Gerry blogja

Sziget 2009 5. nap

Gerry | 2009.08.17. 23:57 | kategória: fesztivál

A vasárnap azért jó, mert vége. De nagyon. Persze baromi egyszerű a Szigetről meg a kifáradásról írni abban a paradicsomi állapotban, mikor az ember késő délután kimegy a Szigetre, jól érzi magát a Szigeten, csápol a Szigeten, majd hazamegy. De nem a Szigeten, hanem saját kis lakásába. Házába. Nyaralóba. Amennyiben viszont a Sziget fáradalmait a Szigeten pihenjük ki, úgy ez a sátrazós dolog lényegesen kevéssé tűnik vagánynak, meg rrákkendroll életérzésnek, semmint kényelmetlennek és frusztrálónak. Persze lehet, hogy csak én öregszek. De nagyon.
Az ötödik nap terveink szerint a leglegleg nap volt: végre számunkra is érdekes Nagyszínpadi felhozatal, ami akár még képes is megmozgatni az embert, meg egyébként is: mikor máskor, ha nem az utolsó napon? Kaptunk is a pofánkba rendesen. Mégha nem is mindig úgy, ahogy gondoltuk.
Az első nagyon várt koncertet a Danko Jones adta: a kanadai banda rettenetes arcszerkezetű énekese s bandája egyszerű, de őszinte hard rockot játszik, nem is akárhogyan. A számok összetettségéről kár is lenne vitát nyitni, lévén nincs miről, de ez a műfaj nem az a szofisztikált fajta, mint azt Danko el is mondta „ez rock’n’roll, b+”. Az automatikusan headbangelős, széles rétegben fogyasztható, tesztoszterontól és hímsovinizmustól túlfűtött számok élőben is működnek, akárcsak maga a szövegelés (nem csoda, hogy a zenekar első albuma megjelenése előtt évekig csak koncertezett. Ilyen kiállással ez csak természetes). Ebből ugyanis szokatlanul sok volt, amit egy mögöttem álló olasz srác papírlapon adott a zenekar tudomására: kuss, és játszatok. Viszont a duma abszolút helyén volt; viccesen önimádó (mit önimádó, egyenesen önistenítő, zseniálisan eltúlzott), beszólogató, a szervezőket a „sok tüctüc”-ért baszogató átvezető, avagy felvezető szövegek ütöttek, mint maguk a számok. Mivel azonban egy maximálisan koncertorientált zenekarról, pontosabban frontemberről van szó, mindez érthető is, s voltaképpen nem is hoztak mást, mint amit elvártunk tőlük. De azt nagyon. Erre mondják, hogy kúl, nagyon kúl, s ami a legfontosabb: őszintén az.

A Danko Jones-al ellentétben az Offspring nemhogy nem hozta amit vártunk, hanem jószerivel semmit nem hozott. Túllendülve a nosztalgiafaktoron és az igen jó húsban lévő Dexter Holland-on már maga a koncertkezdés is rendhagyó volt – olyannyira, hogy én ilyet még nem pipáltam. Rendületlenül furakodtunk előre, bár azt sejtettük, hogy mint mindig, lesz egypár állat, akik imádnak pogózni, illetve furamód a Szigeten kihaltnak hitt punkok közül is felbukkant pár, de végső soron bíztunk a túlélésben, meg az elsöprő többségében normális közönségben. Ennek ellenére ami következett, arra eddigi pályafutásom során még nem volt példa. S remélem nem is lesz. Történt, hogy egyszerre többszáz ember érezte úgy, hogy pogózzunk most vagy soha. Egyes napirendi pont. A kettes, hogy ezzel szinkronban páran úgy érezték, ideje előrevágni féltucat söröspoharat. A hármas pedig, hogy egy (két?) baromállat bevágott, avagy hozott pár helyzetjelző füstöt mellénk, amik nemcsak, hogy iszonyatosan büdösek voltak, hanem nem is látott semmit az ember, csakhogy lökdösik mint állat, vizes lett, és konkrétan majd megfullad. Egy darabig bírtuk, utána sürgősen hátrébbvonultunk, hogy némileg távolabbról szemléljük az eseményeket; csak tudnám minek. Ugyanis amit egy unott zenekar nem tud teljesen lerombolni, azt a hihetetlenül szar hangosítás megtette. Most őszintén, hallott valaki bármit is a basszgitáron kívül? Úgy amblokk. Valamit? Pedig flegmán, és kábé annyira lázadva mint Lola (kit a Turbonegro koncertjén sikerült felfedezni: ez jobb, mint Kóka és a forró cowboyok), de lenyomták szinte az összes slágerüket, szépen sorban, kár, hogy konkrétan volt mikor hosszú másodperceket vett igénybe, hogy rájöjjek, miről is van szó. Lévén az eredeti nem csak basszgitárra íródott. Az előadás meg csak arra.

