Az első találkozásom a Silent Hill játéksorozattal brutális élmény volt. Az öreg PS1-esen röffentettük be a szomszéd sráccal az első részt – lehettünk olyan 13 évesek. A kezdőképsoroktól kezdve, a nyomasztó zenéken keresztül megbabonázott az egész, majd a bevezető gameplay végén egy csapat kisember halálra késelte a főhőst (Mi van?!). mondhatni egy picit sok volt, aznap ki is kapcsoltuk a masinát és újraértelmeztük a horror fogalmát. Ez ugyanis nem említhető egy lapon a klasszikus Resident Evilökben található megijedéshez, mert kajak zsigeri félelem öntött el sokszor a program végigjátszása közben.
És ez így folytatódott a következő három–négy részen át (a 0. epizódot is beleszámítva). Személyes kedvencem az első és a harmadik rész, de ami a legjobban fejbevágott, az James Sunderland „kalandja” volt a második játékban, amely a PlayStation 2 egyik koronaékszere a horror műfajban. Imádtam borzongani 2001-ben tacskóként, majd 2006-ban, amikor gyűjteményes formában szereztem be a kollekciót, és érettebben ültem neki a 2–4. epizódoknak. Szerintem ez az alkotás megvan itthon vagy négyféle kiadásban, tudniillik némely tartalom csak egyik-másik lemezen volt elérhető (például a stuff ocsmányborítós Platinum kiadásán a Maria mód).
Hasonlóan a Metal Gear Solid 2-höz, amelyet szintén számtalanszor lenyomtam, a Silent Hill 2-ben is rendre rácsodálkoztam dolgokra, összefüggésekre. Amikor már azt hiszed, hogy mindent értesz, akkor egy újabb, jelentéktelen morzsa által a helyére kerül valami új, és más megvilágításba helyez dolgokat. Fogadni mernék, hogy sokan nem néztek a program legelején James kocsijának hátsó ülésére – bevallom, sokáig én sem.
A Silent Hill 2 nem először támad az újrakiadások terén, a sokadik ilyen alkalom a botrányos, PS3-as HD Collection volt. Ebben elszúrták a ködeffektet, ami az egész franchise egyik alappillére volt. Vicces, hogy régen a technológia limitáltsága miatt alkották meg a látómezőt súlyosan korlátozó tejködöt, ami aztán annyira hangulatossá és félelmetessé, sejtelmessé tette a játékokat, hogy utána kérdés nélkül integrálták minden epizódba. Majd jött a papíron erős hetedik konzolgeneráció, és kiszúrták a szemünket az SH2 és SH3 katasztrofális portjával. Nagyon sok év eltelt, közben fél tucat Resident Evil játék lefolyt a Dunán, meg ebből sok remake is, ami bebizonyította, hogy egy játék, ami régen jó volt, megfelelő modernizálással ma is eladható. Kérdés, hogy a Silent Hill esetében velünk tartanak-e a rémálom túrán az újabb játékosok is, akiknek kimaradt valami oknál fogva eme mű.
A történet a címadó fiktív amerikai kisértetvárosban, azaz Silent Hillben és környékén játszódik. Szenvedő hősünk, James Sunderland levelet kap három éve elhunyt hitvesétől. Mary a városkába invitálja a depressziós férfit, hogy találkozzanak egy, a múltban számukra fontos helyen. Az esélytelenek nyugalmával James belép a köd lepte, látszólag elnéptelenedett településre.
A második rész nem kapcsolódik az elsőhöz, teljesen különálló cím, amely spoilerek nélkül a férfi vívódását mutatja be. Rémálomszerű képsorok, hallucinációk, lesz itt minden az út során. Jó hír, hogy a rendezői változatban látható helyszín is bele lett szőve a sztoriba – irányítani ugyan nem tudjuk majd a szőke ciklont, de útitársként feldobja picit a játékmenetet. Ugyanígy teszi ezt az opcionális vandálkodás, ahol is kirakatokat és gépjárművek ablakait törhetjük be némi ellátmány után kutatva.
