Star Trek: Elite Force II (Előzetes)

Még mindig folytatódik...

McCoy kilépett a turbóliftből. – Jim! Beszélnem kell veled – mondta, miközben körülnézett a hídon. – Hol van Sulu?

– Kirúgtam, mert ferde szemmel nézett rám. Miről akarsz beszélni velem?

– Négyszemközt, ha lehet.

– Semmi akadálya. – Kirk a legénységhez fordult. – Szemeket becsukni! Aki leselkedik, azt áttranszportálom egy klingon hajóra. Nos, McCoy?

– Spockról lenne szó. Hol van?

– Most éppen meditál vagy mi a szösz. Igaz, eléggé nehezményezte, hogy Csekov kidobta azt a vulkáni meditációs követ az űrbe. Persze, Csekov sose volt normális...

– Halottról jót vagy semmit, Jim.

– Úristen, hát Spock ennyire megharagudott rá? Én azt hittem...

– Próbáld megérteni Spockot, az utóbbi időben kicsit ideges. Tudod, egy vulkáni életében is vannak nehéz pillanatok, ha érted, mire célzok.

– Nem értem. Miről van szó?

McCoy suttogóra fogta a hangját. – Nos, tudod, hogy hétévente egyszer...

– Á, a párzási időszak! – kiáltott fel Jim. – Persze, tudom.

McCoy sietve körülnézett. A legénység tagjai továbbra is szorosan csukva tartották a szemüket, bár úgy tűnt, némelyikük nehezen bírja visszafojtani a röhögést.

– Emiatt ne aggódj, doki. A következő űrbázison felveszünk egy nőt... Ő az első vulkáni nő a flottánál. Spock bizonyára örülni fog neki.

Hirtelen kialudt a villany és óriási rázkódás rázta meg a hajót.

– Mi ez?

– Kapitány úr, összeütköztünk valamivel – jelentette a Sulu helyére felvett kormányos.

– Mivel?

– Mivel azt parancsolta, csukjuk be a szemünket...

– Azt nem mondtam, hogy ennyire!

– Nem mondta, hogy mennyire, uram.

– Mivel ütköztünk?

– A Deep Space 9. űrállomással. Sajnos az űrállomás kicsit szétesett, úgyhogy mostantól Deep Space 9., 10., 11. és 12. névre hallgat.

– A hajónak semmi baja nem lett?

– Hááát... A hajót meg mostantól U.S.S. Enterprise NCC 1701-nek, 1702-nek, 1703-nak... (stb.) és 1987-nek hívják.

Jim kedvetlenül vakarta meg a füle tövét. Örült volna, ha legalább egyszer sikerül épségben hazavinni az Enterprise-t. – A transzporterállomás megvan még?

– Meg.

– Oké. Gyere, McCoy.

A transzporter éppen akkor sugározta fel a legénység új tagját. Kirknek kocsányon lógtak a szemei, amikor meglátta a csinos vulkáni nőt, és gondolatban megjegyezte, hogy piszok szerencséje van Spocknak.

Ekkorra már Spock is odaért, és olyan pillantást vetett a nőre, hogy az rögtön elpirult... bocsánat, elzöldült.

Kirk megpróbálta elfojtani kitörni készülő röhögését. – Üdvözlöm, kisasszony. James T. Kirk vagyok, az Enterprise kapitánya, de szólítson nyugodtan Jimnek. Ő pedig – intett McCoy felé –, a hajóorvos, dr. McCoy...

Spock helytelenítően vonta fel a szemöldökét, ugyanis Kirknek először őt kellett volna bemutatnia.

– ...ő Mr. Scott, a főgépész... Uhura hadnagy, a kommunikációs tiszt... Christine Chapel nővér... – folytatta a felsorolást Kirk. Spock egyre idegesebb lett.

(két óra múlva). – ...ő pedig Rózsi néni, a takarítónő. Remélem, nem hagytam ki senkit. Jöjjön, édes, megmutatom a kabinját. Az ágy különösen kényelmes. Ha van kedve kipróbálni...

Spock mindkét keze ökölbe szorult.

– Csak nem ideges, Spock? – kérdezte McCoy.

– Csöppet sem – felelte Spock, és gyilkos tekintettel nézett a kapitány után.

*

– Hol van Chapel nővér? – kérdezte McCoy. – Már egy órája szolgálatban kellene lennie. Remélem, Spock nem...

– Ne gondoljon rosszra, doki. Spock utálja Christine-t, mint faltörő kos a fotocellás ajtót – mondta Uhura. – Utoljára akkor láttam Miss Chapelt, amikor segített a kapitánynak bevinni a koporsót a hűtőkamrába. Igaz, kijönni már nem láttam...

– Szent ég! – kiáltott fel McCoy. – Ez a hülye Jim bezárta... Tényleg kezd szenilis lenni.

– Miért baj az, ha a kapitány szenilis? Általában senkit nem zavar az ilyesmi.

– Engem igenis zavarna, ha le kellene váltanunk Jimet és Spock lenne a kapitányunk. – McCoy elrohant a hűtőkamra felé, felhúzta a jégeralsóját és bement.

Christine a falnál állt és látszólag semmi baja nem volt, de amikor McCoy megkocogtatta a vállát, eldőlt és apró jégkockákra tört szét. McCoy megeresztett egy káromkodást és leguggolt, hogy összekaparja a jégkockákat.

– Dr. McCoy!

A doktor ijedtében elejtette Christine darabjait. – Mr. Csekov! Én úgy tudtam, hogy maga halott.

Csekov bambán nézett vissza rá. – Mért, hát nem vagyok az?

– Nézze, ezt így elég nehéz eldönteni. Talán ha lefáradna a gyengélkedőre és megvizsgálhatnám...

– Örömmel. – Csekov tekintete Christine-re tévedt. – Jé, ez lefagyott, mint a Windows '95! Összeakadt Sub-Zeroval?

– Nem, csak véletlenül bezártuk. Segítene összeszedni?

