Ne maradj le híreinkről és cikkeinkről, kattints ide, és állítsd be saját forrásként a PlayDome-ot!
Hálát adhatunk az égnek, amiért az Asobo Studio kiszabadult a játékipari bérmunkák fogságából, amire majd két évtizedig voltak kárhoztatva. Pláne, hogy az ilyen kiugrások sikere egyáltalán nem garantált, gondoljunk csak a Ready at Dawnra, akiknek a The Order: 1886-ba tört bele a bicskája, de említhetjük a Days Gone-nal ügyetlenkedő (a kiadáskor nagyon nem volt jó állapotban a játék) Bend Studiót, akik kaptak ugyan egy újabb esélyt, de egyelőre még nem tudjuk, ennek mi lesz a kimenetele.
A francia srácok (és lányok) viszont sikerre vitték a Plague Tale franchise-t (két rész után már hivatkozhatunk rá így), és meg kell hagyni, hogy a szintén az Asobo által fejlesztett Microsoft Flight Simulator 2024 is szépen muzsikált (ez viszont nem az én műfajom, de a siker az siker). Különösen öröm, hogy a narratíva megalkotása rendre nagyon jól megy nekik, azon belül is pedig izgalmas karaktereket tudnak kreálni. A második részben feltűnt Sophia például pillanatok alatt a középpontba került, és a történet végére már egészen úgy érezhettük, mintha régi jó ismerősünk lenne.
Éppen ezért talán nem is volt igazán meglepő, hanem inkább egy logikus lépés, amikor bejelentették, hogy a sorozat következő része előzmény lesz, és pont a kalózkapitány hölgy történetét bontja ki részletesebben (ezek után legalább tényleg érezhetjük majd régi ismerősnek). Persze kicsit izgultunk is, hiszen Amicia és Hugo története nemcsak érzelmi síkon volt nagyon más, hanem amit a Resonance: A Plague Tale Legacy előzetesen megjelent anyagaiból lehetett sejteni, habitusban is – az új rész ugyanis sokkal inkább alapoz a harcokra, küzdelmekre, Sophia nem egy finomkodó típus.
Szerencsére azonban két hónappal ezelőtt már bele tudtam kóstolni az új kalandba, lévén a kiadó egy két fejezetet magába foglaló előzetes változattal kínált meg minket. Ez alapján az előjelek igen kedvezően voltak, így nagyon vártam a teljes verzió érkezését. Most, hogy a stáblista is legördült, bizton állíthatom, hogy a Plague Tale sagának most sincs oka szégyenkezésre. A Resonance: A Plague Tale Legacy ugyan nem lett hibátlan, de nagyon is illeszkedik az eddig megismert univerzumba és szórakoztatóan egészíti ki azt, vagyis a játék alapvetően jól sikerült.
Kezdjük talán a sztorival, lévén a narratíva fontos szerepet tölt be a sorozat életében. Így, hogy a történetet az elejétől élhettem át – és nem csak úgy be lettem dobva az ötödik és hatodik fejezetbe a cselekmény harmadánál, mint az említett előzetes próbalehetőség során – jobban értem, hogy a készítők miért titokzatoskodtak, ködösítettek a részleteket illetően. S habár nincs olyan spéci kérés, hogy erről vagy arról ne beszéljünk, saját élményeimre hagyatkozva én sem fogok most mindent elárulni, hogy maradjon átélni való a nagy kalandra (mégiscsak jobb úgy megismerni, mint két fél mondatból).
A kezdetekben egy okos tutorial és egy ügyes felvezetés keverékét élhetjük át. Egészen Sophia gyermekkorától (ami nem éppen idilli környezetben, egy szigorú zárdában telt), az apja rablóbandájához való csatlakozáson át a függetlenedéséig azért sok történésen át vezet az út. A lényeg, hogy egy balul sikerült eset miatt a társaság szétszéled, hősünk pedig a legjobb barinővel, Lenivel a Minotaurusz-szigetre vetődik. A dúsgazdaggá tévő kincs reménye azonban csak mellékes szál a lánynak, sokkal inkább érdekli a saját múltja és jelene, amivel a hely ősi történetéhez maga is kapcsolódik.
