Gerry blogja

Sziget 2008 0. nap

Gerry | 2008.08.13. 12:49 | kategória: fesztivál

Az ember alapvetően nem szereti a nulladik napokat, sőt még csak az elsőket sem. Hiszen ezek olyan, erőteljesen kétes értékű multikulturális vívmányokat tartogatnak a lelkesnek tűnő fesztiválozók számára, mint például vócser beváltása karszalagra, bejutás, Sherlock Holmes-t lepipáló nyomozás egy jó sátorhelyért, és versenyfutás az idővel. Esetünkben az első két programpont évek óta teljes mértékben likvidálható volt, hiszen az elképzelt Sziget-mennyországban az ember sajtómunkás fia csak bemegy a passirodába, két szép kék szemével tündérien pislog az éppen ott posztolókra, akik miután személyijén is megbizonyosodtak arról, hogy szemei kékek és persze szépek, meg is kap minden jót, karszalagot és passt. Legalábbis elvileg. Gyakorlatilag azonban az eddigi évek gyakorlatától eltérően hiba került a Mátrixban, amit mintegy másfél órás álldogálással kellett abszolválni, mire a pokol legmélyebb bugyraiba száműzendő pc-k végre csak kilökték becses nevemet. Ámen.
Egy nulladik napon igen egyszerű koncertekről írni, hiszen nemes egyszerűséggel volt egy darab, és kész. Pontosabban kettő, de Steve Harris leányának koncertjéről egyrészt teljesen pórias táplálkozási okokból lemaradtam, másrészt meg sokak szerint joggal választottam a sült krumplit és a csirkecombokat, a produkció nem volt nagy durranás. Sőt, még csak kicsi se. Ezt megítélni látatlanban aligha tudom, de az tény, mérsékelten szimpatikus húzás az apuci zenekara előtt a befutottnak aligha nevezhető bandával fellépni a tűkön ülő közönség orra előtt csak azért, mert "énmegtehetemwazze". Ellenben maga a Maiden bezzeg megtehette. Ugyan nem mondanám magamat sem hardcore, sem medium, de még csak lightos Maiden rajongónak sem (sőt, voltaképpen semmilyen rajongójuk nem vagyok), az ember egy efféle, nem csupán a stílusra, hanem igen széles spektrumban óriási hatást gyakoroló együttesre csak kíváncsi. Zeneileg ugyan a Maiden a preferenciarendszerem határait súrolgatja; a metált, mint tágan értelmezett műfajt komálom én, de korántsem mindegyik alágát. Az azonban biztos, hogy a Maiden igen széles spektrumban átfogta a fesztivál népét, kicsiket és nagyokat, önkritikával minimálisan sem rendelkező, öregedő metálos arcokat és raszta kissrácokat egyaránt. A végeredményre stílszerűen azt mondhatnánk, hogy félelmetes volt. Nem csupán a zenekar kabalafigurája, Eddie, avagy a vérprofi színpadi show és a pirotechnika miatt, hanem azért is mert ami sportteljesítményt Bruce Dickinson és kicsiny csapata lenyomott, az minden huszonévesekből álló zenekarnak becsületére válna. Csakhogy a Maiden nem huszon-, de még csak nem is harmincasokból vagy éppen negyvenesekből, hanem ötnevesekből áll. Egyszerűen félelmetes volt a színpadon rohangászó Dickinson, akire ha nem figyelt az ember két másodpercig, máris a színpad másik végének egyik emelvényén kötött ki, s rá még két percre meg már a másik sarokban volt, tiszteletteljes magasságban. Hasonlóképpen Haris, és a banda tagjainak többsége is lenyűgözően aktív színpadképet teremtett, amit a közönség lelkesen akceptált is, s "óóó"-zot, vagy éppen üvöltött, amikor csak kellett. Márpedig sokszor kellett, hiszen az Iron Maiden megmutatta, hogy milyen is az igazi, látványos, színes, stílusos és hangulatos metálkoncert. Nemcsak rajongóknak, hanem mindenki másnak is.

