Ne maradj le híreinkről és cikkeinkről, kattints ide, és állítsd be saját forrásként a PlayDome-ot!
Nem azt mondom, hogy keményvonalas rajongója vagyok a Doom sorozatnak, de az egyértelműen látszik az írásaimon, hogy nagyon kedvelem a franchise-t. Szeretném azt hinni, hogy nem pszichopatológiai eset vagyok, csupán a videojátéktörténelem egyik kulcssorozatának egyszerűen élvezem az egyes darabjait. A legújabb részhez annak megjelenése után egy évvel most kaptunk egy új történetszálat – némi újdonsággal megfűszerezve.
Anélkül, hogy túl sokat árulnék el, nézzük az alapszituációt: Slayerünk jó alaposan feltápolva a Tanács elé kerül, akik aztán némi pofozkodás után a Pokol legmélyebb bugyrába hajítják le hősünket, hogy az örök fagy földjén szenvedjen az idők végezetéig. Iiiigen, kicsit fura szembemenni a néphagyománnyal, és a Poklot homlokegyenest ellenkező módon ábrázolni, de én értékelem: a barnás-vöröses miliőt már nagyon hosszú ideig láthattuk, jót tesz egy kis változatosság. Tudom, biztos lesznek olyanok, akik hiányolni fogják, hogy nem lehet a jégen csúszkálni – én viszont nem vagyok benne biztos, hogy ez olyan jó játékelem lett volna. Így is jár a pacsi a grafikusoknak és a pályatervezőknek, hogy egy teljesen más palettát használva sikerült a Doom hangulatot megtartani – élvezetes az új környezetben a démonokat gyepálni.
Mivel az utolsó harcban páncélunk, sisakunk és pajzsunk is ripityára tört, így új felszerelést kapunk egy Építész nevű fura fazontól – a pajzsot egy lándzsa váltja, ezzel kell visszaverni a zöld támadásokat, illetve ezt tudjuk az ellenfélbe beleállítani, amellett persze, hogy hadonászhatunk is vele. Nem rossz, nem rossz, de én valahogy nem érzek olyan jelentős különbséget a pajzshoz képest. Ez persze részben tudatos döntés volt a fejlesztőktől, hogy az alkalmazkodásra kevésbé hajlamos játékosoknak ne vegyék el a kedvét, ugyanakkor azért a kis különbségek a megfelelő módon használva csak kijönnek: az akrobatikusabb, pörgősebb harcmodorhoz jobban illik.
Természetesen új ellenfelek is felbukkannak a nagy hidegben, és relatíve sűrűn akasztunk bajuszt bossokkal is. Az alapjátékhoz képest picit feszesebb a tempó, de azt hiszem, így is tisztességes mennyiségű plusz játékidőt kapunk: mintegy 10 órát tudunk az alap 20 órájához csapni így.
Nem tudom azt mondani, hogy ne szórakoznék remekül a Relevationsszel játszva. Viszont a teszt során végig volt egy olyan érzésem, hogy Slayer barátunk kezd kicsit kifáradni ebben a tömegmészárlásban. 10 éve hozta be az id Software ezt a fajta játékmenetet, megélt három részt és három DLC-t – lehet, hogy egy olyasmi váltás ráférne a sorozatra, mint amilyen a 2004-es harmadik rész volt, ami a hentelést ügyesen fűszerezte horror-túlélőhorror elemekkel. No, mit gondoltok, kedves id?
