Emlékszem, hogy amikor 1998 karácsonyán megkaptuk a szürke PlayStation konzolunkat, addigra már olyan remekművek jelentek meg a Sony masinájára, hogy igazán dúskálhattunk a választékban. Ugyanakkor az első választások egyike mégsem eme játékokra esett, hanem egy fura 3D-s bunyós stuffra, amit még egy videojáték-kölcsönző sötét szobájában próbáltunk ki osztálytársaimmal korábban. Ez volt az 1997-ben megjelent Fighting Force, ami az első 3D-s beat ’em upok egyike is egyben (1–2 cím előzi meg csak). Mókás, hogy ez lehetett volna a Street of Rage 4, de a Sega nem kért belőle, így más irányba mentek el a fejlesztés során.
A Fighting Force nem untat holmi hosszúra nyúlt bevezetővel: egyszerűen egy csapat harcos próbál megállítani egy végítélethívő őrült tudóst. A négy választható karakter eltérő fizikummal és gyorsasággal rendelkezik. Kiemelkedik a sorból a nagydarab elítélt, aki lomha, de nehezebb tárgyakat is fel tud emelni és használni, ezzel szemben agilisabb hölgyekkel is csapathatjuk, és a széria arca, Hawk is választható.
Mint korai 3D-s program, itt is jellemző a figurák otromba mozgása, ami picit körülményes, de megszokható. A környezet rombolható, így a gépjárművek, üdítőautomaták és kisebb tereptárgyak szétverhetők. Felvehetjük és megihatjuk a kiesett italt, az autók kerekét a delikvenshez vághatjuk, de az általuk elejtett viperát és kézifegyvert is használhatjuk egy ideig.
Főellenségünk, Dr. Zeng rengeteg zsoldossal dolgozik, akik folyamatosan az életünkre törnek. Az összes ellenlábas elkupálása után léphetünk tovább a következő „arénába”. A 7 pálya és az ezek végén található boss-harcok csalókák, mert többször is választhatunk, merre szeretnénk továbbhaladni, így más-más pályaszakaszokra látogathatunk el, ami növeli az újrajátszhatóságát. Illetve régen ez volt a célja, ma már egy nosztalgia végigjátszásból jóllakhatunk.
A normál nehézségi szint is kemény tud lenni, ugyanis pillanatok alatt le tud darálni pár kókler, akik jókor kezdenek el sorozni. Bárhol lehet menteni az új kiadásnak köszönhetően, valamint vissza is lehet tekerni akármennyi másodpercet, így csak a türelmünkön múlik, hogy befejezzük-e a kalandot. Változatos szinteken haladunk át, de elfelejtettem, milyen sok ellenség érkezik, ami néhol visszatekergetve, a hibákat kijavítva is unalmas volt.
A képi világra egy élsimítást ráküldtek a felújítás során, így pixelmentesítve lett a stuff, viszont elég viccesre sikerült a szereplők arca. Nem változtattak az olyan gyökérségeken sem, mint a ládák szétrombolásával járó robbanás effekt (kajak minden felrobban, amit széttörünk), szóval maradt az a bájos bajos játék, amit szerettünk a ’90-es évek végén – még a zenék és hangok is ismerősen szólnak. Természetesen gyorsabban tölt, mint régen, valamint bekapcsolhatunk különféle filtereket, hogy a képcsöves televíziókat idézze a megjelenítés.
Bónuszként kapunk egy pár tucat képet felölelő galériát, illetve a játék folytatását, a Fighting Force 2-t. Sajnos erről nem tudok pozitívan nyilatkozni. Próbálkoztam vele, de ez a folytatáshibrid semmit sem örökölt az első részből a főszereplő személyét kivéve. Legendásan nem szerették a maga idejében a gamerek se ezt lövöldözős, picit Tomb Raider alkotásokat majmoló epizódot, és az akkori sajtótól se kapott túl pozitív értékeléseket. Úgy érzem, most se lesz közönségkedvenc, így inkább extraként hivatkozom csak rá.
A Fighing Force Collection egy kellemes időutazás volt számomra. Ajánlom azoknak, akiknek sok örömöt okozott a játék maga idejében, jó érzés felmelegíteni néha egy ilyen gamer töltött káposztát.