Utolsó módosítás: 2008.08.13. 15:36

Sziget 7. nap

Gerry | 2007.08.16. 16:23 | kategória: fesztivál

Hát túl vagyunk ezen is. Puff. Szép volt, jó volt, megvolt, és ami az utolsó napot illeti, részemről kellően egyben volt a nap.
Azt, hogy mit is csináltam délután őszintén megvallva nemigen tudom, de olyasfélékre tippelek, mint például horkolás, kajálás, írás, meg effélék. Mivel a program Chris Cornell elmaradása miatt, nyúlt, kelt, illetve bomlott mint a rétestészta, volt időm elnyargalni Juliette Lewis sajtótájékoztatójára, amelyen megtudtam, hogy az adott helyszínen még mindig nincs légkondi, ami a keddi kánikulában mérsékelt élvezeteket rejtett. Azonban ahogy Lewis kisasszony is kíváncsi volt (avagy a reklám helye, de miért is ne) az Eagles of Death Metal koncertjére, úgy jómagam is már alig vártam Jesse Huges és poénbandája fellépését. A hobbizenekarból Nagyszinpados produkcióvá érő EoDM koncertjén ugyan a dobok mögött nem Josh Homme volt, de mindez semmit nem vont le a koncert érékéből. A civil foglalkozása szerint diplomás újságíró, és valahavolt republikánus aktivista Huges remek porondmester, aki nem csupán bandája garázsrockjával tartja mozgásban a közönséget. És ez jó. Soha nem értettem azon zenekarokat illetve frontembereket, akik két elvakkantott félmondatnál többet egyszerűen nem tudnak, avagy nem akarnak kipréselni magukból, hiszen még a minimális interakció is meghozza a gyümölcsét, már ami a közönség hangulatát illeti. Huges viszont többet nyújtott, mint holmi minimálszöveg, hülyéskedéseivel, a női nemnek szánt beszólásaival (amit a színpadon túl sem hagyott abba, kezetcsókolván az egyik riporter hölgynek, s kedvesen szemtelen megjegyzéseket téve barátnémra), illetve a tömeg megmozgatásával remek hangulatot teremtett. A szembetűző nap, a meleg, az emitt feltűnő amerikai zászló, no és persze a koncert miatt pár percig tökéletesen úgy érezte az ember, mintha valahol a Mojave-sivatagban zajlana a koncert épp. S ezek mellett a néhol kissé gyengus számok ill a technikailag kissé kilógó lóláb meg ugyan kit érdekelnek? Senkit, mert maga az előadásmód letaglózó, és ez a lényeg. A EoDM koncert végén még nem is tudtam, hogy mennyire, azonban a The Killers kritikán aluli koncertje rávilágított : baromira. A Julette and the Licks-et oldalról bele-belesandítva néztem meg, s bár Juliette Lewis kétségkívül egy igen energetikus előadó, ez sem feledtetheti azt a tényt, miszerint egyetlen jobb szám hangzott el a koncerten, illetve a hangosítás is csapnivaló volt. Mivel Chris Cornell helyét senki nem töltötte be, így az űrt kitöltő a MetalHammer sátor felé orientálódtunk, hogy lássuk, mit is produkál a sokak titkos favoritjának tartott Hanoi Rocks. A válasz a kérdésre az, hogy elsősorban időutazást a valahavolt 80-as évek közepére mind zeneileg, mind pediglen dizájnügyileg. A borzalmas hajmaszlagot valahogyan a fején tartó Michael Monroe énekes kétségkívül nagy elánnal mászott fel az erősítőktől kezdve az állványzaton át mindenre, illetve a kellően ízléstelen rózsaszín tollboa is jól mutatott a mikrofonállványon, azonban a számok mégsem jöttek át. Hogy is jöhettek volna, mikor egy szem slágeres, igazán ütős darab sem volt köztük? Jó, jó de nem igazán kiemelkedő, afféle folyamatosan bólogatós, nagyobb röccenések nélkül-azonban egyszer tökéletesen hallgatható. Meglepően kevesen voltak a sátorban, mondhatni több mint szellősen gyűlt össze a nép, s csupán a színpad előtt vett fel háromszögalakzatot a kemény mag. Persze igen nehéz színes-szagos, mi több számos ponton kellően giccses koncertet adni egy olyan színpad környékén, amelynek lakói jobbára feketét hordanak feketével, amelyhez értelemszerűen a fekete kiegészítők passzolnak.