A köd után a másik nagy örök pillér a térkép, amely a játéktörténelem egyik legjobb rendszere volt már régen is. Kiváló az olyan pocsék tájékozódási képességű embereknek, mint akár én is. Minden zárt ajtó vagy átjárhatatlan szakasz jelölve, a fontosabb dolgok karikázva, hozzá jegyzet írva, és most már a megfejtett kódokat is jelöli James. Aki ezek után eltéved, vagy azt mondja, nem tudja mi a következő lépés, az meg is érdemli, hogy elvesszen. ;-)
A játék zenei oldala régen is borzasztóan jó volt (érdekesség, hogy a Fókusz műsor rendszeresen használt belőle fel a riportjai alá, és teszi ezt a mai napig), amit most még tovább tökéletesített az eredeti szerző. Akira Yamaoka az utolsó epizód kivételével jegyzi az összes Silent Hill-játék és film dallamait (a közelgő harmadik mozifilmét is ő szerzi), most pedig a meglévők mellé újakat is írt, a régieket pedig modernizálta kissé. A Deluxe kiadás vásárlói megkapják az artbook mellé a digitális soundtracket is (valamint egy pocsék skint), szóval önmagában is hallgatható ez a remek dallista.
A szuper muzsika mellett elengedhetetlen kellék a recsegős rádió, amely zajával figyelmeztet a közelünkben ólálkodó rémalakokra. Érdemes fejhallgatóval (és természetesen elsötétített szobában) nekiveselkedni a rémálomnak, hiszen annyiféle nyugtalanító zajorgia vár ránk, hogy öröm tőlük feszültnek érezni magunkat. Egy mögöttünk becsapódó ajtó, elhaló lépések, ködkürt, törött üveg, leírhatatlan fémes hangok és mindenféle, a nyugalom megzavarásáért felelős egyéb zajjal bombázzák hallójáratainkat. Nem nehéz nem félni, ahogy a ködben bolyongunk az ismerős, de még is új területen.
Lecserélték a teljes szinkrongárdát is, és az új színészek nagyon szép munkát végeztek. Nagyon szerettem a régi, bénácska angol szinkront is, de a nosztalgiaszemüveget félretolva objektívan kijelenthetem, hogy a remake jóval igényesebb alakításokat tár elénk. Zenei oldalról és a hangok terén jelesre vizsgázott a stuff.
Silent Hill városa szépen kidolgozott, ellátogathatunk egy csomó ismerős helyre, ahol a veterán játékosokra is meglepetés vár. Elsőként ott vannak a feladványok, amelyeket teljesen újraalkottak. Így akár három nehézségi fokozatú skálán lőhetjük be, hogy mennyire legyenek komplexek a fejtörők. Ugyanígy a harcokat is egy hasonló rendszerben állíthatjuk be, attól függően, milyen kihívásra vágyunk. James alapból egy rögtönzött közelharci fegyverrel veszi fel a kesztyűt a rémek ellen, majd később egy pisztolyt is magához szólíthat (valamint további opcionális lőfegyverek várják, hogy megtalálja azokat).
Nagyon egyszerűen és jól működnek az ütközetek, ahol a kitérésnek hála James könnyűszerrel elugrálhat az irányába történő mérgező hányás, ütések, és a túlvilági nővérek pengéi elől. Olyan jól szuperál ez a rendszer, hogy konkrétan több főellenséget is sérülés nélkül sikerült lenyomnom. Csak párfajta ellenségtípus van, akiket könnyű kiismerni, ezek agresszívvá válnak, ha rájuk világítunk a lámpánkkal. Sokszor ott is lehet őket hagyni, de az idegesítő rádiózúgás miatt érdemes kiosztani azt a pár tockost. Apropó zúgás ez, de akit ez idegesít, az kikapcsolhatja teljesen, újdonságként pedig egy kis ablakban vizuálisan is látható a zaj.