*

Spock egy eredeti vulkáni hintalovon ült kabinja közepén, és Tetris-ezett. A játék bámulatos logikája egyre jobban lenyűgözte. A kabinban vulkáni hőmérséklet uralkodott, ami olyan forró volt, hogy egy átlagos embernek gőz jött ki tőle a fülén és elpárologtak a szemgolyói; mindazonáltal Spock nem hitte, hogy Christine Chapelt ez a hőmérséklet veszi rá a ruhadarabok teljes mellőzésére, valahányszor ide belép.

Kopogtattak. Spock gyorsan eltette a Tetrist.

Csekov lépett be. – Kezitcsókolom, Spock bácsi, én csak azt szeretném mondani, hogy...

– Csekov, mondtam már, hogy hagyjon fel ezzel az infantilis viselkedéssel.

– Igenis, uram. Nézze csak, milyen szép papírhajót hajtogattam! Kölcsönadná majd a Tetrist?

– Én nem szoktam ilyenekkel játszani.

– Érdekes, meg mertem volna esküdni rá, hogy egy Tetris pittyegését hallom.

Spock igyekezett méltóságteljes arcot vágni. – Az az új hipertronikus zsebkomputerem volt.

– Mindegy. A hintalovat is kölcsönadhatná. Dr. McCoy azt üzeni, hogy menjen le a gyengélkedőre.

– Miért nem az interkomon üzent?

– Az mi?

– Olyan kommunikációs eszköz, amely...

– Hagyja a magyarázatot, úgysem tudnám felfogni, és akármi is legyen az az izé, ki van zárva, hogy működőképes legyen. Ne feledje, ez még mindig az Enterprise.

*

Spock és Scotty egyszerre léptek be a gyengélkedőbe.

– Jé, puzzle! – kiáltott fel a főgépész, amikor meglátta Miss Chapelt. McCoy mogorva képet vágott és tovább rakosgatta a szerencsétlenül járt nővér darabjait. – Azért hívtam magukat, hogy segítsenek kirakni. Egyszerűen nem boldogulok vele.

– Szívesen.

Spock kicsit zavarban volt, mert eddig legvadabb rémálmában sem látta Miss Chapelt teljesen meztelenül. Igaz, általában az egyenruha sem takart belőle valami sokat. Spock eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha Miss Chapelből kifelejtene néhány létfontosságú részt az összerakáskor, de aztán úgy vélte, ez a gyerekes bosszú túlontúl emberi lenne. Így inkább tisztességesen munkához látott és kezdte összeillesztgetni a belső szerveket.

– Jé, egy endoplazmatikus membrán! – kiáltott fel elragadtatva.

McCoy összevonta a szemöldökét. – Ejnye, Spock, ne káromkodjon.

Spock megsemmisítő pillantást vetett McCoyra. McCoy megsemmisült.

Miss Chapel magához tért és elsőnek Mr. Spockot pillantotta meg. – Most úgy érzem magam, mint Csipkerózsika – rebegte és szokása szerint idétlenül elvigyorodott (ő persze ezt bájos mosolynak vélte).

Spock összevonta a szemöldökét. Ő ugyanis kezdte úgy érezni magát, mint Michael Douglas a Zaklatásban, és ez nem nagyon tetszett neki. Miss Chapel ugyanis enyhén szólva nem volt egy Demi Moore, meg aztán különben is...

*

– Kapitány úr, támadnak a klingonok.

– Már megint? Nem lehetne erről leszoktatni őket?

– Azt mondták, addig nem hagynak békén minket, amíg szét nem lőhetik a se... Amíg meg nem ölnek minket.

– És utána békén hagynak?

– Nem tudom, de akkor már úgyis mindegy. Logikus.

Kirk bedühödött. – Mondja, ez az idióta logikus gondolkodás ragályos? Először csak Spock volt ilyen, aztán Chapel, most meg már az egész legénység.

– Bámulatos.

Kirk elgyötört arccal dőlt hátra a széken, és már meg sem lepte, hogy levált a háttámla; derűs belenyugvással zuhant hanyatt. – Magam sem tudom, miért, de egyre inkább úgy érzem, allergiás vagyok a vulkániakra. És képtelen vagyok megérteni Spock anyját. Hogy mehetett hozzá egy földi nő ahhoz a... hogy is hívják Spock apját?

– Sarek.

– Nem azt kérdeztem, hogy mit csinál, hanem a nevét.

– Nem azt mondtam, hogy szarik, hanem hogy Sarek.

– Tök mindegy. Tőlem akár Darth Vader is lehet. Mindenesetre Spockra is ráférne, hogy bilit húzzon a fejére...

A klingonok lőni kezdték az Enterprise-t. A hajó úgy megrázkódott, hogy Csekov átrepült Kirk fölött és fejjel vágódott Uhura konzolja alá; Kirk véletlenül lenyelte a kommunikátorát, Spocknak pedig leesett a bal füle.

Kirknek tátva maradt a szája a csodákozástól. – Nahát, Mr. Spock, magának ragasztva van a füle? Én azt hittem, eredetileg ilyen hegyes.

Spock zavarba jött. – Nos, mivel csak félig vagyok vulkáni, csak az egyik fülem hegyes. A másikat kénytelen voltam felragasztani. Végül is, hülyén néznék ki felemás fülekkel, nem?

– Magának már olyan mindegy – mondta vigasztalóan Kirk.

A klingonok újra lőttek. Csekov feltápászkodott.

– Mindjárt jövök.

– Hé, Csekov, ki fog navigálni, ha maga elmegy?

– Őszintén bevallom, körülbelül annyit értek a navigáláshoz, mint Forrest Gump a kvantumfizikához. Csak azért kerültem az Enterprise-ra, mert máshová nem vettek fel. – Csekov eltűnt a turbóliftben.

Pár perc múlva a kilátóernyőn megjelent a klingon hajó parancsnoki hídja. A legénység nagy része halottnak tűnt, a többiek agonizáltak. A klingon kapitány kíntól elgyötört arccal, utolsó erőtartalékait felhasználva emelte fel a fejét.

– Kirk... tudhatná, hogy... a kémiai fegyvereket a szabályzat... tiltja... – nyögte fuldokolva, és arccal előrebukott. Szemlátomást meghalt.

A háttérben megjelent Csekov. – Tudtam, hogy ettől kidöglenek – vigyorgott elégedetten.

– Mi a fenét csinált, Csekov? – kérdezte Kirk.