Végezetül volt nekünk egy Faith No More-unk. A nosztalgia távolába vesző 90-es években, meg a még korábbi, nőiesen szőrös 80-as dekkádban egy kedves amerikai banda nagyon befutott, igaz, a tengeren innen, és nem túl. Aztán tizenegy éve felbomlottak, ami után a lányok szíve csücske Mike Patton elment 90%-ban emészthetetlen zenékkel kísérletezni, tonnányi zenekarral és zenésszel működve együtt, amik általában a kutyát is alig érdekelték. Most vagy a pénz fogyott el, vagy megjött a lelkesedés, netán mindkettő, de egy turné erejéig összeállt a csapat. Hakni, kiáltották ezrek. És lehet igazuk is volt, mert ez hakni. De, hogy a világ aligha látott még jobb haknit, az hótzicher.
Mert egyrészt Miket Patton egy kicsit őrült, és erre nagyon rá is játszik. Mert bedobott piros bugyit húz a fejére, és úgy énekel egy őrző-védő hátáról. Mert szétveri a saját kis állványát, majd műértően összerakja. Hovatovább üldözőbe veszi a kamerás srácot, és pofánvág ha nem tudod a szöveget. Meg… Elvileg persze semmi meglepő nincs abban amit Patton magánszámában, hiszen mindig is a performanszairól volt híres, arról, hogy miket nem képes a színpadon művelni. De főleg inkább, hogy miket igen. Mindennek ellenére amit kaptunk, az elementáris volt, meg démoni, meg zsibbasztó, és nagyszerű egyben - egy dolog tudni valamit, és más dolog szembesülni vele. A hírek szerint a turné egyes koncertein szinte mindig kitett magáért az egész zenekar, de szintén a hírek szerint idén a Szigeten egy tényleg fenomenálisat alkottak. Igen, így mind, amblokk, mégha Patton ténykedése nemhogy lemosta, hanem lesöpörte őket a színről. Igaz ugyan, hogy személy szerint a Faith No More kísérletezgetőbb számait vajmi kevéssé kedvelem, és pár számot hiányoltama repertoárból (naná!, ez efféle koncerteknél magától értetődő) de ezzel együtt is nagyszerű koncert volt, amit elfelejteni aligha lehet. Arcot lezúzni nem csak hangerővel lehetséges.