Rengeteg beállítás kapott helyett a modern Silent Hillben, ahol a filterek állítgatása csak a legkisebb dolog. A színtévesztőktől kezdve mindenre is gondoltak, testre szabható a kezelés, a célzás, leírni is hosszú lenne, mennyi mindenbe belenyúlhatunk. Tetszett, hogy át lehet törni falakat, így átmászhatunk más szobákba, egy tologatós kocsit pedig bukóablak alá tolva elérhetjük a magaslati rést. Máskor átkúszhatunk a máshogy elérhetetlen helyekre – ezeket és az előtte vázoltakat szépen jelöli a program a szétszaggatott lepedőfoszlányokkal.
Szerencsére van HDR beállítás is, ami a teljesítmény módban botrányosan sötét képet mutat a belső helyszíneken. Szinte semmit se látni, így ezt jócskán a duplájára kellett tornáznom az alapbeállításhoz viszonyítva. Ezt a malőrt leszámítva csak szőrszálhasogatni tudnék (duplaszárnyú ajtónál, ha az visszacsukódik, a felső kitámasztózsanéron átmegy az ajtó textúrája, amit lehet, hogy észre se vennél, ha nem írom le). Új helyszínek helyett a régi, jól ismertek lesznek terítéken. Viszont most olyan bejárható területek is kaptak rémálom változatot, amik eddig nem. Így tényleg változatosabb, valamint hosszabb is lesz végig játszani a játékot, mint anno.
Egy csomó úgynevezett flashback pontra is bukkanhatunk, ami a veterán gamereknek lesz kedves, hiszen olyan kameraállásból mutat egy-egy dolgot, ami a régi változatban volt található (például egy feladvány). Találhatunk még két tucat polaroid fotót, ami a történet alakulásának baljós előrejelzéseként is felfogható. A játék tartalmazza az összes befejezést (igen, az UFO és debil DOG endingeket is), plusz kettő, a remake-hez kitalált teljesen új befejező képsort. Szavatosság tekintetében így nem marad el semmiben, egyedül az értékelőben gyűjtögethető csillagokban, amik nagyon komoly kihívás elé állították a játékosokat a különféle kritériumaikkal.
A sztori befejezése után indíthatunk egy New Game+ módot, ami máshogy működik a megszokottól. Semmit nem viszünk át magunkkal, teljesen nulláról kezdünk itt is, de különféle tárgyak találhatók meg, amelyek a befejezéseket oldják fel. Természetesen ebben a módban a megszokott helyen berregve megtalálhatjuk a láncfűrészt, amivel immáron egyetlen találattal végezhetünk minden alap ellenséggel, de a bossok sem virgonckodnak sokáig, ha elkapja őket az extra fegyver. Új filterek is gazdagítják a repertoárt, ha valaki a megszokottól eltérő élményre vágyik. Egy ideg ellehetünk a befejezések teljesítésével, de az első végigjátszás után jómagam pihenőre küldtem pár napra a szoftvert, mert annyira tömény volt az élmény. Biztosan nekiveselkedem újra, de nem egyszerű visszatérni a halott, rémálomszőtte városba.
A Silent Hill 2 újraálmodása egy borzasztóan, borzongatóan jó alkotás lett. Kisebb hibákat leszámítva le a kalappal a Bloober Team előtt, hogy elkészítették ebben a formában, ilyen alázattal ezt a játékot. Mit meg nem adnék a harmadik rész hasonló átiratáért – de nem akarok mohónak tűnni, az utóbbi években szépen elkényeztettek horrorújrázásokkal. Ez a játék megkerülhetetlen, ha tetszett a régi, mert tartalmaz annyi újdonságot, hogy ismét örömkönnyekkel élheti át mindenki James vesszőfutását. Ugyanakkor a nyitottabb gamerek, akik odavannak a pszichológiai horrorokért is megtalálhatják benne számításaikat. Nagyon szépen megfér a trónon a Resident Evil 2 és 4 remake-ek mellett.