– Áttranszportáltam a klingonokhoz, és bevetettem a Pavel Csekov-féle titkos fegyvert. Ez mindig beválik.


*

„Hajónapló. Csillagidő: éppen ma van, egészen konkrétan: most. Csekov zászlós mentett meg minket: áttranszportált a klingon hajóra és egy különleges, általa kifejlesztett vegyi fegyverrel kiirtotta a legénységet; ezért dicséretben részesítem. Vége."

Spock megköszörülte a torkát. – Kapitány, úgy vélem, a hajónaplóba történt bejegyzés nem pontosan fedi a valóságot.

– Igaza van, mint mindig, Spock, de mit csináljak? Azt mégsem üzenhetem a Csillag-flottának, hogy Csekov átment a klingonok hajójára és levette a cipőjét. A lábszaggal történő elkábítás nem éppen szabályos harcmodor és alighanem ártana a Föderáció hírnevének.

*

– Kapitány úr! Üzenet jött a Csillagflotta-csatornán. Első fokú biztonsági kód, ami azt jelenti, hogy amire elért hozzánk, valószínűleg már a fél galaxis hülyére röhögte magát rajta.

– Ki küldte?

– Sörös Sándor. Azt üzeni, hogy még egy ilyen marhát, mint Kirk kapitány, még nem látott, és a továbbiakban nem hajlandó őt szinkronizálni.

– Fuck – morogta Kirk. – I think my voice is far better than Sörös Sándor's.

– Csakhogy ezt itt senki sem érti – ingatta a fejét Uhura.

– What do you mean by this? It is an American film!

– Lehet, de a magyar televízióban van.

– Shut up, Uhura!

– Igenis, kapitány – vonta meg a vállát Uhura, és visszafordult a színes pittyegő gombokhoz, amelyekkel tele volt az Enterprise (de még mindig nem tudja róluk senki, mire valók).

Spock elégedetten vigyorgott. Amíg Kirk nem tud beszélni, legalább nem udvarol a vulkáni nőnek.

*

Késő este volt. Chapel nővér a folyosón szobrozott és várt.

Nemsokára a vulkáni nő jelent meg és Spock kabinja felé tartott. Miss Chapel a sötétben óvatosan a nő mögé lopózott és leütötte.

Milyen szerencse, hogy szinte soha nem működik a világítás, gondolta elégedetten; megtapogatta nemrég felragasztott hegyes műfüleit és Spock kabinja felé indult.

*

– Hogyhogy nem vette észre, hogy nem én vagyok az? – kérdezte a vulkáni nő másnap Spocktól. – Ez nem logikus.

Spock rémesen zavarban volt, de ezt igyekezett titkolni. – Honnan tudhattam volna? Sötétben minden tehén fekete, még Miss Chapel is.

– Nem zavarja, hogy az egész hajó rajtunk röhög?

– Nem hiszem, hogy Miss Chapel bárkinek is elmondta volna.

Mintha direkt azért tennék, hogy Spockot megcáfolják, a legénység néhány tagja sétált el mellettük a folyosón. Amint Spockot meglátták, éktelen röhögésben törtek ki.

Spock nagyon kínosnak találta az esetet, de továbbra is igyekezett fapofát vágni. Miközben visszament a hídra, végig érezte magán a sunyi pillantásokat.

*

– Christine! Igaz, amit az egész legénység pletykál? – kérdezte Uhura suttogva.

– Amennyiben arra a pletykára célzol, hogy Spock és én együtt töltöttük az elmúlt éjszakát, az igaz – válaszolt Chapel jó hangosan, hogy az egész hídon lehessen hallani. – Végre egy vulkánit is hozzáírhatok a gyűjteményemhez.


Uhura elnevette magát. – És legalább jó pasi ez a Spock?

Christine a szemöldökét ráncolta. – Ami azt illeti, van olyan jó, mint dr. McCoy.

– McCoyt még nem próbáltam, de Spockra kíváncsi lennék. Jobb, mint Sulu?

– Sulut meg még én nem próbáltam, viszont Csekovval összehasonlítva...

Uhura arckifejezése elárulta, hogy Csekovot sem ismeri még közelebbről. Ekkor mentő ötlete támadt. – A kapitánynál jobb?

– Igen, a kapitánynál határozottan jobb – szögezte le Christine.

Eközben Kirk, akinek fogalma sem volt arról, hogy legénysége női tagjai számára ő képezi a standard összehasonlítási alapot, békésen majszolgatta a sósmogyorót.

– Kapitány úr! Az ellenséges hajók bekerítettek minket! – ordított fel rémülten Csekov.

– Egyik csatornán sem válaszolnak – tette hozzá Uhura.

– Fuck – morogta Kirk, aki egyre jobban élvezte, hogy annyit káromkodhat, amennyit akar, úgysem érti senki. – They are neither Klingons nor Romulans. I have never seen ships like these.

Spock vállat vont és megnyomott néhány gombot egy pittyegő szerkentyűn, mire a központi számítógép kilökött három zöld lyukkártyát és eljátszotta Beethoven Örömódáját. – Bámulatos – összegezte Spock.

Az ellenséges hajók egyszerre kezdték lőni az Enterprise-t. Kirk egyre hangosabban ordibált, de senki sem értette, mit. Spock úgy döntött, itt az ideje, hogy átvegye a parancsnokságot.

– Spock a gépháznak. Működik még valamelyik fézer?

– Itt Scotty. Mondja meg annak a nyavalyás Csekovnak, hogy ha még egyszer hozzányúl a skót whiskymhez...


– Most nem érünk rá, Mr. Scott! Éppen harcolunk, ha nem venné észre!

– ...akkor beledöngölöm a padlóba – fejezte be Scotty. – Mi van a fézerekkel?

– Működnek?

– Miért, szoktak működni?

– Nem igazán.

– Hát akkor meg? – Scotty lezártnak tekintette a beszélgetést, de az interkomról lelopta valaki a kikapcsológombot, így a főgépész kénytelen volt végighallgatni egy szaftos vulkáni káromkodást, utána Spock újabb kérdéseit. – A hajtómű rendben?

– Sajnos nincs elég dilítiumkristályunk.

Spock nem feszegette különösebben, hogy miért. – Mi a helyzet az impulzusmeghajtással?

