Szinte örömteli, hogy a Dome-on az "öreg" és a "középidejű" társaság van jelen, kis létszámban, és nem kell szenvedni a több száz kommentes mennydörgéssel, kibogarászni egy értelmesebb diskurzust. Ezért szerettem régen és most is ide járni.
Hogy a botrányhoz spoiler-mentesen is hozzászóljak, mivel belefutottam, de megpróbálom úgy írni, hogy szerintem nem fedem fel, mi az.
Ellie már az előző részben leszbikus volt (vagy érzékeltették, ki, minek tekinti vagy akarja tekinteni), és a második rész ezzel kapcsolatban eddig hivatalosan kiadott anyagai alapján ez ki lesz bontva rendesen és minőségien (nekem eddig ez jött le a Dinával kapcsolatos videók alapján). Amennyiben ez jól megvan írva, a karakter jellemébe és a történetbe jól bele van építve, akkor számomra teljes mértékben elfogadható, lényegtelen (lásd Richard Morgan "Hősöknek való vidék"-trilógiáját, ahol a polgárpukkasztási szándék ellenére igen erőteljesen a narratíva része, itt egy interjú a szerzővel erről [is]) és abszolút nem tartom jogosnak a toporzékolást. Függetlenül a játéktól azonban, a téma kapcsán kirobbant flameháború mostanában az egyik kulcskérdése, minden oldalról nézve a modern szórakoztatóiparnak, és az ezzel szembeni "kvóta" (most nem találok hirtelen "jobb" szót) kritikában én magam is látok némi igazságot (és ez most nem is feltétlen és elsősorban csak és kizárólag LMBTQ-ra értem), pontosabban abban, hogy bármilyen ellenvélemény szinte máglyás égetéseket von maga után (Puzsér is hasonlóról beszélt a koronavírus kapcsán).
Múlt hétig életemben nem hallottam Anita Sarkeesian-ról, a feltételezett hatásáról a játékiparra, a CD Projekt Reddel kapcsolatos "ügyére" sem emlékeztem, még ha olvastam is. Nem mentem bele mélyebben, csak kicsit néztem utána pro és kontra, de igazából nem először futok bele ebbe a témába. Pár éve, ami berobbantotta Amerikában a geek közösséget, az Kameron Hurley "The Geek Feminist Revolution" című könyve volt, egy hosszabb, régebbi írás itt található róla magyar nyelven, itt meg egy rövidebb. Úgy gondolom, hogy jogos témákat taglal (nem olvastam a könyvet, csak ezeket a beszámolókat), legalább átemelte a közbeszédbe őket, amik esetleg csak elszigetelten voltak jelen beszélgetésekben.
Viszont ezt a témát is túl lehet tolni, pont Hurley egy regényének magyar kritikájában merül fel, hogy az erős női szereplői éppen a saját regényében nem jelennek meg abban a formában, mint amit a TGFR-ben kritizál, mert sokszor olyan érzetet keltenek, hogy idézem "engem olvasóként sértett, hogy mennyire nem bír elszakadni az „erős nő = tahó férfi, pénisz nélkül” sztereotípiától.
" Ezt a jelenséget részben én is megfigyeltem filmeknél, sorozatoknál, könyveknél, játékoknál (igaz, az ellenpéldáját is): a WestWorld harmadik évadjának utolsó előtti részében annyi "erős", verekedő, erőszakos, harcoló nő volt jelen, hogy én is inkább nőnek skinezett férfiaknak éreztem őket és nem azért, mert egy női szereplő nem rendelkezhetne ilyen tulajdonságokkal (szerintem ezt a 90'-es évekbeli "Utánunk a tűzözön" cím nagyon okosan oldotta meg, ahogy pl. Mona karaktere is remek volt a MP2-ben). Részben, bármennyire is élveztem Kassandra történetét az AC: Ody-ban, hiányoltam, hogy a narratíva semmiben nem tér el a két választható szereplő között. Talán formabontóbb lett volna, ha csak eleve őt, akit kánonnak tekintenek, hagyják meg és akkor lehetett volna árnyalni ezt is.
Nagyon úgy tűnik, hogy ebben az identitáskeresésben még maguk is keresik ezeknek az identitásoknak a hiteles bemutatását, bár van egy olyan érzésem, hogy pont nem a TLoU2 lesz a negatív példa ebben (az eddigi videók alapján is legalább).
A másik botránypont, az a bizonyos "áthelyeződés" a történet során: ami jól is elsülhet és az ND-hez méltóan jól meg lesz írva, vagy tényleg (?) benne lesz a bukás lehetősége, a fentivel ellentétben a TLoU2 kapcsán kialakult hisztiben talán ennél látok egy kevés esélyt (ami részben az érzelmi kötődésből ered), főleg és inkább a leak miatt. Viszont...
....pont ma jött meg a "A Dűne messiása" újbóli kiadása, aminek a szerkesztői előszavában olyan dolgokat is írtak, amik számomra is újak voltak és pont ide lehet kötni. Anno az alap Dűne is formabontó, újszerű volt a maga korában, és még mai is frissnek hat, viszont a folytatása a Dűnéhez és a későbbi kötetekhez képest mérve is sokkal rövidebb, de sokkal személyesebb és felkavaróbb, inkább hasonlít királydrámához, és ehhez mérten van egy tragikus hangvétele. Na, ami a kapcsolódási pont, hogy Frank Herbert ebben a folytatásban nem azt csinálta, amit a közönség várt és a szerkesztői előszót olvasva engem is meglepett, hogy a második regény megjelenésekor az ebben is megjelenő "áthelyeződés" a történetben, a hangsúlyváltás sokkolta a kritikusok és az olvasóközönség egy részét.
Azért lepett meg, mert amikor először olvastam bő másfél évtizede, én teljesen logikusnak éreztem, hogy ezen a módon folytatta, s a regény végére azt éreztem, hogy ha nem így tett volna, akkor a főszereplők elvesztették volna az előző regényben felépített hitelességüket.