Mindezek után következett az este fénypontjának szánt The Killers, napjaink egyik legtrendibb rockzenekara, amelynek fellépése volt hivatott megkoronázni a pár nappal előtte eső áztatta fesztivált. Jómagam ugyan egyik (Hot Fuss, Sam’s Town) lemezüket sem szerettem különösebben, mindössze pár szám maradt meg az emlékezetemben, nem több. A koncert után azonban még ezek is törlődtek, éljen az agyi delete gombocska. Az első szakaszról ugyan a már említett Hanoi Rocks miatt lekéstünk, azonban mint utólag kiderült, nem vesztettünk semmit. Amit láttunk, az köbö negyven percnyi csapnivaló előadás volt, karácsonyfára hajazó díszítőelemekkel, és a számok közti érthetetlenül hosszú szünetekkel, amikor is tökéletes sötétségbe borult a színpad. Brandon Flowers énekes színpadi produkciója ha csupán kevéssé, de csak aláment a nullának is, nemhogy értékelhetőnek lehessen nevezni. Az unalom hihetetlen mód elkapta az embert, és heves ásítások között vártam, hogy hátha jön valami jobb szám, avagy ne adj Isten valamelyik kislemezdal, de semmi, semmi és semmi. Ennyire unalmas rockkoncertet nem is tudom mikor láttam, mindenesetre a közeljövőben nem is kívánok senkinek semmi effélét, maximum ebéd utáni sziesztára. Annak talán megteszi. Az pedig, hogy a ráadás végén félig újra eljátszottak a When We Were Young első felét érthetetlen blamázs számomra, ilyet Uhrin Benedek csinált tavaly a Rebekával, de az mégiscsak más tészta, legalábbis elvileg. Gyakorlatilag azonban az élvezeti érték még ott is jobb volt, mint a Nagyszínpados megaprodukción.
Ettől eltekintve nem volt rossz nap az utolsó fesztiválügyileg, sőt, kifejezetten jó volt, avagy lett volna, ha az utolsó koncert mint olyan nem vitte volna le a sírba az ember koncertnézési kedvét. Azonban utólag belegondolva a sok jó között csak elveszik a Killers okozta sokkhatás, és imigyen csupán a szépre, a jóra, és a világbékére emlékezünk csupán.

Utolsó módosítás: 2008.06.09. 12:25

Sziget 6. nap

Gerry | 2007.08.14. 15:31 | kategória: fesztivál

A mindenféle akciódús lopásokon kívül voltak koncertek is a Szigeten-micsoda klisé, és micsoda meglepetés. De legalább eső nem volt, sőt, mégcsak nyamvadt felhők se, ez meg szintén nem meglepő, de a monszun után legalábbis megnyugtató.
A !!! koncertének utolsó harmadát az amúgy megnyugtatóan borzalmas nevű Szeparéból néztem meg, s egy egészen jó kis koncertet kaptam. A Tankcsapda hozta, amit hozni szokott, s bár jómagam Lukács Laci átvezető szövegeit már kissé unom, de ha szerintük ez kell a népnek, akkor ez kell a népnek. S kellett is, szokásos tömeg, hacacáré, tessék örülni, mert idén, lévén három a magyar igásság, öszvissz három nagyszínpados magyar előadót nézhetett a közönség.
A Tool koncertének azon része, amit sikerült elérni, nem volt rosz. Bár a színpadkép több mint furcsa (énekes a dobos mellett, elől a két gitáros, más semmi), maga a zene nem rossz, ahogy a technika se-ez utóbbit a kivetítők és a lézerek biztosították. Az már más kérdés persze, hogy amikor valamilyen, általam nehezen fogyasztható koncepció keretein belül a kivetítőtök általában nagy semmi volt, no signal sötétebben. Ez baromira nem érdekli azt, aki elöl áll, azonban hátrébb némiképpen idegőrlő lehet nézni a nagy semmit, és egypár apró izét a színpadon. De ők tudják, ha ez kell a földöntúli élményhez, akkor ez kell, mint értek én hozzá. Ezen felül viszont sok kivetnivalót nem lehetett találni a Tool koncertjén, igaz, a teljes véleményformáláshoz végig ott kellett volna lenni. Azt viszont el, egyszóval eltoltuk, igen erőteljesen. És jól.
A Magic Mirrorban Diva Tomasz szórakoztatta a jónépet, Giselle rövid beugrásával, illetve egy egészen jó artista hölgyeménnyel együtt. A már tavaly is látott, Raphel nevű francia srác előadása pedig a maga szürralizmusával együtt is roppant szórakoztató volt. Akárcsak Csonka Pici, mindenki Csonka Picije, amit persze nem lehetett kihagyni. S nem azért kellett megnézni jó pár Táncdalvesztiválos fellépőt, mert a tökéletes zenei katarzis közelébe jutatták az ember, mert ez baromság. Egyik rosszabb mint a másik, azonban műsorstruktúra miatt szinte egyetlen napon sincs épkézláb koncert a közelben az adott időpontban. Ígyhát marad a szórakozás, és a röhögés, kell ez is. A közelben maradva, Roy és Ádám ha kissé fáradtan is, de korrekt volt, a Supernem pedig tökéletesen megfelelt egy kellemes tusolás előzenekarának. Többet meg ugyan ki akarna?

