Legújabb tesztalanyunk, a Despelote egy egyedi vizualitással operáló program, amelyben Ecuador éppen lázban ég a 2002-es foci VB-re kijutástól, és minden egyes selejtezőnek hatalmas tétje van. Egyetlen évvel a VB előtt, 2001-ben vesszük fel a fonalat, és egy kisfiú, Julián (amúgy az alkotót is így hívják) szemszögéből rosszcsontkodhatunk városszerte, miközben az ecuadoriak focieredményét követhetjük nyomon elbeszélésekből, néha pedig archív TV-felvételekből.
Julián eleven, illetve a szoftver szándékosan kever olyan helyzetekbe, hogy kitombolhassuk magunkat. Picit lóghatunk a suliban az óráról, videojátékozhatunk hugicánk kárára, aki a kedvenc műsorát nézné, egy fontos családi összejövetel előtt piszkolhatjuk be ruhánkat (külön megkérnek rá, hogy maradjunk a fenekünkön) és a többi. Szóval, amit egy iskolás srác is csinálna, azt itt megtehetjük, a központban pedig a futball áll. Mindig előkerül valahogy a laszti, vagy találunk egyet egy bokorban, de ha nincs is labda, akkor is valami helyettesítőt bedobnak számunkra (videokazetták, léggömb, üres üveg). Általában passzolgatni fogunk, miközben osztálytársaink eszmét cserélnek, vagy bójákat próbálunk lerugdosni valahonnét.
Tetszett, hogy egyedül vezetve a labdát megzavarhatunk NPC-ket, a reakciójuk pedig vicces és őszinte. Megfogdoshatunk dolgokat, és mindenkinek köszönhetünk, de nagyjából kimerül ennyiben a stuff, na meg persze bikázhatunk is. Olyan jól sikerült keverni a hangot, hogy egy-egy erősebb rúgásnál a mélyládám megtornáztatta a vitrinjeimet.
A szinkron spanyol, így olvasni kell, ami néha nehéz, ha éppen csinálunk valamit (legalábbis az én spanyolom kimerül 10 szó ismeretében, így az angol szövegre támaszkodtam). Sajnos nem elsőosztályú az előadás, mondhatni a szinkron eléggé fapados, viszont kifejezetten hangulatos eme nyelven pörgetni ezt az 1-2 órás történetet.
A fejlesztők fényképek alapján modellezték le Quito városát játékukhoz, a szereplők és az interakcióba hozható tárgyakat viszont kézzel rajzolták, így az összkép egy furcsa elegyet alkot – de nem rossz értelemben. Ezzel a fajta képi megvalósítással barátkozni kell, ez a megjelenítési stílus többeknek elég furának hathat, ám kiemeli a játékot az átlagból, azt meg kell hagyni.
Szabadon mászkálhatunk, belső nézetből vezérelve Juliánt, de néha játék a játékban módon egy ősrégi Soccer-klónt is nyüstölhetünk, amit én eléggé élvezetesnek találtam. Érdekes volt mászkálni, és néha nagyon metába vált át a játék, de nem lövöm le a poénokat. Ez a vizualitást is változtatja, a programra így inkább művészeti termékként tekintettem, és így jobban is értékeltem, mert játéknak nem erős.
A labda rúgásának erejét nincs lehetőség rendesen szabályozni, semmi indikátor nem jelzi, hova fog érkezni majd, így pontatlan az egész, és ez különösképp zavaró, amikor az lenne a cél, hogy például üres üvegeket rugdossunk le egy kerítésről. Amikor céltalanul bikázzuk a falakat, az persze jó élmény, de mellékfeladatokra alkalmatlannak találtam. Nincs semmi térkép – bár a bejárható helyszín kicsi, egyszer nem találtam haza időben, pedig anya sokszor kérte, túl sokszor... Lepillantva csekkolhatjuk az időt a karóránkon, de mivel egy gyereket irányítunk, az időkorlát pont annyira fog érdekelni bárkit, mint a való életben: semennyire.
Az animációk képesek kicsit túlpörögni, például a karakterek mozgása egyszer csiga lassú, máskor meg úgy húzott el az orrom elől a focizni vágyó gyerekcsapat, mintha hiperűrsebességre kapcsoltak volna.
A Despelote nem csupán a foci rajongóinak szól, úgyhogy ha érdekel egy hangulatos látványvilágú rövid élmény, akkor egy próbát mindenképp megér. Egy szelet történelem ez, ahogy mondani szokták, hiszen bepillantást nyerhetünk a 2000-es évek elején focilázban égő Ecuador mindennapjaiba, akiknek hatalmas dolog volt, hogy kijuthattak a VB-re (amit egyébként Brazília nyert meg). A játék ennek az időszaknak állít emléket, meglehetősen egyedi módon.
