Az elsősorban a Halo játékokról és a Destiny MMO-ról ismert Bungie több mint 30 év után tért vissza a rég elfeledett Marathon címhez. Sokan a Halo közvetlen elődjének tartották az 1994–96 között megjelent FPS játékokat, amelyek anno kritikai és pénzügyi sikert is arattak.
Az elmúlt évek trendjéhez csatlakozva az idén megjelent Marathon az extraction shooterek sorát bővíti, amely műfajt az Escape from Tarkov alapozta meg, hogy utána szelés körben popularizálódjon például az Arc Raiders, Hunt: Showdown 1896 vagy a Delta Force (Hawk Ops) segítségével. A Marathon körül már 2025-ben forrongott a levegő, és sajnos nem pozitív értelemben. Az első igazi cinematic trailer megjelenése után sokan elkönyvelték a játékot elsősorban politikai okokból „Concord 3”-nak, a Sony legendákba illő bukása után. Engem azonnal megfogott a trailer, elsősorban a stílusa és hangulata miatt: neonfényű szivárványok, misztikus és horrorisztikusan kietlen épületek, cyberpunkszerű disztópikus ragyogás és manöken biorobotok – ilyen különleges világot ritkán látni.
A trailerből és a fogadtatásból is lehetett arra számítani, hogy a Marathon nem egy könnyen megközelíthető játék lesz. A látványvilág és a stílus agresszív és letaglózó. A tradicionális értelembe véve nem „szép”: a neonszínek rikítóak és riasztóak, minden funkcionális, de élhetetlen gyári hatást kelt. A kapitalista evolúció vége, amikor az egész világot pár mértéktelen óriáscég birtokolja, és a lélektelen produktivitás áll mindenek felett. Inkább hasonlít a Marathon jövőképe a Szárnyas fejvadász filmekre, mint a sokkal pozitívabbnak tűnő Cyberpunk 2077-hez. Ezt az audiovizuális túltöltöttséget a Bungie egy pillanatra sem engedi el, olyannyira, hogy játék közben többször felvetült bennem, hogy nem is egy cutscene-t nézek, hanem a Windows kékhalál képernyőjét.
A zene is hasonlóan hátborzongató és paranoid, amiben a ’90-es évek scifi jövője találkozik a steril, modern high-tech stílussal. A hangzás tele van hibákkal, glitch-ekkel, ahogy a fémes gépzajok és fémes csörömpölések vegyülnek a megőrült MI felbukkanó hörgéseivel. Tau Ceti IV, az elhagyatott kolónia még fénykorában is élhetetlen hely lehetett, nem pedig az emberiség jövője, amiről a hátramaradott ereklyék árulkodnak, mint például a hatékonyan és munka közben is fogyasztható „Iható Sajtburger” a NuCaloric jóvoltából.
A Marathon 2472-ben indult útjára, hogy kolonizálja a csillagokat a Tau Ceti szektorban. A hajót és az utasokat 2794-ben ismeretlen támadás érte, és megszakadt minden kommunikáció a Földdel. Majd’ 100 évvel később gyenge segélykiáltás érkezett az egyik fedélzeti MI-től, amire a hajót szponzoráló cégek azonnal léptek, hogy valamennyit megmentsenek elvesztegetett befektetésükből. Ennek érdekében jött létre a Runner-program. Szintetikus molylepkék hernyóselyméből szőtt biorobotokba töltik fel a testüktől szeparált emberi tudatokat, hogy ideiglenes zsoldosokként operáljanak a Marathon roncsai között, még használható technológiák után kutatva. – Igen, ez a mondat létezik, nem hittem, hogy valaha is le fogom írni, de megtörtént, tessék benne gyönyörködni. ;-)
Itt veszi kezdetét a futás. A jól ismert recept szerint bevetés előtt ki tudjuk válogatni felszerelésünket, fegyvereket, pajzsokat, implantokat, és beállítani, hogy szólóként vagy hárman kívánunk nekivágni Tau Ceti elhagyatott kolóniájának. 6+1 runner közül választhatunk, mindegyik egyedi képességekkel és erősségekkel rendelkezik. Vandal akrobatikus és gyors, a dupla ugrás segítségével olyan helyekre is gyorsan feljut, ahova társai csak kerülőúton. A Thief speciális szemüvegével a falon keresztül is megtalálja az értékes lootot, hogy legelsőként zsebelhesse be azt. Rengeteg képesség van, amiket sokféleképpen lehet alkalmazni, ezeket felsorolni is hosszadalmas lenne. A runnerek közül a +1 Rook, aki amolyan tisztogató, azzal a különlegességgel, hogy csak egyedül indulhat bevetésre. A meccs közepére érkezik meg, amikor már mindenki javában fosztogat, és egyedül kell csapatokkal szembeszállnia a maradékokért. Könnyű vele a rejtőzködés és amolyan stresszlevetésként funkcionál. Az ingyenes felszerelésével nem veszít semmit, ha sikertelen a futása, de ha rajta tud ütni egy meggyengült csapaton, az felér egy lottónyereménnyel.