– Az Impulse-dezodor is elfogyott. Jelenleg úgy haladunk, hogy Preston segédgépész kitolja a seggét a hátsó ablakon és fingik. Már panaszkodott is arra, hogy állandóan babot kell ennie.

Spock vészesen közel állt ahhoz, hogy a falba verje a fejét és átkozza a sorsot, amiért éppen ide vezérelte, de aztán meggondolta magát és inkább Csekov fejét verte a falba, abból a megfontolásból kiindulva, hogy rajta már nem sokat ront.

– A védőpajzs működik? – fordult vissza az interkomhoz.

– Miért, nekünk olyan is van? – ragyogott fel Scotty arca. – Mindig mondtam, hogy modern hajó ez az Enterprise! Pedig a múltkor hallottam, hogy valaki azt mondta...

A filmstúdióban a stáb röhögött, Gene Roddenberry a haját tépte. Spock lemondott arról, hogy értelmes beszélgetést folytat a főgépésszel, és kikapcsolta az interkomot. Aztán Uhurához fordult.

– Hadnagy, hangosítsa ki, amit most mondok. – Megköszörülte a torkát, és beszélni kezdett. – Figyelem, legénység! Itt Spock. Úgy tűnik, nemsokára mindannyian hősi halottak leszünk. Még van annyi idejük, hogy elküldjék utolsó jókívánságaikat a hajó tervezőjének és agyonverjék Scottot, amiért semmi nem működik. Utána sajnos nagyon úgy tűnik, hogy szétlövik a valag... a hajót. Nyugodjanak békében.

A hajón kitört a pánik. Miss Chapel a hídra sietett, hogy még egyszer, utoljára szerelmet valljon Spocknak és a vulkáni még egyszer elküldhesse őt melegebb éghajlatra. (Ezt Miss Chapel különösen szerette, mert a „melegebb éghajlat" alatt a Vulkán bolygót értette). Scotty a rokonainak címzett búcsúlevelét írta, de megakadt, mert nem tudta, hány g-vel kell írni a seggfejet és hány k-val a Spockot. Uhura kedvenc hobbijának hódolt: mindenféle ismeretlen rendeltetésű tárgyat dugdosott a fülébe. Csekov még utoljára kijelentette, hogy az Enterprise űrhajó eredetileg orosz találmány, csak az idióta amcsik rosszul rakták össze, így a legénység közelgő halála kizárólag az amerikaiak lelkén szárad; mire Spock megjegyezte, hogy akkor valóban nem halna meg most senki, ha az oroszok gyártották volna a hajót, mert akkor elindulni sem lettek volna képesek.

A védőpajzs nem működött; az ellenséges hajók arra készültek, hogy végső csapást mérjenek az Enterprise-ra. A hajón katasztrofális méreteket öltött a pánik. Uhura Csekov ölében zokogott, Spock és Kirk egymás kezét fogva merengtek a régi szép időkön.

– Emlékszel még arra, amikor nyolcmillió-kétszázhuszonötödször sértettük meg a Föderáció első számú direktíváját? – kérdezte ábrándozó mosollyal Kirk, aki időközben új szinkronhangot kapott. Igaz, úgy tűnt, Dallos Szilvia hangjánál még Sörös Sándoré is jobban illett Kirkhöz, de hát ez van, ezt kell szeretni.

– Aha – mélázott Spock. – És te emlékszel még arra, amikor berúgtál egy klingon kocsmában, és kártyán elveszítetted a hajót meg Uhura hadnagyot?

– Igen, de utána te is leültél kártyázni és elnyerted tőlük az egész Klingon Birodalmat.

– És arra emlékszel, amikor zálogba csaptuk az Enterprise-t és elmentünk bulizni az Altair-VI.-ra?

– Igen. Meg arra is emlékszem, amikor női ruhába öltöztünk és Komack admirálist alig tudtam levakarni rólad.

– Végül is, nem logikus, hogy így kiborultunk csak azért, mert nemsokára meghalunk – szipogta Spock, és letörölt egy könnycseppet. – Az utolsó pillanatban úgyis meg fogunk menekülni, vagy ha nem, akkor a következő folytatásban kitalálják, hogyan támaszthatnak fel minket.

Uhura döbbenten nézett Spockra. – Mr. Spock, ön tényleg sír? Én azt hittem, a vulkániak erre képtelenek.


– De én félig ember vagyok. Nem látja, hogy csak az egyik szemem könnyezik?

Kirkön eluralkodott régi fóbiája, mely minden jelentősebb krízishelyzetben gyötörni kezdte. – Elvesztettem a hajómat – hüppögte. – Nem vagyok jó parancsnok.

Ebben a pillanatban érte az Enterprise-t az utolsó, gyilkos találat. Spock rémülten felordított. A kilátóernyőn megjelent egy hatalmas GAME OVER felirat, aztán kisebb betűkkel: CONGRATULATIONS, YOU'VE ACHIEVED A HIGH SCORE. PLEASE ENTER YOUR NAME.

Spock felvonta a szemöldökét. Uhurából kitört a röhögés.

– Mi olyan vicces, hadnagy? Mi ez az egész? – kérdezte Kirk, aki még most is alig tért magához a megdöbbenéstől.

– Ez Mr. Sulu kedvenc számítógépes játéka, a Space Combat Simulator. Nemrég fedezte fel, hogy ha a kilátóernyőre kapcsolja, sokkal élethűbb.

– Úgy érti, mindez csak egy játékprogram volt?

– Igen, uram. Ami azt illeti, tényleg meglehetősen élethű. Sajnos van két rossz hírem: a kormányosunk ijedtében meghalt, így ön kénytelen lesz visszahívni Sulut, akit kirúgott...

– Legalább megkaphatja a magáét az a ferdeszemű ezért a hülye számítógépes trükkért.

– ...és amíg azt hittük, hogy menekülnünk kell, véletlenül átsodródtunk a romulán űrbe – fejezte be Uhura.

Csekov lekapcsolta a kilátóernyőről Sulu játékprogramját; helyette egy nagyon is valóságos romulán hajó jelent meg.

– Uhura!

– Jó, tudom, próbáljak meg kommunikálni – morgott a hadnagy és újra a fülébe dugott valamit.