Egészen kis kora óta ugyanis látomások gyötrik, amelyek a szigetre érve nyernek igazán értelmet. A legendás ókori hős, Thészeusz szemével ugyanis olyan sorsdöntő dolgoknak lehet szemtanúja (sőt átélője is – időnként ugyanis irányíthatjuk is a katonát), amely nagyban segíti a szigeten való boldogulásukat, nem mellékesen pedig megismerjük a hely jó pár évszázaddal korábbi történetét is. Megintcsak mondhatnék konkrétumot is, és bizonyára van is, aki a pár puzzle-darabkából összerakta már, hogy melyik ismert ókori történetre épít a játék, de mindenki másnak maradjon ez inkább meglepetés.
Onnantól viszont, hogy ez nyilvánvalóvá válik, kicsit veszít az erejéből a sztori. Nem mondom, hogy rossz volna, sőt egyáltalán nem ezt szeretném üzenni, de nekem bizony a végére ez a része a produkciónak picit veszített az értékéből. Ha egy valamit lehet szerintem kritizálni a Resonance: A Plague Tale Legacy kapcsán, az az, hogy a nagyívű sztori kiszámítható, s mivel a történet legjava egy helyszínen (a szigeten) játszódik, így kevésbé változatos a kaland, valamint a 15–20 órás tartalom vége is inkább időhúzásnak érződik (érezhették a készítők is, ugyanis amíg az első két játék 17-17 fejezetből állt, itt 14-nél sem merték tovább húzni).
Ezek után úgy érzem meg kell nyugtassak mindenkit, hogy a játék egyáltalán nem sikerült rosszul, sőt a felépítése, kivitelezése az Asobo szokásos profizmusát hozza. Kiválóak a karakterek, remekbe szabottak a párbeszédek és a mesélés, festői a környezet (különösen a sziget külső helyszínei). Egyedül a pályatervezőket fedném meg egy icipicit (és ígérem, ezzel be is fejezem a panaszkodást), ugyanis kicsit kényelmesre vették a figurát pár helyen. Engem legalábbis – aki nagyon is szereti a felfedezést – eléggé zavartak a sok helyen megtalálható láthatatlan falak. Amik mind meghiúsították, hogy azokat az érdekes helyeket, amelyek ott voltak karnyújtásnyira, be tudjam járni (nyilván mert nincs is mit megismerni, de könnyebb lenne feldolgozni, ha le lenne zárva az elérésük egy tereptárggyal).
No de elég a panaszkodásból, beszéljünk inkább a játékmenetről. Ami nagyon szépen egyensúlyban van, vagyis egyformán lesz részünk fejtörést igénylő, és a környezetet használó logikai feladatok megfejtésében (a fény szerepe kerül előtérbe ezekben a puzzle-kben, élvezetes megoldásokkal), menekülős etűdökben, melyben a sziget főgonosza elől kell szaladni (vagy éppen visszatámadni) és komoly közelharci jelenetekben. Bizony, ugyanis ahogy azt az előzetesben is már jelentettük, a Resonance: A Plague Tale Legacy sokkal inkább eltolódott az akció-kaland stílus felé, a küzdelemek pedig bátran felveszik a kesztyűt bármelyik vetélytárssal szemben.
Persze senki ne várjon egy véres soulslike izzasztást, az Asobo munkatársai sokkal inkább egy olyan rendszert szerettek volna az asztalra tenni, ami ugyanúgy tartogat kihívást is, de közben azok számára is élvezetes marad, akik a fent említett stílust nem annyira kedvelik. Nem utolsó sorban Sophia története is igényelte a kicsi vadabb akciót, így sikerült egy olyan jól eltalált elegyet összehozni, ami talán mindenkinek elnyeri a tetszését (a Ghost of Tsushima, a Sekiro: Shadows Die Twice és a Sifu is szerepet játszott a kialakításában). Az első iteráció ugyan a hírek szerint picit keményebb volt, de finomítottak rajta, lévén az előzmények kedvelői egy lopakodás központú játékmenetet szoktak meg, így éles lett volna a váltás.