Utolsó módosítás: 2007.08.16. 22:56

Sziget 5. nap

Gerry | 2007.08.13. 16:13 | kategória: fesztivál

Úgy tűnik, hogy a borral együtt a Sziget is az idővel nemesedik-legalábbis számos elem a napok múlásával vált egyre jobbá és jobbá. Pontosabban egy katasztrófa sújtotta területből relatíve elviselhetővé. Az eső, az oly sokszor emlegetett mennyei manna ugyan próbálkozott némi, a hangulatot az elmúlt napokból okulva garantáltan nem fokozó szemerkéléssel, s mintegy tíz perce még valami esőnek nevezhető intenzitással is, azonban végül ennyiben maradt, és nem ment tovább. Sőt, igen gyorsan ki is múlt, ámbár a felhők azért itten nyüzsögnek a fejünk felett, mintegy emlékeztetvén minket arra: lehet itt még péntek este 2.0 is. Amit meg táncsak nem kéne.
Részünkről a vasárnap mint olyan egészen nagy mennyiségű koncertet hozott, amelyeket valamilyen fölöttébb rejtélyes oknál fogva kivételesen nem sikerült rendre lekésni. De rendben is van ez, hiszen a nap már eleve olyan egónövelő momentumokkal indult, mint az, hogy az egyik nagyon régi jó ismerős, nagyon kedves, és nagyon régen látott tv-s leányzó kora délután olyanokat mondott, miszerint „Biztos csak egy napra jöttetek. Túl tiszta vagy”. Ezzel végre mintegy elismerték balerina tudásomat, amellyel a komplett Diótörőt előadván szálldos az ember a sármocsarak között, pörög, forog, és jobb esetben nem esik pofára, mint oly sokan.
Koncertek terén először is volt Razorlight, ami szép volt, relatíve jól szólt, és bár különösebben kiemelkedőnek nem, de korrektnek már lehet nevezni a koncertet. Legalábbis lehetett, egészen addig a pontig, amíg két szám között az énekes be nem nyögte, hogy a következő opuszt annak örömére írták, hogy mennyire utálják is George W. Busht és Donald Rumsfeldet. Ezt meg nem kellett volna. Megértem én, hogy immáron minden, jobbal előrukkolni nem tudó énekes heves Amerika anyázásba kezd, mert nekünk az jó, de hogy egy koncerten ezt be is jelentik, az már nem jó. Nem azért csípi mindez a szememet, mert netán holmi redneck republikánus lennék: egy frászt. Azonban nemesebbik szervem már csordultig tele van azzal, hogy bolgos-boldogtalan ezt szajkózza: egy koncertre nem azért megyek mert érdekel a „Fuck u Mr. Bush” örökzöldre költött ötvenezredik szám, hanem mert érdekel a zenekar, a „Fuck u Mr. Bush” nélkül. Punktum.
A Razorlightból imigyen kiábrándulva át is rándultunk a Hócipő Kabaréba, ahol Kőhalmi Zoltán és Szabó Kristóf lépett fel. Reményteli álldogálás kezdődött, hiszen Kőhami az egyik legtehetségesebb fiatal humorista, aki lassanként kezd kilépni a Fábry-show árnyékából, Szabó pedig méltán nyerte meg az amúgy néhol fájdalmasan gyatra ATV-s humorbajokságot. Legalábbis a tv-ből ez jött le, hogy aztán élőben némiképpen átértelmezzem a dolgok állását. A koncepció szerint Kőhalmi vezette be a műsort magát, ami után Szabó következett, majd újra kőhalmi. Az ölet jó, azonban Szabó Kristóf izzadságszagú, önismétlő és láthatóan tökéletesen felkészületlen előadását akár ki is lehetett volna húznia programból-alighanem mindenki jobban járt volna. Az első alapvető hiba az volt, miszerint Szabó Kristóf nagymértékben épít az arcjátékra, ami esetében jobbára a lehetőséghez mérten egy alteros gyerkőc arcszerkezetét idézi fel. Ezzel önmagában is nem is lenne probléma, azonban ez baromira nem jön át egy kivetítőn, illetve a távolabb álló közönség sem lát semmit. A tv-n, szép nagy plazmatévén persze hogy átjön, zoomol a kamera, klassz és látható. De elő előadásra alkalmatlan, lévén az első két sor lát valamit, a többi meg nem. Ami persze még mindig nem lenne probléma, ha a poénok ütnének, lévén ez esetben csupán egy elemmel lenne szegényebb a hátsó fertály, nem a struktúra alapkövével. De ugyan min röhögjön a közönség akkor, amikor a már említett bajnokságon is elhangzott, augusztusban rendkívül aktuális március 15.-i poénokat hallhatunk? Az effajta izzadságszag még az Old Spice-on is átüt, nemhogy Kőhalmi után ezen még nevetni is lehessen. Hát nem is lehetett. A Szabó után az űrt kitöltő, jediként visszatérő Kőhalmi persze annak rendje és módja szerint megmentette a műsort, s ez a lényeg. Azt a közbülső negyed órát meg felejtsük is el.
A Nagyszínpadon ezt követően Sinéad O’Connor lépett fel mérsékelten aktívan. A problémát nem az jelentette, hogy O’Connor mint egy belőtt tengerimalac támolygott a színpadon, hanem az egyes számok hihetetlenül unalmas mivolta. Azonban erre is van ellenszer: tessék barátnével menni. Az mindent megold, ti. a számok mintegy varázsütésre átválanak unalmasból andalgós-odabújósba. Az meg mindig jó, így összességében a koncert is mint pozitív dolog maradt meg az emlékezetemben. Főleg ha utána még Guiness-rekord csókversen is van:élvezetek a köbön. S a koncert végére még maga az énekesnő és kísérőzenekara is feléledt némiképpen, így az utolsó negyed óra már valóban jó koncertélményt takart, ami akár barátnő nélkül is abszolúte élvezhető volt.
A Faithless, amely lassan többször tart koncertet a Szigeten, mint ahány Szigetet rendeznek egyátalán, remek koncertet tartott a Nagyszínpad előtti teret csordultig megtöltő közönségnek. Aki legalábbis először látta őket a Szigeten, annak mindenképpen nagy bulis élmény volt, aki, mint jómagam is, harmadjára, annak kevésbé. A gond nem a zenekarral, mintsem inkább a negyedik fellépéssel van, ti. kicsit sok kezd ez már lenni. Éppen ezért át is baktattunk Eddie Palmieri remek koncertéje a Világzenei Nagyszínpadra, amelyben nem is kellett csalódni:a halványan szemerkélő esőben salsázni kifulladásig mindig örömmel tölti el az embert, igaz, haloványan ott dereng agya egy rejtett zugában az, hogy sanszosan szarrá fog ázni. De csak nem ázott szarrá, és ez jó. Ahogy a Blues Színpadon fellépett B.B&The Bluesshacks koncert vége is jó volt, remek rákendroll és klasszikus déli blues arra a negyed órára, emennyit láttunk belőle. Későn érkeztünk, nincs mit tenni. Bezzeg a kihagyhatatlan Cinire nem érkeztünk későn-ezt látni kell! S látni is kellett. Nem azért, mert audiovizuálisan felemelő élmény lenne, hanem azért, mert csak, és ritka alkalom-kétszer ugyan már megfeküdné az ember gyomrát, de egyszer kihagyhatatlan. Így nem okoz gyomorrontást, s a látvány, amelynél mindenki Cinije tűsarkúban szelte át a felázott földet az öltözőig mindennel felért. Az utána fellépő Hip Hop Boyz Kőhalmi után ismételten csak csúcsra járatta az ember rekeszizmait. A barátném és jómagam kedélyes, valahavolt tinikorát tökéletesen felidéző számok akaratlanul is felrémlenek az emberben, hajj, azok az általános iskolás osztálykirándulások! A saját helyiértékén kezelve jó, amúgy persze poén az egész. Az egyik tag még a fellépőcuccba való átvedlése előtt viselt ruházata tökéletesen hozta a divatot. A tíz évvel ezelőttit. Amikor valamiféle rock’n’roll számot adtak elő, az az egyik legszürreálisabb élménynek bizonyult az egész Szigeten. A már említett, némi retro beütéssel bíró tag felhívása a közönséghez, miszerint ne dohányozzanak, és a visszaváltható palackokkal védjék a környezetet már harsány röhögésre sarkallt. Most sem tudom eldönteni, hogy az önkritika teljes hiánya miatt gondolták ezt komolyan-ez esetben félelmetes végeredmény jön ki. Amennyiben viszont a komolynak tűnő előadás szándéka csak álca, úgy az egyik legzseniálisabb paródiát láthattuk az utóbbi években. Ki-ki döntse el melyik az igaz.
Zárásként jött a Back II Black, amelynek szellős félsátras, amúgy nem rosz koncertje után heves csípőmozgásokkal tért tusolni, majd alukálni az ember.
S most meg megy reggelizni.