– Képernyőkapcsolatot kérek – rendelkezett Kirk, és megfésülködött, hogy jobb benyomást keltsen a romulánokban.

– Már megint maguk? – fanyalgott a romulán komunikációs tiszt, amikor vette az adást. – Persze, gondolhattam volna. Egyetlen hajó sincs az Enterprise-on kívül, ami kétszer át merné lépni a romulán határt. Általában már elsőre szét szoktuk lőni mindet.

Kirk megvakarta a füle tövét. – Spock! Mi már tényleg jártunk a romulánoknál?

Spocknak meglehetősen kínos volt visszaemlékeznie, ezért úgy tett, mint aki nem emlékszik, de Csekov, akinek a memóriája ilyenkor bezzeg kifogástalan volt, kisegítette. – Persze, hogy jártunk, a The Enterprise Incident című epizódban. Csak úgy tudtunk meglépni, hogy Mr. Spock elcsábította a romulán parancsnoknőt.

Spock elzöldült. Kirk vigyorgott. – Édes emlékek, mi, Spock?

– Kapitány, ez egészen biztosan nem így történt, csak Mr. Csekov piszkos fantáziája nagyította fel.

A romulán tiszt elröhögte magát. – Kapcsolom a parancsnokunkat. Kellemes nosztalgiázást, Mr. Spock.

A képernyőn megjelenő női arc túlságosan is ismerős volt az Enterprise legénysége számára, így mindenki feszülten várta Spock reagálását. Aztán egy emberként szisszentek fel mind. A parancsnoknő mögött a félig vulkáni, félig romulán Saavik hadnagy jelent meg.

Spock felvonta a szemöldökét. – Hadnagy, mit keres ön egy romulán hajón? Tudja, hogy ezért hadbíróság elé is kerülhet?

Saavik felvonta a szemöldökét (a későbbi visszaemlékezések szerint nagyon is Spock-módra). A romulán parancsnoknő szigorú arcot vágott.

– Ejnye, Spock, hogy beszélsz a lányoddal? Ha már azt a nyavalyás tartásdíjat nem bírtad rendszeresen küldeni, legalább most viselkedj tisztességesen.

Spock arcából kiszaladt a (zöld) vér. Az biztos, hogy ilyen döbbentnek még nem látta senki azóta, hogy ötéves korában a féltestvére elcsente a nyalókáját.

Kirk vállat vont. – Spock már csak ilyen. Nyugi, Zarabethnek sem küldte rendesen a tartásdíjat, pedig hát ugye született egy fiuk... – Ezt kár volt mondani, mert a romulán nő szeme úgy villámlott, hogy Rayden gutát kapott volna az irigységtől. – Ki az a Zarabeth?

– És maga kicsoda? – visította a hídra lépő Miss Chapel. Spock úgy döntött, a legjobb lesz most eltűnni a hídról.

Pedig Kirk bizonyára tudott volna néhány hasznos tanáccsal szolgálni; ő aztán tudta, milyen, ha valakinek a barátnői összevesznek. De Spock már menekült. Amikor Scottyval együtt bennragadt a turbóliftben, csak az vigasztalta, hogy ennél ezerszer kényelmetlenebb helyzetbe került, amikor Miss Chapellel lett így összezárva a lift egyik menetrendszerű meghibásodása alkalmával.

Ami ezután az eszébe jutott, már nem villanyozta fel ennyire. Sajnos Scotty az egyetlen, aki meg tudná javítani a turbóliftet. Ha nem lenne bezárva ide.

*

Az Enterprise fénysebességnél is gyorsabban vágtatott vissza a föderációs űrbe, nyomában a romulán hadsereggel. – Érdekes, hogy minden egyes találkozásunk a romulánokkal így végződik – állapította meg Kirk.

A helyzetet bonyolította, hogy a legénység nagy része kezdte unni az egészet, és áttranszportáltak a romulán hajókra, miután a romulánok felvilágosították őket, hogy a Föderációval ellentétben a romulán hadsereg nemcsak hogy jól fizet, de a hajói is sokkal modernebbek és Kirkhöz hasonló kapitányok sincsenek náluk.

– Maradt még valaki a hajón? – kérdezte Kirk elgyötört hangon.

– Igen, uram. A hét főszereplő – mondta Uhura. – Mr. Spock számára van egy jó hírem: Miss Chapel is átállt a romulánokhoz, miután arra a következtetésre jutott, hogy pont úgy néznek ki, mint Mr. Spock, csak nem olyan fene nagy logikabuzik.

– Ez nem logikus – hallatszott Spock hangja az elakadt turbóliftből. – A vulkániak és a romulánok nem azonosak, csak közös őstől származnak. Természetesen itt is érvényesül a biológiai konvergencia elve, miszerint...

– Szerintem akkor is egyformák – vont vállat Uhura.

– Nézze, hadnagy, eleinte én is nehezen különböztettem meg az embereket a csimpánzoktól, pedig köztük nincs akkora különbség, mint a vulkáni és a romulán faj között. – Spock a fézerével szétlőtte a turbólift tetejét és Scotty segítségével kimászott, majd feltornázta magát a hídra. Scotty magában hálát adott az Úristennek, amiért nem Kirköt kellett felemelnie a lift tetejéig, aztán Spock segítségével ő is kimászott.

Uhurát meglehetősen érzékenyen érintette a csimpánzokra tett utalás, ezért olyan gyilkos pillantásokat vetett Spockra, amitől mindenki másnak megfagyott volna az ereiben a vér; Spock azonban észre sem vette. (Lehet, hogy a zöld vér fagyálló folyadékot is tartalmaz?) „Ami Tuvok hadnagyot illeti, ebben a percben nem sok esélyt látok, hogy valaha is megszületik" gondolta vigyorogva Kirk.

Csekov magában röhörészett, az utóbbi időben ugyanis az volt a kedvenc időtöltése, hogy Spocknak az emberi fajra tett becsmérlő megjegyzéseit magnóra vette – alkalmas időben talál majd rá módot, hogy elküldje Amandának.

