Ne maradj le híreinkről és cikkeinkről, kattints ide, és állítsd be saját forrásként a PlayDome-ot!
Hat évvel ezelőtt eléggé sajátos élményt nyújtott a Captain Tsubasa: Rise of New Champions. A hosszú átvezetőkkel tűzdelt játék kívülről egészen meglepő módon hasonlított egy focis játékra, hogy aztán pár meccs után inkább valami sajátos (tömeg)verekedős játéknak érezze az ember. Jó móka volt, ez vitathatatlan – és most itt a folytatás, ami mindenre rátesz még egy lapáttal!
Az a bizonyos lapát lehet, hogy kettő, netán három is volt, ami a sztorit illeti. Persze a cucc alapja a Japánban és a világon is oly népszerű manga, illetve anime, így nincs mit csodálkozni ezen – engem viszont meglepett, milyen hosszan értekeznek egymással a szereplők két meccs között. Sőt! Ha a sztorimódban lenyomtunk egy fejezetet (meccset), további diskurzusokat, történéseket nézhetünk meg külön – nekem volt a teszt során olyan időszakaszom, amikor meccset nem is játszottam, csak ezeket a vizuális novellákat néztem. Meg persze olvastam, mert továbbra is csak japán szövegelés van, a maga túljátszott stílusában.
Ezzel persze semmi gond nincs, ez ilyen kultúra – az viszont kicsit idegesítő egy idő után, hogy mindenki, de tényleg mindenki valami harcias, ökölbe szorított kezű pózba vágja magát bruttó másfél perc alatt bármilyen, de tényleg bármilyen szituációban – legyen szó akár mérkőzés közbeni dumálásról, akár a meccs után, akár az öltözőben... Dráma a köbön, és az is csúcsra járatva. „Ez ilyen kultúra” – említettem az imént... Spoilerezni nem szeretnék, de a Tsubasa-rajongók számára fontos infó lehet az, hogy a játék a World Youth történetet dolgozza fel – persze picit átírva, modernizálva, és videójátékhoz igazítva, ugyanis itt saját karaktert alakítunk (legalábbis ami a visual novel részt illeti).
A meccsekre is kilátogatott az a lapát! Értem ezalatt azt, hogy a tempó összességében véve, nos, mondjuk úgy: feszesebb lett. A kritikus megfogalmazásom nyitja: egész egyszerűen begyorsul minden, ahogy haladunk az idővel. Az első félidő még nyugisnak is mondható, de csak a második félidővel összehasonlítva: egy FIFÁn, oppardon, EA Sports FC-n edzett játékosnak szerintem már ez is meglehetősen gyors. De a félidő után mintha mindenki hordónyi Red Bullt ivott volna: sorozatban jönnek elő a szupermozdulatok, és gyakorlatilag elszabadul a káosz a pályán. Na, aki ezt átlátja és még győztesen is jön ki belőle, az tényleg tud valamit…
Már az első résznél is említettem, hogy a klasszikus labdarúgás csupán nyomokban lelhető fent ott – itt erre még rácsavartak vagy hármat, olyan látványos szereléseket, eséseket, cseleket, lövéseket láthatunk. A korona az egész tetején pedig az, amikor sztorimódban a dráma a mérkőzés közben bonyolódik tovább, megtörve a lendületet – vagy inkább némi pihenést biztosítva? Persze ez Tsubasa kapitány története, ez elvitathatatlan – no meg „Ez egy ilyen kultúra”, csak hogy változatosan fejezzem ki magam.
Az Unreal Engine 5 persze szépen asszisztál ehhez, és látványosabb is lett az előző részhez képest a World Fighters. PlayStation 5-ön teszteltem, itt semmi problémám nem volt a futási sebességgel – PC-n, ahogy olvasom, akadtak azért gondok. Ez bár erősen szubjektív, de szerintem valamivel „mangább” lett a design is, ami kifejezetten jól áll neki. A már emlegetett második félidei „elszabadul minden” időszakban bár baromi látványos tud lenni a sok kis animáció, fénylő aura, lángoló (vagy mit csináló) labda, a pályán lévő történések és szituációk áttekintését, követhetőségét nem kicsit nehezíti.
A csak japán szinkront már említettem – noha meglepő módon akadnak meccsek, ahol van angol nyelvű kommentár (elsősorban a sztorimódon kívül játszottaknál) – ezzel csupán annyi a bajom, hogy nagyon hamar ismételni kezdi magát, és bizony évtizedes (ha nem nagyobb) lemaradást mutat így. A zene remek, ha bírja az ember a stílust – említettem már, hogy „Ez ilyen kultúra”?
Ahová nem jutott a lapátokból, az az irányítás és a mesterséges intelligencia. Előbbi nem túl bonyolult, csak amolyan „rákészülős”, azaz mind a szereléshez, mind a lövéshez a jobb találat/cselekvés érdekében egész hosszan kell az adott gombot nyomni. Bele lehet jönni simán, ezzel nincs gond, csak fura. Amibe viszont garantáltan nem fogunk tudni simán belejönni, az a gépi ellenfelek nehézségi szintje. Már az első résznél is említettem, hogy elég durván kemény tud lenni, és ez itt sem változott: én még easy fokozaton is homorítva pisáltam vért egy-egy meccsen. Tudom, „git gud”, de valahol talán nem olyan irreális elvárás, hogy a könnyű fokozat tényleg könnyű legyen, nem?
És akkor most mondanom kéne egy ítéletet Ózora Tsubasa új kalandjáról. Ez se könnyű, mert elég sajátos a játék. Nem tudom azt mondani, hogy ne élvezném a vele való játékot, de a nehézsége és a focis játékokhoz képest irgalmatlan mennyiségű vizuális regény azért próbára tette a türelmem – még úgy is, hogy ez így lényegében egy anime egy nagyobbacska adag tényleges focival. Viszont nem tudnám a Tsubasa-rajongókon kívül ajánlani másnak, mert ehhez tényleg eléggé nyitottnak kell lenni, hogy be lehessen fogadni. Ez egy ilyen kultúra?