Utolsó módosítás: 2007.08.16. 23:06

Sziget 4. nap

Gerry | 2007.08.12. 16:52 | kategória: fesztivál

Isten óvja a Királynőt! Vagy valami hasonló. Nehéz épkézláb mondatokat firkantani akkor, amikor az ember már kezdni érezni a Sziget végét, azaz az ötödik napon erőteljesen fáradt, álmos, nyűgös, és pöttyet saras. A sárt mint olyat lassanként fel lehete venni a Sziget hivatalos logói közé, lévén az utánpótlásáról a folyamatosan jelen lévő felhők bőségesen gondoskodnak, és egyelőre nem látszik különösebb remény arra nézve, hogy záros időn belül eltakarodjanak a helyszín fölül. A helyszínen pedig mindenféle koncertek zajlanak ill. zajlottak, amik között éppúgy vannak remekek, mint haloványka próbálkozások is. Micsoda klisés bevezetés is ez pár koncertbeszámolóhoz, rémes. De lesz még ez roszabb is, csak győzzétek kivárni.
A The Hives két évvel ezelőtt is igen korrekt koncertet nyomott le, így úgy gondoltam megnézem most is, de ebbéli foglalatosságomat két fontos momentum akadájozta meg, úgymint lakatvásárlás, illetve az ezzel egybekötött kajálás. S hogy mi a fészkes fenéért kell a negyedik napon lakatot venni? Jobbára azért, mert a harmadik nap este az ember nyitva találja a sátrát. Az asszony Derrick és Columbo egyesített alaposságával, továbbá MacGyver találékonyságával szétnéz, azonban teljes meglepetésre minden a helyén van. Gyanús. Egy rendes sátorkifosztás után ruhák szanaszét, sátor összedőlve, alvómaci feje letépve, értékesebb dolgok kirámolva, és valamilyen církalmasabb szöveg vérrel németül a sátor oldalára festve. Azonban itt minden a helyén volt, kutakodásnak mégcsak nyomát sem lehetett találni, és még a tökéletesen észrevehető helyen lévő szoftver és dvd csomag is érintetlen volt. Először kedves barátném az egyik Lewis farmerének eltűnését prognosztizálta, azonban utóbb kiderült, az is megvan. Egyre gyanúsabb. Aztán szétnézvén a sátor mellett kettő darab tangaszerű izét találtam a földön, mi a manó, de ismerősek, és persze hogy az az asszonyé. Ehhez képest az X-akták gyengébb mint a Tv maci. Megértem én persze a kélyes bugyitolvajokat, hát kell valami szuvenír, de jobb helyeken az adott napra jutó leányzó bugyiját tartja meg az ember, nem a másét veszi kölcsön-legalábbis ez logikusabbnak hangzik, ha már japósat játszunk. Persze lezárta az ember pár izével a sátrat, töksötétben igen nehéz lehetett kibogozni, de csak megtették. Mindegy, mostantól van desingos lakatunk, s a passokon ott fityeg egy-egy miniatűr kis kulcsocska. Cuki.
Az, hogy a Hives-ről lemaradt az ember kevésbé megkapó, dehát na, biztos jönnek még, legalábbis reméljük. A Kispálék is stabilan itt lesznek jövőre is, éppen ezért csupán fél, koncertidőt szántunk rájuk. A NIN-re már nem. Arra az első sorokig való célzott furakodás volt jellemző, vegyítve a roppant csúnyán nézéssel, ha netán valaki meg merte volna kérdezni, hogy ugyan már, látsz hátrébb is. Ami ebben a Blitzkriegben meglepett az az volt, hogy hiába indult el az ember amúgy is relatíve elölről a Kispál végén öles léptekkel a színpad felé, ha olyan jó tíz sornyi mélységben áthatotlahatlan sorfalba botlott- ti. vannak olyvát elvakult kül és belföldiek, akik képesek egy általuk baromira nem ismert avagy nem kedvelt banda komplett koncertjét is végignézni csak azért, hogy a kultikus zenekarukat megnézzék. Normál esetben erre azt szoktam mondani, hogy hülyék így, meg úgy, de ne teszem, lévén a nin-ről szólván inkább csak annyit mondok: bár fura, de meg tudom érteni. Azt már mondjuk kevésbé, amikor a szellemi képességeikkel aligha szárnyalló emberkék heves lökdösődésbe kezdenek, sőt, néhányan még pogózni is megpróbálnának, ha nem állítanák le őket. Ritka nagy élmény mindez barátnővel, akit védene az ember, s midnezt tetézi maga Trent Reznor is, lévén a nin egyes számai amúgy is kihozzák az emberből az állatot, s nem csak a "Closer" kellően romantikus refrénjére gondolok. Hiába tudja az ember, hogy van erre esély, mégha nem is holmi pogózós rockzenét kapunk, de ettől még éppúgy idegesítő marad. Maga a koncert korrekt volt. Nem több, és nem is kevesebb. Alapvetően egy fesztiválkompatibilis nin-t kaptunk, annak minden előnyével és hátrányával együtt. A setlist nem okozott sok meglepetés, bár volt Year Zero is, hát Istenem, legyen YZ, végtére az az új album, mégha számomra igen felejtős darabnak bizonyult is. Fohászaim egyes ritkábban játszott számok esetében nem jöttek be, miszerint nem hangzottak el, de hiányérzet ennek ellenére sincs bennem, a felhozatal viszonylag jó volt, s a műsor végére nem túl nagy meglepetéssel elhelyezett "Hurt" is hatásos fogás volt a Reznor mögött szálló digitális hópihékkel együtt. Mondhatnánk hogy giccses, de nem volt az, sokkal inkább kiszámíthatóan hatásos. A látvány és a hangzás is rendben volt, mint ahogy úgy az egész koncert is, ahogy azt már említettem. Meglepetéssel nem szolgált, azonban azt mindenképpen hozta, amit elvártunk tőle. S még az időjárás is megkönyörült, lévén bár a koncert utolsó harmadában elkezdett szemerkélni, nem váltott fokozatot az eső, s csupán késő este kezdett el jobban esni-ami a péntek esti özönvízhez képest szofisztikált csöpögésnek tűnt csupán.
Az efféle torkaszakattából üvöltözős, szardíniaszerűen elhelyezkedős koncertek után mi mást is akarhat az ember, mint inni, s az idei Szigeten valahogyan kialakult abszienciám következtében (melynek értelmében egyetlen csepp alkoholt sem ittam egyik napon sem-valahogy megesett, pontosabban nem esett, ki tudja hogy), mi mást, mint ásványvizet. Ezeket pedig olyan részben olyan helyeken lehet fellelni, mint egyes színpadok belsőbb részei, amelyekről szólva megintcsak a Táncdalfesztivál volt a legközelebb. Hát na, szinte törvényszerűnek tűnt, igaz, a pólós, és póló nélküli verseny után fellépő Korda művészpáron, és az előbbire nagy mennyiségben kíváncsi Pc Gurusokon átbotorkálva igen gyorsan sikerült abszolválni a hűtő ha nem is módszeres, de lagalábbis egy egész palackra kiterjedő kifosztását - a többit alighanem a szintén tikkadt kollégák elfogyasztották már. A Magic Mirrorban a show már véget ért, mire odaértünk, s a félúton megtekintett hastánc miatt Kordáékról is lemaradt az ember, afene. Na majd legközelebb, addig is vár mindenkit sok-sok szeretettel a mai, vasárnapi napon fellépő Zalatnay Sarolta, illetve a táncdalossá nemesedett, valahavolt tiniszívmoncsorgató Hip-Hop Boys. Reméljük eső nélkül.