Utolsó módosítás: 2019.12.21. 04:23

Sziget 2009 4. nap

Gerry | 2009.08.16. 18:20 | kategória: fesztivál

A szombat azért jó, mert mindjárt itt a vég. Fin. Annak, aki utálja a sátrazást (én) s a kollektív tusolókat (én!) illetve a koszt (én!!) keserédes a tudat: itt a vége, otthoni ágyban alhatunk végre. (Mindig is tudtam, hogy korunk nagy költője vagyok. Csak elvesztem félúton.)
A szombat tömeges élvezeteket aligha tartogatott, de a semminél többet: márpedig eddig olyannyira azért nem dúskáltunk a látnivalóban. Sőt. Most viszont volt The Subways, amiről eddigi komoly életművük tükrében azt kell tudni, hogy „tudjátok, az ő egyik számuk is szerepelt a RocknRolla-ban”. És még mondják, hogy senki nem néz Guy Richie-t. Holott, ugye. Róluk az igen fiatalon is egypár szörnyen ízléstelen tetoválást begyűjtő énekes aktivitásán túl azt kell tudni, hogy utánuk jött az Editors, amelyet minden érdemük elismerése mellett is csak heveny írással tudtam túlélni - de azért behallatszottak. Mondják remek atmoszférát teremtettek, ami tény: termettek. Ja. Méghozzá olyat, hogy majd’ felvágtam az ereimet egy egérrel, miután a kábellel hasztalan akartam felkötni magam. A Klaxons haloványka volt, de legalább megmozgatta a szürkeállományt: most akkor ki is a frontember?! A zenekar mp3-ban és audio cd-n nem rossz, mégha nem is hatalmas durranás, de legalábbis valamilyen. Élőben viszont konkrétan harmatosak. De csak azért, mert a Dome motorja nem bírja a sok sípolást; máskülönben még rosszabbak lennének. a Nagyszínpadon sorrendben következő Manic Street Preachers pedig biztosan jó lett volna, ha ott vagyok, de nem voltam. Sőt, olyat cselekedtünk, amit két éve nem: PartyAréna, Crystal Method. Mert reménykedni szabad, de ahogy azt Danko Jones ma sebészi precizitással megfogalmazta: "túl sok a tüctüctüc”. Na ja, mit is vártunk, így fél óra után nyugtatóteát kellett magamba döntenem az Afrika-falu szélén, hogy észhez térjek.

A Placebo ellenben tényleg jó volt. Szépen ülve, olvasgatva, nézve a kinn meghaló tinilányokat, kiknek szíve szakadt Moloko-ért, meg a világért, és a szenvedésért magáért. Igazából így ez annyira kúl volt, hogy már csak egy koktél hiányzott volna, és aszondom, most már meghalhatok, ez itt a Nirvána. Igaz a tiniszívmoncsorgatásba Steve Forrest, az új dobos sehogy sem illett, lévén olyan energiával, és látványosan játszott, mintha elfelejtették volna tájékoztatni: ez a zenekar, nem az a zenekar, és elfelejtett lefordulni a "Metál" feliratú táblánál balra. De mindez aligha von le a produkciója értékéből.

Az unalom ellen ezek után győzött a szégyenletes módon egész héten ugyan azt a programot kínáló Magic Mirror, ahol mindhiába próbáltam lefényképezni Kóka Jánost két meleg cowboyyal, sehogy sem akart összejönni, pedig próbálkoztam rendesen, és életem fő műve lehetett volna a kép. De nem, így egy életmű hiába hull porba, szignó nincs rajta… Szinte már szomorú is lenne, de Jamie Winchester az érthetetlen rövidség ellenére is jó volt, s az Ef Zámbó Happy Dead Bandra is el lehetett andalogni bő fél órát. Ezek után jött két óra, amiből arra emlékszek, hogy sétáltunk, és éktelen déli akcentussal idegesítettem szegény lángos árusokat, meg mondtam már, hogy sok az olasz? Nem? Naugye. Pedig de.