Nem sokkal azelőtt, hogy visszaértek volna a föderációs űrbe, Miss Chapel visszasugárzott az Enterprise-ra, és bár egyértelműen tanúsította, hogy a vulkániak és a romulánok mégsem egyformák, Spock ezt valahogy nem tudta kellőképpen értékelni. Valószínűleg Chapel módszereit kifogásolta, amelyekkel a nő megpróbálta bebizonyítani, hogy még mindig a vulkániak érdeklik jobban.

– Üzenet a Csillagflotta-csatornán; első fokú sürgősség. – jelentette Uhura.

– Jött már ezen a csatornán valaha is olyan üzenet, ami nem volt első fokú sürgősségi kód alatt? – mélázott Kirk. – Na, nyögje már ki, hadnagy, hogy mi olyan marha fontos, aztán vegye ki a füléből azt az izét, mert ízléstelen.

– Útba kell ejtenünk a Vulkánt, hogy elvigyük Sarek nagykövetet a Földre, ahol fontos diplomáciai küldetést teljesít.

Spock megvakarta a füle tövét. Kirk elvigyorodott, amint meglátta kedvenc vulkáni barátja arckifejezését, de aztán az ő arca is elkomorult. Amikor a vulkáni nagykövet legutóbb az Enterprise-on utazott, enyhén szólva is zűrös helyzetek sorozata állt elő; többek között történt egy gyilkosság, meg egy csata, őt megkéselték, Sarek szívrohamot kapott, McCoy meg Spockot szívatta. Bár ez utóbbi már nem újdonság.

McCoynak tátva maradt a szája a csodálkozástól. – Sarek még életben van? Pedig én műtöttem.

– Mákja volt – vont vállat Kirk.

Sarek feltranszportált az Enterprise-ra. Csekov rábámult. – Maga nem is vulkáni. Maga volt a romulán parancsnok a Balance of Terror című részben.

Sarek vállat vont. – Az első mozifilmben meg én voltam a klingon kapitány. Tehetek én arról, hogy ilyen kevés színész van a világon?

– Kapitány! Ellenséges hajókat látok a képernyőn! – jelentette Sulu.

– Pucolja meg jobban azt a képernyőt, Mr. Sulu. Még mindig ott vannak?

– Igen, uram.

Kirk Spockhoz fordult. – A fézerek működnek?

– Ez költői kérdés volt, Jim?

Sarek felvonta a szemöldökét, amikor meghallotta, hogy Spock Jimnek szólítja a kapitányt, de nem maradt ideje megszólalni. A klingonok megtámadták az Enterprise-t. A híd megrázkódott; Csekov kirepült a székből és Kirk ölébe zuhant. Kirk felháborodottan lökte el magától a navigátort, aki ettől kétségbeesetten ordítva újra végigrepült a híd fölött; belefejelt Sulu gyomrába, és miután a kormányos dühödten fejberúgta, teljes hosszában végigcsúszott a padlón, majd elterült Uhura széke előtt, teljes bepillantást nyerve a kommunikációs tiszt szoknyája alá. Uhura ezen teljesen felbőszült, és továbbrúgta Csekovot Spock felé, aki a neki ütköző testtől elvesztette az egyensúlyát és elterült Miss Chapel formás lábai előtt.

Chapel teljesen elérzékenyült. – Már régóta vágyom arra, hogy így a lábam előtt heverjen, Spock – szipogta könnyes szemmel.

Spock úgy elzöldült a szégyentől, hogy ha az arca másik felét fehérre festenék, kimehetne a Fradi-meccsre szurkolónak. Az ilyen képtelen helyzetek mindig a legalkalmatlanabb pillanatban történnek meg az emb... a vulkánival.

Ha Sarek még ennél is magasabbra vonja a szemöldökét, hát vésővel kell levakarni a plafonról, gondolta Kirk. A hajó közben óriási recsegés-ropogás közepette több kisebb darabra vált szét.

– Bárcsak ezt láthatná Geordi LaForge! – tapsikolt örömében Scotty. – Milyen büszke arra, hogy az ő Enterprise-ja két darabra tud válni!

– Scotty! Nem hagyná már abba ezt az Enterprise-rajongást? – mordult rá Kirk.

– Bocsánat – mentegetőzött a főgépész. – Tudja, nagyon a szívemhez nőtt ez a hajó. Én terveztem. Bár úgy látom, a jelen helyzetben nem válik túlzottan előnyömre, ha ezt hangoztatom. Ezenkívül az én ötletem volt az is, hogy kereszteljük át Enterprise-ra...

– Miért, azelőtt mi volt a neve?

– U.S.S. Titanic.

Kirk törte a fejét, hogy vajon honnan ismerős neki ez a név, de nem ugrott be. Közben megállapította, hogy a padló határozottan tisztább lett ott, ahol Csekov végighasalt rajta.

– Nagyszerű, Mr. Csekov – mondta. – Nem is tudtam, hogy ennyire jól tud takarítani.

Csekov büszkén kihúzta magát (Spock konzolja alól). – Valahol hallottam, hogy az Enterprise-on aki a padlót súrolta, még abból is kapitány lett. Gondoltam, esetleg én is...

– Csak nem gondolja, Csekov, hogy magából valaha is kapitány lesz?

– Miért ne? Ha magának sikerült...

A képernyőn megjelent egy klingon. – Ja, ez az az Enterfrász – morogta rosszkedvűen.

Kirk kihúzta magát. – Ez a U.S.S. Enterprise föderációs csillaghajó.

A klingon rábámult. – Jé, maga a T.J. Hooker! Mit keres ebben a debil sorozatban? – Nem várta meg a választ, mert észrevette Sareket a háttérben. – Hé, Sarek! A főnök azt üzeni, igyekezz. Nem tegnapra ígérted azokat a fontos föderációs hadititkokat?

– Én nem tudom, miről beszél – tiltakozott azonnal a nagykövet.

– Nem a fenét. Ami az elnök elleni merényletet illeti...

Ekkor Christine Chapel közbelépett. Elvégre mégsem hagyhatja, hogy jövendőbeli apósáról kiderüljön, hogy a klingonoknak dolgozik! Chapel a kommunikációs konzolhoz ugrott, leütötte Uhurát és addig nyomogatta a gombokat, amíg meg nem szűnt a kapcsolat az Enterprise és a klingon hajó között.