Utolsó módosítás: 2008.06.09. 12:12

Sziget 3. nap

Gerry | 2007.08.11. 15:15 | kategória: fesztivál

No, ez is megvolt, bár a ráadás még szó szerint a levegőben lóg. Hogy mi is volt meg? Természetesen az eső. Csütörtökön már kaptunk némi ízelítőt abból, hogy mi is várhat ránk, ha esetleg, és netalán, s péntek éjfél után megtudtuk, hogy milyen az, amikor is igazából. Ömlik és szakad, és hangulatilag roppant közelinek tűnik a világvége. A jelek már reggel is tettenérhetőek voltak, nemiába írtam a második napról szólván, hogy sok, kicsinek nem, ámde alattomosnak annál is inkább nevezhető felhő gyűlik. Gyűlni gyűltek egész nap, de a támadással vártak, sőt, még elterelő hadműveletekre is jutott az erejükből. Node kezdjünk mindent az elején.
A Nagyszínpadon volt először is Golol Bordello. A tavalyi Wan2-s fellépésüket sajnálatos mód kihagytam, de a fáma és az énekes, Eugene Hütz szerint fantörpikus volt a koncert, és bár a zenészekben, mint pölö holmi LeMonok bízni nem szabad, azért tettem egy próbát-és nem is bántam meg. A saját maguk által "gipsy punk"-nak nevezett műfaj alapvetően egy, a tömeget mérhetetlenül megmozgatni képes stílus, még kinn a napon, késő délután is. A hangosításról mint olyanról mondották a nálam okosabbak, hogy szar volt, dehát önfeledten táncolva, és élvezve a rettenetes mód, direkt túltupírozott színpadi produkciót, mit érdekli ez az emert? Hát semennyire se. Maximum egy picit, de két nap múlva már úgyse fogunk rá emlékezni, csakis a jóra, abból meg volt dögivel. Legalábbis a Gogol Bordellon, későbbiekben Pinken már kevésbé. Igen, Pinken. Lehet erre aszondani, hogy agyilag lágyulófélben lévő cikkfirkászokat küld a Dome a szigetre (egyébként a válasz határozott igen), dehát na, ezt is meg kell nézni egyszer. Ha már itt van, s az adott időpontban semmi egyéb értelmes koncertet nem véltem felfedezni, akkor nosza, nézzük meg. A színpad felé menet éppen azon, az egyik honi újságban megjelent kitételen morfondíroztam, miszerint lesz Pink, ergo kisiskolások egész armadájára lehet számítani. A Nagyszínpadhoz közel érvén már éppen arra jutottam, hogy pediglen itten nincsenek is nagyon tinédzserek, amikor mellettem feltűnt egy egész menetoszlopra való ifjú fiú és lány, akik roppant mód elszántan törekedtek még előrébb. Hogy látni mint láttak az örök rejtély marad számomra, de legalábbis elszántak voltak, az biztos. Mint ahogy az őket követő több tucatnyi, végre egy remek, "A" kategóriás, VIVA kompatibilis sztárra kiéhezett ifjú egyed is. Lehetne persze cinikusan írni, hogy napersze, tinik, de nem teszem, lévén egyszer egyrészt mindenki volt ilyetén ifjú, másrészt meg ugyan mindenki azt gondolja, hogy persze, ő nem volt ilyen lüke. Holott volt. Tény, van aki kevésbé, van aki jobban, és nagyapám bölcs mondása szerint "fiatal hülyékből maximum öreg hülyék leszek", de hát akkor is, na. Kell ez is a Szigetre, legalábbis elvileg. Gyakorlatban azonban Pink koncertje nemhogy rövidke egy órás volt, hanem lehetetlenül vér és ingerszegény is. Kötve hiszem, hogy bárki is azt az pop energiabombát kapta volna, mint amire számított-sokkal inkább egy jól kiszámított, ámde unottan eőadott plasztikus koncertet kaptunk, aminek ugyan volt egy-egy jó pillanata, azonban ez sokkalta inkább az adott, a struktúrában jól elhelyezet számnak köszönhető, mintsem az előadásnak.
A hullámvölgyön túl viszont a Madness koncertje méltó zárása volt a napnak. A számos számukban ska elemekkel dolgozó, finoman szólva sem mai gyerekekből álló együttes reflektorfényben lévő tagjai ötször annyit mozogtak a színpadon, mint amennyit Pink mozoghat három koncertje alatt. A hangulatot az efféle bulizene értelemszerűen felnyomja, és fel is nyomta, egészen az egekbe, ahol a bevezetőben már említett sunyi felhők sorjáztak. Azonban valamiféle rejtély, avagy megfelelő felhőoszlatás folyamán az egyre közeledő felhőzet egyik pillanatról a másikra teljesen eltűnt az égboltról, és a csillagok bíztatóan sütöttek le ránk. Azonban mielőtt átcsapnánk tündérmesébe meg kell jegyezni, hogy a koncertjére való bepillantás gyors visszavonulásba csapott át az első felbukkanó esőcseppek hatására. Az ugyan kélyes örömmel töltött el, hogy a sok, tökéletesen szétázó emberrel ellentétben nekünk volt esernyőnk (kicsi, kompakt, két embernek használhatatlan), azonban a vihar gyorsabban érkezett, mint gondoltuk volna. Irdatlan nagy eső kezdődött el, és tartott még órákon keresztül. A valahavolt pop sátorba való bemenekülés A Kartell koncert ebből fakadósan túllőtt a teltházon, és hírtelenjében kirobbanó sikert könyvelhetett el még a külföldiek szemében is. Azonban mint tudjuk, az ember kitartóan önpusztító állatfaj, így a túlcsúfolt sátorban, ahol az amúgy is némi széllel érkező eső miatt kikapcsolták a friss levegőt befújó ventillátorokat, embertársaink -?- számos díszpéldánya gyújtott rá kedélyesen. Az eredményt ecsetelni aligha kell, záros időn belül jelentékeny küzdelmet kellett lefolytatni egyetlen levegővételért is. S ilyenkor mit tehet az ember, minthogy megpróbálkozon a lehetetlennel, és elfusson a sátráig. Ami szokás szerint a Nagyszínpad tőszomszédságában volt, így a táv mérsékelt, az eső azonban nem. James Bondot idéző ugrások és vetődések után csak sikerült elérni a sátrat, és konszolidált időben, mintegy hajnal kettőkor le is feküdni. Kész.
Ezen a ponton azonban szólnom kell a mai, sorrendben negyedik napról is, ti. a beszámoló írásának mintegy tizedik percében ismételten csak eleredt az eső. Nem holmi latymatag csipi-csöpi, hanem igen ilyesztőnek ható mennyiség hullik alá ismételten csak azzal fenyegetve, hogy a sártengerből az életben nem keveredünk ki. A villámok szorgalmasan csapkodnak, mintrgy a hangulatot fokozandó, mint ahogy a net is elszállt jó pár percre, csupán az élményt növelendő. Abba meg már bele sem merek gondolni, hogy a tegnapi égi merényletet amúgy summa cum laude viselt, éppen hogy megszáradt sátor hogy is bírja az újabb áldást. Reméljük jól.

