Ne maradj le híreinkről és cikkeinkről, kattints ide, és állítsd be saját forrásként a PlayDome-ot!
A Silent Hill-reneszánsz egyre bátrabb: a Silent Hill 2 Remake és a Silent Hill f után most egy skót indie csapat kapta meg a legendás szériát. A Screen Burn Interactive korábban No Code néven dolgozott, a Konami a társkiadó Annapurna Interactive ajánlására figyelt fel rájuk, Okamoto Motoi sorozatproducer pedig a Stories Untold és az Observation alapján bízta rájuk a projektet. Mindezt mindössze harminc fővel. Okamoto a megjelenés előtt odáig ment, hogy szerinte a Silent Hill: Townfall akár a széria újjászületésének mesterműve is lehet. Nagy szavak, de vajon megérdemli-e a játék ezt a magasztos dicséretet? Az év 1996, a helyszín a kitalált skót St. Amelia, amelyet a valós St. Monans falu ihletett. Simon Ordell azért tér vissza a szigetre, hogy „rendbe tegyen dolgokat”.
A Townfall az első Silent Hill, amely belső nézetből játszható, és ez nem öncélú döntés. A széria ikonikus rádióját egy hordozható CRTV váltja, amelyen a szörnyekre hangolva zajos, röntgenszerű képet kapunk róluk a falakon keresztül is. Minden lény külön csatornán fut, így egyesével kell végigkapcsolgatni őket. Ettől lesz a kütyü hasznos, de sosem túl erős, és a sercegő képernyő bámulása önmagában is idegtépő. A játékmenet gerince a lopakodás, és ez a Townfall legnagyobb erénye és gyengesége egyszerre. A harc nehézkes: a deszkák hamar széttörnek, a csövek alig bírják tovább, a lőszer ritka, a lövés pedig minden közeli szörnyet odacsal. A ködös utcákon a menekülés szívdobogtató, a szűk belső tereken viszont akadnak szakaszok, ahol se kiút, se esély és a sarokban végezzük. Egy azonnal ölni képes különleges ellenfél ráadásul mindig épp az ajtó előtt köröz, ilyenkor a rettegés könnyen átcsap frusztrációba. Az ellenféltípusok száma is szerény.
A fejtörők üdítően földhözragadtak: az egyik korai feladatnál feltöltőkártyát kell szereznünk a villanyórához az újságárusnál. A másik világ ezzel szemben nyomasztó, rideg, brutalista betonrengeteg. Néhány hosszúra nyúlt tárgykeresgélés azonban komolyan próbára teszi a türelmet. A történet nem siet: bő tíz óra kell, mire a gyanúinkból valami kézzelfogható lesz, de a lezárás megéri a várakozást. A bűntudatról és vezeklésről szóló sztori sötétebb és felkavaróbb, mint a legtöbb elődé. Öt befejezés vár ránk, ebből kettő csak a New Game Plusban érhető el, és nem egyetlen döntés, hanem apró tetteink sora dönti el, melyiket látjuk.
Az Unreal Engine 5 itt a hangulatot szolgálja: a párás utcák, a lepusztult lakótelepek és a kopott, évtizedek óta fel nem újított lakások bárkinek ismerősek lehetnek, aki átélte a kilencvenes éveket. A zenéért Pilotpriest felel, a fulladozó zongora, a kásás gitár és a távoli fémcsattanások pedig tökéletes hangi kíséretet adnak a félelemhez. A ködös kisváros hátborzongató hatást kelt, a hangok és a díszlet fantasztikus és a szériához jól köthető szimbólumrendszer egészen zseniális. A skót kisvárosokat vagy a helyi kultúrát és korszakot ismerő játékosok sok easter egg-szerű vizuális apróságot találhatnak majd, amiért külön plusz pont jár. A technikai oldalhoz hozzátartozik az optimalizácó is, ami hagy némi kívánnivalót maga után. A játék több esetben is crashelt, valami megmagyarázhatatlan módon, pedig egy 9070XT-től azt várná az ember, hogy gond nélkül fog futni. Ezek mellett vizuális buggal nem találkoztam, ami valószínűleg azt jelenti, hogy az optimalizáláson csúsztak meg picit a fejlesztők, de ezt el lehet nézni nekik, ha hamar javítják.
A Silent Hill: Townfall nem mindenkinek szól. Lassú, kegyetlen és sokszor kifejezetten kényelmetlen, a lopakodós szakaszok néha a kelleténél tovább húzódnak. Személy szerint nekem tetszett, bár a Silent Hill 2 Remake jobban átjött, nem is beszélve a Silent Hill f-ről, ami abszolút az egyik kedvencem lett a horror műfajban. Mindenesetre a játék abszolút megérdemel minden dicséretet, és a Screen Burn ismét bebizonyította, hogy a Silent Hill nem egy amerikai kisváros, hanem egy állapot, ami bárhol utolérhet.