Sarek megkönnyebbült és hálás pillantást vetett rá; nem kevésbé Spock, aki nagyon szerette az apját, bár ezt akkor sem vallotta volna be, ha cserébe örökre megszabadul Miss Chapeltől. – Kösz, Christine – súgta oda halkan.

Chapel olvadozott a boldogságtól, és úgy tűnt, romantikus nagyjelenetet akar rendezni; úgyhogy a Trek-rajongók már oda is készítették a lavórt a tévékészülék alá. Kirk féltékenyen pillantott fel. Eddig Spock csak őt szólította a keresztnevén.

Christine-nek azonban volt annyi sütnivalója, hogy ne ugorjon azonnal Spock nyakába. Félrehívta a vulkánit és sejtelmesen elmosolyodott. – Mr. Spock, készüljön fel arra, hogy most pofátlanul zsarolni fogom. Ha nem vesz feleségül, elújságolom az újságoknak, hogy Sarek klingon szimpatizáns.

– Ez nem egészen így van – feszengett kényelmetlenül Spock.

Chapel fenyegető pillantást vetett rá. – Nos?

– Most nem lehet – mondta Spock, és kétségbeesetten kutatott az agyában egy hihető kifogás után. – Majd száz év múlva. – Megkönnyebbülten arra gondolt, hogy most megúszta, mert az emberek nem szoktak száz évig élni, de Miss Chapel nem zavartatta magát. – Akkor találkozunk száz év múlva, Spock. Következő életemben én leszek Lwaxana Troi a Next Generationben. Aztán el ne felejtse, amit ígért!

Miss Chapel a győzelem biztos tudatában tért vissza a hídra, Spock meg mérgelődött, hogy most törheti a fejét egy újabb kifogáson. Mindegy, van rá még száz éve.

*

– Amanda, drága egyetlenem! Tudod, hogy nem gondoltam komolyan, amikor azt mondtam, hogy hülye kerekfülű vagy. Nagyon szépen kérlek, ne add be a válópert és gyere vissza a Vulkánra. Gondolj bele, Spocknak mekkora lelki traumát okozna, ha elválnánk. Mindig is érzékeny lelkű gyermek volt.

– Valaki világosítsa már fel Sareket, hogy amibe beszél, az nem a telefon, hanem a hajó egyetlen működő hangosbemondója – vetette fel Uhura, de különösebben senkit nem érdekelt a véleménye. Lassan közeledtek a Föld felé; mindenki a hazatérésről álmodozott. Kirk örömmel gondolt arra, hogy végre rendesen teleeheti magát – soha nem volt nagy véleménnyel az Enterprise konyhájáról –, és végre viszontláthatja Maryt, Elizabethet, Laurát, Sylviát, Katherine-t, Samanthát, (...). McCoy újfent megfogadta, hogy transzporternek a közelébe sem megy többé. Chapel a menyasszonyi ruháját tervezgette; Csekov álmában Leningrád utcáin járt Natasával kézenfogva.

– Kapitány! Engedélyt kérek hazamenni a Vulkánra – mondta Spock. – Elvinném a nyolcas űrkompot.

– Spock, mindössze egyetlen űrkompunk van, a hetes.

– Tudom, de Mr. Scott nemrég átfestette rajta a számot. Azt mondta, ciki, hogy mindössze egy űrkompunk van, és mindent megtesz, hogy ez ne derüljön ki. Szabadna megkérdeznem, mit jelent az, hogy ciki?

– Spock, maga néha olyan, mint egy óvodás. Alapvető kifejezéseket nem ismer.

– Kapitány, maga meg olyan, mint a Hubba Bubba rágógumi a reklámban. Tudja: „nagyra dagad, sose ragad".

– Űrdokk, itt az Enterprise – mondta Uhura.

– Enterprise? Nahát, nem is reméltük, hogy visszajön. Helyesebben szólva, reméltük, hogy nem jön vissza. Sikerrel járt a küldetés?

– Ahogy vesszük.

Spock megköszörülte a torkát. – Jim.

– Igen, Spock?

A vulkáni meglehetősen zavarban volt. – Hát viszlát, Jim – mondta jobb híján.

Kirk odalépett Spockhoz és megszorította a vulkáni kezét; Spock viszonozta a kézszorítást és kicsit talán el is mosolyodott. Kirk nem állhatta meg, kitört belőle a röhögés. – Spock, ilyenkor olyan képet vágsz, mint a Mona Lisa.

Spock az egyetlen olyan választ adta, amitől – reményei szerint – nem válik közröhej tárgyává. – Ez nem logikus.

– Nem hát – vágta rá Jim. – Mi, emberek már csak ilyenek vagyunk, még mindig nem szokta meg, Spock? Még mindig nem tudja megérteni?

– Remélem, nem is fogom soha.

Kirk már ismerte annyira Spockot, hogy ezt ne vegye sértésnek. – Hát, viszlát, Spock. Ami azt illeti, a jövőben valószínűleg nem sokat fogunk találkozni, legalábbis nem itt az Enterprise-on. Te Spock, már régóta meg akartam kérdezni: mi a keresztneved?

– Xtmprszntwlfd.

– Miii? – Kirk harsányan felröhögött.

Spock éles pillantást vetett rá. – Nagyon vicces, mi, Tiberius?

Lenn már gyülekezett a következő sorozat Enterprise-legénysége. – Igyekezz már, Kirk! Ha így húzzátok az időt, soha nem készül el a Next Generation.

Kirk meglehetősen letörtnek tűnt, amitől Spock megint csak nehezen tudta visszafojtani a nevetést.

Sulu közbeszólt. – Kapitány, tényleg ideje lenne mennünk. Fél ötkor randevúm van Natasával...

– Natasa Vlagyimirovnával? – kiáltott fel dühösen Csekov. – Ő az én csajom!

– Csak volt – közölte flegmán Sulu. – Nemrég jöttünk össze...

Csekov felállt.

– ...még mielőtt feketeöves karatebajnok lettem. – fejezte be Sulu.

Csekov leült.

– Hát akkor menjünk – mondta Kirk. – Most már a Next Generation-szereplőkön a sor, hogy eljussanak oda, ahová még ember nem merészkedett.