Utolsó módosítás: 2007.08.16. 23:15

Sziget 2. nap

Gerry | 2007.08.10. 14:40 | kategória: fesztivál

Jelentem alásan, oszlik a por. Ez jó. Persze nem holmi varázsütésre oszlik ám, hanem olyasféle égi jelekre, mind példának okáért az eső. A tegnapi, másodi napon délután többször is megszórta a jónépet az égi áldás, nem kicsit, nagyon. Ez egyfelől roppant jó, mert az ember szinte érzi amint tüdeje megkönnyebbülve felkiált, hogy "Végre!", másfelől azonban mint tudjuk, a fesztiválokon a jó hangulat legfőbb generátora nem a szakadó eső. Sem pedig az azt követő sártenger. Bár ez utóbbiról egyelőre csupán elszigetelten beszélhetünk, félő, hogy a helyzet romlani fog, ti. amint kipillantok a sajtóközpont ablakán olyasféle dolgokat látok, mint felhők. Sok sok alattomos felhőcske, amik egész hadoszlopokban masírozva csak arra várnak, hogy jól megszórják a védetlen szigetelőket.
Ami az esőn kívül történt a második napon, azt jobbára olyan dolgokkal lehet összefoglalni, mint (számomra) a dögunalmasabbnál is unalmasabb pop, akartam írni arany ászok sátor, érdekesnek ígérkező, de aztán túlzott tücögésbe fulladó Nagyszínpad, és némi táncdalfesztivál, mert a a tibi csoki jó, a tibi csoki finom...
Ami a Nagyszínpadot illeti, itt a Chemical Brothers adott vérpezsdítő koncertet. Avagy nyomta be az mp3-at, de kit érdekel mindez, amikor volt szép és jó színpadi videoshow, illetve lézer és füst dögivel. És persze hangerő is, ami csak belefér. Az dolog vizuális szinten teljesen korrekt volt, ebbe belekötni holmi fesztiválon nemigen lehet, egyszerűen jó volt, és kész. A hangzás a hozzáértők szerint már kevésbé, s igaz ami igaz, még a hozzám hasonló, az elektronikus zenékhez mérsékelten értő egyén is felfedezett némi torzítást, de szintén csak arra tudok hivatkozni, hogy ez egy fesztivál, és oda viszont elment a hangzás, nem volt vérlázítóan rosz. Ami a dolog zenei részét illeti, bevallom hősiesen, hogy a "Party Aréna kihelyezett tagozata" beütés engem fél óra után a helyszín elhagyására késztetett, de ez már csupán az én zenei preferenciarendszerem következménye, nem a Chemical Brothers produkciójáé. Meg azért, hogy már rohadt éhes voltam. Ebből következőleg viszont mit lehet tenni, úgyis a kinainál kötött ki az ember fia, ahonnan tökéletesen lehett hallani a fellépés második felét is. Meg a végén a meginduló emberáradatot. Az előttük tevékenykedő "The Good, the Bad, and the Queen" sem volt rosz, sőt, néhol már kifejezetten jónak volt mondható, bár az már a bemutatkozó albumról is lejött, hogy igazán ütős szerzeményeket Damon Albarn és szupergruppja nem fog Budapestre hozni. Nem is hoztak, de ettől még a koncert "korrekt" volt.
Ami pedig a "méltán népszerű" táncdalzenei részt illeti, hát igen. És na. Még két éve megígértem az együttes (meg més másik kettő) énekesének és kedves és néhol kedvetlen cimboráinak, hogy egyszer tényleg végignézem a Macskajaj című hobbizenekaruk produkcióját (aminek a létét mérsékelten értem, hiszen mi poén van abban, hogy saját zenekaraikkal komoly tömegeket megmozgató emberek negyed táncház előtt dalolásznak, dehát poén, és kész), amire idén sort is kerítettem. Főként persze azért, mert már menni sem volt kedvem, s a kényelmes ülőpozíció minden koncertet megszépít. Még a Dolly Rollt is, ami elsőre borzalmasan hangzik, másodjára azonban az ember akaratlanul is ráeszmél, hogy ezt is, meg azt is, meg nini, emezt a számot is ismeri. S a studióhangzás nem kell, hogy elvegye az ember kedvét: megfelelő öniróniával kezelve jópofa is lehet mindez. Az példának okáért, hogy mindenféle, jobbára a Junkiesben lévő magas, fekete hajú,és roppant mód berúgott egyén felment táncikálni Dollyékhoz, kifejezetten ötletes volt. Legalábbis a részükről, hogy aztán a művésznő ezt mennyire respektálta, az már nem derült ki számomra. De a közönség lelkesen üvöltötte, hogy "Nagyszínpad, Nagyszínpad", mint általában minden "jobb" táncdalfesztiválos koncertet. Meg a rosszabakon is. Ez is jópofa, hát hülyül a közönség, kell is egy efféle koncerten. Aztán persze egyes előadók az iróniát orgazmusközeli értékkel tornásszák fel, miszerint akkor ők tényleg a Nagyszínpadon akarnak fellépni, hiszen ami jár az jár. És valóban, bár idén mindenki Pákója és Uhrin Benedeke nem teszi tiszteletét a Szigeten, sokak nagy bánatára.
Ami viszont a komolyabb komolyabb koncerteket illei, már csupán egyet kell aludni a nin koncertig, ami több, mint kihagyhatatlan. Ugyan Trent Reznor legutóbbi, "Year Zero" albumának csupán a marketingje volt emlékezetes (különféle, adatokkal, mp3-kal teli pendrivek direkt elhagyása a zenekar által használt öltözőkben, mellékes helyiségekben, illetve az apokaliptikus körítés), maga a lemez egy kísérletező, és számomra egyetlen szerethető számot felmutatni nem tudó album lett. Azonban az ezt megelőző koncertek tracklistjei szerint van még remény, hogy a Year Zero szerencsésen -majdnem- teljesen mellőzve lesz a koncerten. Hát reméljük is. Addig viszont maradnak a felhők, amik csak nem karnak eltűnni, illetve az ebéd, meg a Chris Cornell. Ezek a közül az egyik nem akar eltűnni, a másik meg feltűnni. Ti. "Cornellnek, hangszálprobléma miatt, orvosa tanácsára le kellett mondania az első három európai koncertjét, így a szigetes fellépést is". Hát csessze meg az orvos. Meg úgy általában mindenki, hogy a számora a második legjobban várt koncert elmarad, és majd kapunk helyette valami pótlékot. Ez nem járja, nem járja. Persze valamiféle csoda folytán lehetséges, hogy sikerül előkeríteniük egy értelmes pótlást, de egyelőre roppant burulátó vagyok. Bár a reményhal meg utoljára, mint tudjuk. Úgy legyen.

