A fájdalom nekem pl. a Walking Dead volt, na az különösen, mert az egyik legnagyobb kedvencemként indult. Így egy darabig szomorkodva háborogtam, aztán még viccből néztük haverral, hogy milyen szar lett, aztán annak is elmúlt a varázsa, és otthagytam. Azt se tudom, megy-e még.
Itt igazából minden rész elé úgy ülök le, hogy hiszek benne, hogy lesz, ami tetszik is, vagy hogy összességében esetleg szórakoztatóként fogok emlékezni rá. Csak aztán kibassza itt-ott a biztosítékot, hogy "hát de már megint miért ilyen hülye ez?", amikor tök értelmesen is meg lehetne oldani az adott jelenetet. Nem kell nekem itt Nolan projekt, csak amikor holtfáradtan bedőlve elé is egy pillanat alatt arra kattan az ember agya, hogy ilyen baromságot értelmes ember nem cselekedne, azt már úgy gondolom, hogy szóvá is kell tenni.
Tudom, miről beszélsz SW és baromságok kapcsán, de érted, nekem sem az a bajom, hogy megagyalták a mandok a kalózokat, vagy hogy a kalózok komoly ellenállást tudtak mutatni. Az a bajom, hogy hitelét veszti mindig a jelenet bizonyos megvalósítások miatt, még SW-n belül is. Olyan szintű dolgok azért még prequelekben sem voltak, hogy mittomén, Anakin ep2-ben lerakja a speederét az úticéltól tíz kilométerre, amit még sétálva tesz meg, és csak emiatt a séta miatt fut ki az időből az édesanyja megmentését illetően.
Plotvezérelt karaktererőszakolások vannak folyton, lényegében ez zavar engem nagyon Mando esetén.
(Boba Fett meg Obi-Wan megint más-más kategória. Előbbi tényleg nevetséges volt, azt is csak azért néztük végül, Obi-Wan pedig valami irgalmatlan meggyalázása volt mindennek, ott nem tudtam felfogni, mit látok.
Na az nem volt fun watch, az tényleg szomorú volt.)I'm the person who once probed all of the uncharted worlds in Mass Effect 2 to 'Depleted' status