– To boldly go, where no man has gone before – idézte Csekov, büszkén, hogy legalább ezt az egy sort meg tudta tanulni helyesen.

– Vagy ahogy a kopasz Picard mondaná: to baldly go... stb.

– Kapitány, ez illogikus. Gondoljon csak bele: akik ezt olvassák, nem fognak folyton szótárt lapozgatni, hogy megértsék a maga hülye vicceit.

– Jó, jó, de ezt nem tudtam kihagyni. Kezdem unni, hogy maga soha nem értékeli a poénjaimat, Spock. Egyébként meg... – Kirk még hosszasan monologizált anélkül, hogy észrevette volna: a levegőnek beszél. Spock már réges-rég a Vulkán felé tartott az űrkomppal; a többiek letranszportáltak a Földre; Scotty a gépházban búcsúzkodott a szívének oly kedves gépektől. Amikor feltűnt neki, hogy egyedül maradt a hídon, Kirk vállat vont. Már hozzászokhatott volna, hogy úgysem figyel rá senki.

– Hajónapló. Csillagidő: ismeretlen. A történet ezennel véget ért. Megyek, és én is lesugárzom a Földre. Csak tudnám, hogyan, amikor senki nem maradt itt, hogy kezelje a transzportert. Apropó: hogyhogy a transzporter még működik?

***

UTÓSZÓ

(Tulajdonképpen előszó, de abból a megfontolásból kiindulva, hogy az előszókat mindenki csak akkor olvassa el, ha a könyvet már elolvasta és más dolga nincsen, ez most ide került. Bocs.

Ez a történet egy STAR TREK-paródia (bár eredetileg rendes Trek-történetet akartam írni, de valahogy nem jött össze). Ennek megfelelően az összes szereplő egy kicsit (?) idiótább a kelleténél, amiért ezúton is elnézést kérek minden Trek-rajongótól (hát, én is dühös lennék, ha valaki ilyeneket írna például Spockról). Ugyanakkor, mivel ez egy teljesen komolytalan történet, nincsenek meg benne azok a motívumok, amelyek a sorozatra jellemzők:

– az orosz-amerikai ellentétek klingon-föderációs szintre történő kivetítése;

– főként a XX. századba tett időutazások;

– az Édenkert mániákus keresése;

– a '60-as évek politikai-világnézeti problémáira tett homályos és homálytalan utalások;

– idegen lények, melyek:

1.) teljesen humanoidok, legfeljebb néhány vicces külsőségben térnek el;

2.) Spock elemzése szerint „tiszta energiából" állnak – legtöbbször egy színes, villogó fénygömb; és szinte kivétel nélkül az Enterprise elfoglalására törekednek (a Star Trek V. – A végső határ c. filmben az Isten is az Enterprise-t akarja – ez már tényleg a végső határ. A hülyeségé.);


– többszöri utalások a földi mitológiára / filozófiákra;

– hivatkozások a fizika törvényeire (Istenem, hát hülye vagyok fizikából, már ez is baj?);

– Kirk, Scotty és Chapel frizurájának állandó változtatása;

– a kapitány állítólagos ellenállhatatlan vonzerejének kidomborítása;

– az univerzum hősies megmentése a teljes megsemmisüléstől;

– olyan idegen bolygók felfedezése, melyeken az őskori/ókori/középkori/újkori Föld-höz a megszólalásig hasonló társadalom alakult ki (ld. The Omega Glory; Patterns of Force; The Spectre of the Gun; A Piece of the Action; Bread and Circuses; The Paradise Syndrome – soroljam még?);

– minden egyes női szereplőnek Spock iránti reménytelen vagy Kirk iránti, a legkevésbé sem reménytelen természetű vonzalma;

– az ún. első számú irányelv maradéktalan és pontos betartása;

– mindezen motívumok örökös váltogatása, keveredése és főként ismétlődése.

Néhány megjegyzés: A Next Generation, Deep Space Nine és Voyager sorozatokkal kapcsolatban lehet, hogy égbekiáltó pontatlanságokat írtam le – bocs, de a Trek ezen folytatásai csak a SAT 1-en mennek, és német nyelvtudásom nem valami elsőrangú.

Miss Chapel ábrázolásánál igyekeztem leplezni, hogy némileg rokonszenvet érzek iránta – hát igen, érdeklődésünk alighanem azonos: SPOCK, SPOCK, SPOCK!


Az a megjegyzés, hogy az Enterprise-on aki a padlót súrolta, abból is kapitány lett, Gilányi Lacitól származik. (Nehogy még bepereljen a szerzői jogok megsértése miatt).

Saavik hadnaggyal kapcsolatban csak annyit: elgondolkodtató, hogy Spock és Saavik között a korkülönbség éppen 35 év, ami tudvalevőleg osztható héttel.

A TV3-nak üzenem, hogy leadhatná végre a Star Trek-mozifilmeket. (Hát hiába írtam nektek azt a nagy rakás e-mailt?) És az is rémes, hogy a külföldön megjelent több, mint száz Star Trek-könyvből eddig mindössze NÉGYET fordítottak le magyarra. És szintén kiadhatná már valamelyik kiadó Leonard Nimoy két önéletrajzát, az I Am Spock-ot és az I Am Not Spock-ot. (Mellesleg eldönthetné végre).

És most jön a köszönetnyilvánítás azoknak, akik nélkül ez a történet sosem készült volna el (tehát őket okoljátok mindenért!):

– Gene Roddenberrynek a csodálatos és felülmúlhatatlan Star Trekért, ami – merem állítani – minden idők legnagyszerűbb sorozata (jobb, mint a Quinn doktornő!);

– Gilányi Eszternek, amiért minden erejével igyekezett rávenni, hogy nézzem a Star Treket – de jó, hogy sikerült neki!

– Timinek a poénokért (tényleg kösz!);

– mindenkinek, aki már több, mint fél éve kénytelen elviselni gyógyíthatatlan Star Trek-mániámat;

– és mindazoknak, akik legalább egy, itt előforduló poénon nevettek – köszike!

Live long and prosper!

Trekkie

1998. VII. 22. – X. 23. – aznap, amikor a TV3-on véget ért a Star Trek

"...facilis descensus Averno; noctes atque dies patet atri ianua Ditis."