A Bungie szokásához híven hozta a megszokott minőséget, a mozgás, irányítás és a lövöldözés is addiktív, inkább arcade érzést kelt, gyors és adrenalindús. Maga a lootkeresés és a térkép bejárása sem érződik unalmasnak, annyira reszponzívnak érződik az irányított robottest. A hangok tovább mélyítik az élményt. Az elhagyatott épületek visszhangozzák lépteink kopogását, a fiókok feltúrását és az ajtók nyílását. Idegrendszerünk túlélő módba kapcsol, hogy meghallja a közelben járőröző EUSC védelmi robotok fémes csattogását vagy a közelben lopakodó playerek susogását.
Sajnos azonban a Marathon nem csak stílusa miatt nehezen megközelíthető. A játék nehéz és nagyon kompetitív. A megjelenés utáni első hét egy nosztalgikus élmény marad számomra, mert ritkán szórakozom olyan jól egy videójátékkal mint akkor tettem. Minden meccs különleges, intenzív, a játékosok azonos erőviszonyokban vannak, és mindenki egyszerre deríti fel Marathon világát. Minden fairnak érződik és mindenki ügyetlenkedik. Ugyanakkor a cikk írása közben az erőviszonyok végletesen eltolódtak. Egyszerűen a koordinált csapatokkal nem lehet már felvenni a versenyt, és nagyon gyakori, hogy a meccs első 5 perce katasztrófába torkollik amint szembetalálkozunk az első ellenséges játékosokkal. A meglepetés ereje sem számít már, ha valaki „lila” pajzzsal kezdte meg a futást én meg az ingyenes vagy az egyetlen megvehető „zöld” felszerelésemmel. A véletlenszerűen összesorsolt csapatom esélyei minimálisak. Ha viszont nincs sikeres futás, nem kapsz pénzt felszerelésre, és a boltok fejlesztésére használható materialok közül sem semmit, és csak még jobban le fogsz maradni. Több mint 50 óra után úgy érzem, ebbe a halálspirálba ragadtam, és egyre kevésbé érzek motivációt elindítani a játékot. Bár ez saját tapasztalaton alapszik, mindenki tekintse annak: a Marathon egyedül gyakorlatilag élvezhetetlen jelenlegi állapotában. A véletlenül összesorsolt triók a legtöbb esetben életképtelenek, és csak elvétve fordult elő, hogy rajtam kívül bárki is bekapcsolja a mikrofonját, vagy hajlandó bármiféle kommunikációra.
Persze egyedül is neki lehet vágni Tau Ceti IV-nek, és akkor nem triókkal, hanem csak magányos farkasokkal fogunk összefutni, de ez a mód is sok sebből vérzik. Eleinte élveztem a horrorba forduló szóló módot, az NPC-k még oppresszívabbak, és a játék sokkal metodikusabbá válik. Ugyanakkor a mára kialakuló meta miatt unalmasak és idegesítőek lettek az egyedüli bevetések, a láthatatlan assassinok miatt, akik minden extraction pontot hatalmukban tartanak, és így a rengeteg campelő játékos miatt lehetetlen a kijutás. Vagy beállsz a sorba és megölöd a játék varázsát, vagy hagyod az egészet, nincs más lehetőség. Sajnos a legújabb pálya, a Cryo Archive, a játék jelenlegi csúcsa sem segíti az egyedüli játékosok helyzetét. Ide csak trióként és csakis értékes felszereléssel lehet belépni, ami esetemben véletlenszerű csapattársakat jelentett. A fentiekben leírtam, ez miért rossz ötlet, itt is az volt.
Nem akarok negatív lenni, a Marathon egy nagyon ambiciózus és különleges extraction shooter lett. A probléma, hogy a Bungie elfelejtkezett a szóló játékosokról és a casual közönségről. Akik viszont két baráttal együtt vágnak neki a Tau Ceti IV-nek, egy megvadult hullámvasútra neveznek be elképesztő adrenalinmagasságokkal. Én viszont tovább reménykedek, hogy idővel az egyedüli játékosoknak is dobnak egy csontot, és segítik kiegyenlítetté tenni a versenyteret, mert sajnálnám, ha kimaradnék a Marathon felfedezésre váró rejtélyeiből.