A küzdelem tehát a mostanában divatos és jól ismert parry & dodge típusú játékélményre épít, és meg kell hagyni, hogy az Asobo a kevés tapasztalata ellenére remek, intuitív rendszert hozott össze. A fő fegyverként használt késekből, szablyákból összesen nyolc áll rendelkezésre, amelyeket eldugott kriptákban lelhetünk fel, tehát inkább jutalomként tekinthetünk rájuk, sem mint kötelezően ránk tukmált játékelemként. Be kell valljam, nekem annyira nem jött át a köztük lévő különbség, viszont sokkal inkább azon képességek kapcsán, amelyeket a menet közben fellehető (és megnyerhető) Resonance pontokból vásárolhatunk (pofátlan módon egyre drágábban). A kisebb csecsebecséket is érdemes gyűjtögetni, nem csak a maximalizmus kedvelőinek, ugyanis ezeknek is van ráhatásuk (ha csekélyebb módon is) a játékmenetre és a teljesítményünkre. Picikét talán sokat vártam attól a csáklyától, amivel az ellenség ijászait rángathatjuk le magaslatokról, hogy ne kellemetlenkedjenek. A fegyver ugyanis érzésem szerint kihasználatlan maradt, pár platforming résztől eltekintve nem jut komolyabb szerephez.
Ígértem valamit, és most mégis megszegem. Mégpedig, hogy nem mondok már rosszat, de nem mehetek el azon tény mellett, hogy a tesztidőszakban használt build (PlayStation 5) bizony tartogatott jócskán bugokat. Persze itt is más mindenkinél az ingerküszöb, de mondjuk részemről, 20 videojáték QA-ban eltöltött év után fura az, amikor valaki csak a showstopper hibákat tekinti bajnak (pláne, ha fejlesztő az illető). A Resonance: A Plague Tale Legacy tekintetében a kisebb, gyűjthető csecsebecsék hiányzó modelljei például valóban csak esztétikai hiányt jelentettek (és bizonyára a megjelenés napjáig patchben cserélődnek), ahogy pár objekt csúnyább textúrája, vagy levegőben maradó decalok is csak a hozzám hasonló szőrös szívűeket hatják meg.
Örülnék azonban, ha csak ennyiről kellene beszámolnom. Akadt olyan rész, ahol egy, a megoldás kulcsát jelentő objektum hiánya miatt újra kellett indítani az adott szekciót, máshol pedig beragadó szereplők rontották a hangulatot. Amíg csak ellenfelekről van szó, addig az ember vállat von, ha már a társ ragad mondjuk olyan pózban, mint egy szárnyaival tehetetlenül verdeső madár, az már egy fokkal zavaróbb. Pláne, ha utóbbi miatt a soron következő párbeszéd csak félig játszódik le, megakad a script és lehet visszatölteni az állást. Nem voltak olyan gyakoriak az ilyen rossz élmények (talán fél tucatnyi lehetett), de azért rendre kirántják az embert az immerzióból. Bízok benne, hogy az Asobo ígérete szent és ezeket javítják a megjelenés napjáig (épp egy órája csorgott le egy frissítés, amikor ezen sorokat, a release előtt három nappal írom).
Összegezzünk! Akik ismernek (akár csak a cikkeken keresztül), azok tudhatják, hogy azzal vagy azokkal amit/akiket kedvelek, mindig kritikusabb vagyok. Épp ezért a fenti sirámaimat tessék helyén kezelni, a Resonance: A Plague Tale Legacy egy remek játék lett, de azért nem hibátlan. Részemről vágtam volna a sztorin, vagy kicsit színesítettem volna még, akár a játékidő csorbulásnak árán is, illetve nyilván fájó pont a sok bennmaradt hiba is. Az új, akciódúsabb játékmenet viszont remekül vizsgázott, Sophia pedig ismét megmutatta (vagy talán most igazán), hogy nem csupán Uncharted Chloejának olcsó copyja, hanem egy vele egyenértékű, izgalmas karakter, aki képes a hátán elvinni egy történetet. S hogy hogyan tovább? A stáblista után most is kapunk utalást, amely ugyan többféleképp is érthető, de részemről egyáltalán nem aggódom, mert akárhogy is folytatódik a Plague Tale saga, szeretnék ott lenni, hogy megismerjem.