Utolsó módosítás: 2007.08.16. 23:17

Sziget 1. nap

Gerry | 2007.08.09. 13:56 | kategória: fesztivál

Itten ülök, még reggeli előtt (amit az óra állását elnézve nyugodtan becézhetünk "ebéd"-nek is), egy három oldalas sajtóanyag fölött, ami szerint ez a leglegleg Sziget. Merthát 15., és húha, hovatovább nemzetközi sztárdöping, ami még hűhább. Ez utóbbival, illetve ennek minőségével idén valóban nemigen lehet ellenvetéseket felhozni, hiszen az utóbbi évek kissé latymatag Nagyszinpadi felhozatala után idén valóban egy igen erős programot kreáltak a ti. szervezők. Dehát a 15. alalomra kell is az ilyesmi, igaz, személy szerint a Faithless szerepeltetése kapcsán azt érzem, hogy az eddigi 15 Szigetből már 16-on jelen voltak, de ez persze csupán az én szőrszálhasogatásom-ha általam kedvelt banda lenne, akkor jöhetnének minden évben. Dehát csupán meghallgatom őket, ez van, kinek ízlésficam, kinek pedig a pokol maga. Nekem meg a nagyszínpad módszeres elkerülése a koncert időpontjában. Node, aszonyga hogy a legleglegebb Sziget lassanként egy "zs" kategóriás koreai akciófilmre kezd hasonlítani. Hiszen a nulladik napi LGT koncert alatt egy kedélyesen körözgetve filmező hellikopter vágta tönkre a hangzást pár szám alatt, míg tegnap Manu Chao alatt az éltető energia ment el. Nem csupán a kettőhúsz, hanem cakkumpakk az egész, fel is út, le is út, meg töksötét. Ilyemit Szigeten még nem pipáltam, s a sajtóanyagok szerint nem is volt még ilyesmi az elmúlt tizenöt évben a Nagyszinpadon- főleg kétszer nem. Ti. ugyan a magyar igazságig, háromig nem jutott el a kimaradások száma, de kettőig azért elvergődött, ez is teljesítmény. Csupán azt sajnálom, hogy nem Manu Chao valamely roppant elmés tőke, amerika, és mindenellenes kirohanása közben ment el az áram, dehát minden vágya nem teljesülhet az embernek. Nemhiába dalolászta később Hajós, hogy elment az áram drága. Vagy valami hasonlót.
Vannak infrastruktúrális hiányosságok is, mint mindig. Ezek közül továbbra is az egyik fő momentum az, hogy a helyi növényfaunára ezúttal nem a bő egy hetes Sziget mért megsemmisítő támadást, hanem a már oly sokat emlegetett szárazság, így fű meglehet hogy volt, de már incs. Helyette van por, por és por, ami több tíz méter magasságban ellepi a fesztivált, és az ember tüdejét. Amíg ki nem köpi, persze.
Node vannak itten kellemesebb dolgok is, mint például a gyermekbarát vizespóló-verseny, amelyre az ORTT legelvetemültebb cenzora sem tudna 12-es karikánál többet biggyszteni, merthogy víz az volt, meg póló is, csakhát egy haloványka bimbócska sem akart kibújni ezúttal. Pedig a tavasz már oly rég elmúlt. Fura, ilyesmit sem pipált még az ember. Meg a barátnő se. Meg a két műsorvezető egyikének barátnője se, így legalább jól elvihorászott az ember azon, hogy de szégyellős is korunk ifjúsága. S még mielőtt valaki a szexizmus amúgy csábító bélyegét sütné rám, meg kell jegyeznem: szerda este 11-kor az ember nem azért ment vizespóló-versenyre, mert arra akart menni, hanem azért, mert az általa olyvát várt Emil.RuleZ! koncertet is elérte a technika. Pontosabban a malőr, így csúszás itt, tibi-csoki sátor meg amott, hát mit lehet tenni, na. (Mindehhez azért persze tegyük hozzá, hogy amikor végre, némi késéssel tényleg meg lett tartva az ER koncerto, akkor a zenekar hozta azt, amit hozni kell, akárcsak a közönség, ami voltaképpen dugig megtöltötte a sátort. Ebben a tekintetben mindez több, mint elég, legalábbis az első nap végére mindenképp.)

Utolsó módosítás: 2007.08.09. 20:26

Sziget 0. nap

Gerry | 2007.08.08. 11:29 | kategória: fesztivál

No, ez is megvolt. Mármint az LGT koncert. Meg a bejutás, és egyéb nyalánkságok, olyan, roppant mód fenyegető dolgokkal körítve, mint például a főszerkesztőnél való ráeszmélés a közelgő felhőzetre, ami lássuk be, nem a legjobb dolog egy fesztiválon. Akárcsak a "cégünknél egyre többen dolgoznak, de az iq szint stagnál" jeligére szerveződő biztonsági cégek kedves alkalmazottai sem tartoznak a legjobb dolgok közé. Hiába van passod, nem engednek be, mert ők ilyet még nem láttak. De rá van írva. Csak olvasni kéne tudni. Elvileg. Minden Szigeten megesik ez, persze, naponta háromszor, reggeli, ebéd, vacsora jeligére, azonban mindig éppoly idegesítő marad.
Ellenben az LGT koncert előtt le a kalappal. A Képzelt riportot követően konszolidált kis késéssel induló koncert mintegy 3.5 órán keresztül tartott, ami lássuk be, nem kis teljesítmény-nézőnek és előadónak egyaránt. De szép volt, jó volt, leszámítva egy elmésen a fejünk fölött köröző helikoptert, amely minden bizonnyal remek tömegjeleneteket vett fel, azonban a hangzást mint olyat néhol tökéletesen taccsravágta. A közönség lelkesedett, ahogy kell, s ami a legfontosabb: első látásra igencsak telt nézőtéren lelkesedett a nép. Egyszóval szép volt, jó volt az LGT koncert, már-már szinte tökéletesnek érezhetné a napot az ember, amíg el nem megy tusolni. Hiába no, a hosszú szárazságnak köszönhetően a Hajógyári-sziget fűfélék közé tartozó növényzetének jelentős része idő előtt kimúlt. Akartam írni kiszáradt. Ennek köszönhetően valóban az utolsó napokra jellemző porfelleg lep el mindent és mindenkit, könyörület nélkül. Ennek örömére menne megtisztulni az ember fia, lánya, amíg nem szembesül azzal, hogy a vip tusoló, amely a fesztiválon kívül csónakházként funkcionál, megsínylette az elmúlt időszakot-legalábbis abból, hogy a női tusoló bezárása miatt mintegy koedukáltá léptették elő a férfit, csakis erre tudok gondolni. Ez persze első hallásra biztosan remekül hanzik mindenkinek, azonban amikor hajnal egytől kettőig egy frissen talált 2002-es Playboyt olvasgat az ember azért, mert a sor csak nem akar elfogyni, az bezony nem jó. Máskor sem, de ilyenkor meg főleg. Sorban állni, alvás helyett, brr. Főleg ilyenkor, amikor még konszolidált időben lefekhetne az ember. Elvileg.

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.