Utolsó módosítás: 2009.08.18. 00:14

Sziget 2009 3. nap

Gerry | 2009.08.15. 17:44 | kategória: fesztivál

A pénteki napon egyéb elfoglaltságok miatt kora délutántól estig nem volt részünk a Sziget áldásaiban (értsd: a polifóm ellenére is cefetül kemény föld, dübörgés, és szexbogarak), így a Prodigy-be nézhettünk bele többé-kevésbé. Ami jó volt a 90-es évek közepén, az most is jó, legalábbis a teltház bizonyítja: a magyar közízlésnek a régi nagy nevek felelnek meg. Csordultig is telt a Nagyszínpad előtti tér 50 ezer emberrel, akik extázisközelben várták a Firestarter-t. Össznépi ejakuláció, közepesnél jobb hakni: az biztos, hogy bár az együttes legutóbbi, Invaders Must Die albuma kifejezetten jól sikerült, mindez baromira nem érdekelte a közönséget, akik láthatóan csak annyit vártak az erősen öregedő Flint mestertől, az agy Liam Howlett-től és Maxim Reality-től, hogy hozzák vissza a 90-es éveket. Mindez két évvel ezelőtti Szigetes koncertjükön lényegesen jobban sikerült, viszont azt is igaz, hogy a klasszikus számok működtek. Így aztán fanyaloghatnak a kritikusok, ha az egyszeri a fesztivállátogató módfelett mámorosan csápolt. A többi meg végülis nemiszervet sem érdekel, akkormeg?

Mindezt a tombolást és szűzlányos sikítozást meg lehetett tenni a spanyol Muchachito koncertére is, ami egy komplett fesztivált költöztetett a fesztiválba, némi spanyol utcabállal egybekötve. Remek hangulatú koncert volt ez, ami a stílus szabta korlátokon néha átlendülve élvezetes estét kanyarintott. Game Over előtt volt még a közepesnél picit gyengébb Blues Floor, és paff, hála Neked Szigetes változatosság. Majd talán vasárnap lesz az is. Nagy csápolás és változatosság; addig is viszont az In-Kal örző-védő-agyonverő szolgálat emberei legalábbis tündérien kedvesek. Furcsa is, agyvérzés nélkül a Szigeten túlélni eddig nem lehetett, mert mindig szembejött egy jól időzített cro magnoni. De most nem. Vagy a szerencse teszi, vagy csak változnak az idők; már az erőszak is romantikus. Mit lesz itt jövőre?

Utolsó módosítás: 2019.12.21. 04:39

Sziget 2009 2. nap

Gerry | 2009.08.15. 17:43 | kategória: fesztivál

A Szigetes második napok általában úgy jellemezhetőek,minthogy a paleontológusokat módfelett érdeklő koszminták elkezdik hosszúútjukat a megkövesedés felé vezető rögös,mi több mocskos úton. Idén persze speciális bizgerentyűvel van leszórva az utak jó része,melynek folytán valóban mintha kevesebb por lenne. Bár ebben sem vagyok biztos, de a pszichózis működik - ellentétben a szent, és már-már kultikus státusnak örvendő toi-toik közelébe szórt baktériumoknak nagyon nem tetszik a szigetes ammónia, lévén ott bűz aztán van, mint eddig. Pontosabban nem bűz, hanem összehasonlíthatatlan toi-toi szag. Szigetkellék,mondhatni.
Bezzeg az idén feltűnt Lyoness-ügynökök eddig nem voltak Szigetkellékek. Mondom de rámenősek vagytok. Mondja nem, csak jót akarnak nekünk. Mondom na pont ezért nem kérünk a dologból. Mert jót akarunk. Magunknak.

