amiért picit fogsz farmolni, de szerencsére jól dobnak a mobok és verhetők.
Hiába a 108 karakter, a fenti problémák miatt ugyanazt a 10-12-t használtam (sokat kötelezően kellett vinni, így már meg is szerettem azokat) a történet folyamán. Sok hős csak támogató szerepben tetszeleg, a bázison lebzsel, vagy a nagyobb háborúk alatt lesz értelme használni. Ezek az összecsapások a sztori szerint következnek, és kő-papír-olló rendszerben zajlanak. Hátrányuk, hogy ha rossz döntéseket hozunk, véglegesen meghalhatnak karaktereink (mint például a Fire Emblem játékokban). Érdemes menteni, mert a jó befejezéshez kelleni fog a teljes banda. A mostani játékokra jellemző battle log is újdonság, amivel visszaolvasható az utolsó 100 beszélgetés, ilyen régen nem volt. A harmadikfajta harcforma pedig a párbaj, ahol 1v1 kell szintén három lehetséges opció közül választani, ezt pedig a szembenálló fél szövegéből fogjuk megfejteni, hogy mit érdemes cselekedni.
A Suikoden HD kiadása már tartalmazza a második rész egyik újítását, ami egyfajta futást eredményez, ha nyomva tartunk egy gombot. Hihetetlen belegondolni, hogy a dash nélkül mennyire lassú lehetett az eredeti epizódban a haladás. A második játékban már az első órákban örömmel konstatáltam a fejlődést. Végre van közös partikészlet, egy helyett három rúnavarázslat lehet egy szereplőn (ezt is baromira fájdalmas volt leszedegetni az emberekről, ha másikra akartam aggatni), és bővült/finomodott a harc is. Szóval, amiért sírtam, az már itt javításra került, ahogy a minijátékok is érdekesebbek.
A Suikoden II Dunan Unification War már egy kiforrottabb játék minden tekintetben, a története is mélyebb és a szereplők is hangsúlyosabbak, jobban ki tudnak bontakozni. Persze ehhez kellett az előd, de így teljes ez a kollekció. A Suikoden első részét kettő esztendő alatt hozták régen tető alá, és három további kellett a folytatáshoz. Meg is látszik a munka bennük. Remélhetőleg a többi epizód is elkészül majd ebben a formában, amit ajánlani tudok a japán szerepjátékok kedvelőinek. A Suikoden 1&2 kiállta az idő próbáját, egy ma is játszható, érdekes, tartalmas kalandot kapunk kézhez.