Az amúgy elkerülhetetlen koszosodáson persze az esti fürdés segít,mint azt már az előző postban ecseteltem; a fürdő maga a high-tech, és még tiszta is. Az már más kérdés, hogy dögfáradtan, és esetlegesen cefet hidegben kinek van kedve tusolgatni: elárulom, senkinek sem. De az akkurátusság győz, lévén mérsékelt romantikafaktort jelent, ha az ember saját magával ragad össze.
A csütörtöki nap elhozta nekünk a Toten Hosen-t, amiről bővebben főszerkesztőnk már értkezett: én magam egy komplett istenkáromlást és szentségtörést végrehajtva a Szeparéban ülve, oldalról követtem a koncertet: amennyi érdekelt, annyit láttam is, de a lábaim módfelett tiltakoztak volna egyéb terhelés ellen. Azt mondjuk nem tudnám megmondani, hogy pontosan mit is csináltunk a TH és Fatboy Slim között, de mivel alkoholt egy csöppet sem ittunk (na jó, a mai nap két korty sört), mégsem idillikus részegeskedésre sem lehet fogni a dolgot. Másra se, így fogjuk mondjuk az evésre. S fognánk ezt Norman Cook produkciójára is,amely nagyon nem jött be. Félreértés ne essék: aki szereti a stílust,annak mindenképpen nagy élmény lehetett a lapopdj által levezényelt másfél óra, illetve annyira nem is tücögött (mélyebb stíluselemzésbe ne menjünk bele, maradjunk a karaktertakarékos tücögésnél) , de mégis; jobbnak láttuk stratégiai visszavonulót fújni a Világzenei Nagyszínpad és a Orqueste Buena Vista Social Club irányába, ami…jó volt. Frissnek és fiatalosnak márcsak a felállás tagjainak életkorából kifolyólag sem nevezhető társulat az ízlésemnek kicsit kevéssé energikus koncertet adott, amit azért a latin hangulat mindenképpen elvit a hátán. Akárcsak a MagicMirrort egy egészen másfajta hangulat,amit nem is részleteznék. Ti. a Sziget idei programstruktúrájából kifolyólag este 11-kor azon kaptuk magunkat, hogy vagy travishowzunk, vagy reménykedünk értelmes felhozatalban a Blues Kocsmánál, vagy alszunk. Az idén teljesen megújult, és ezzel szinkronban tökéletesen jellegtelenné vált Magic Mirrorban klasszikus travishow-t nem kaptunk, ellenben jópofa, csak éppen többségében dögunalmas artistákat inkább, meg valóban látványos cowboyokat. És paff, vége, nincs tovább. Ti. a különféle kerületekkel való egyeztetés, és a műsorstruktúra egyéb változásai miatt éjfél után gyakorlatilag lehetetlen koncertet találni. Ahol régebben koncert volt – mégha erősen kommersz magyar is- ott most Dj-k villognak, rácáfolván arra, hogy a Sziget a rocké: ez napközben sem igaz, éjfél után viszont csak a dübörgés marad, más se.

Utolsó módosítás: 2009.08.18. 00:03

Sziget 2009 1.nap

Gerry | 2009.08.13. 15:22 | kategória: fesztivál

Első nap. Furcsa ezzel kezdeni egy Szigetes beszámolót, hiszen az utóbbi években megszokhattuk: az élet a nulladik nappal kezdődik.
Idén viszont nem kezdődött, hiszen rendben, hogy volt Tankcspada mínusz egyedik nap (mínuszegyedik: ízlelgessük ezt a szót, bár még kiejteni is borzalmas), meg antirasszista kéjelgés a nulladik napon, de az utóbbi a látogatottsági statisztikák szerint is a kutyát nem érdekelte. Persze szép dolog az antirasszizmus elleni koncertezés, hiszen eredményessége minimum vetekszik a békejelek formálásával különféle köztereken. Azok pedig mindig nagyon odateszik magukat, csuhajj, békébe borul még a szomszéd néni kertje is.

Node, első nap. A kezdeti bonyodalmak után a két pass átvétele símán, és zökkenőmentesen zajlott, ahogyan a bejutást is abszolváltuk pár perc alatt. Szinte furcsa is mindez, hiszen egy agyvérzés az első napon kötelező: ezúttal viszont még a rend zordon (vagy inkább zombi) őrei is felettébb megértőeknek bizonyultak. Még buszozhattunk is a Szigeten: nem egy hullámvasút, de érdekes. A látnivaló pedig garantált.

Ezek után lehetne írni arról, hogy hú, és hó, s mi is volt az első napon, de egyéb elfoglaltságok miatt ezen napon volt Lily Allen, és passz. Allen művésznőről tudni kell, hogy végre egy valóban aktuális popelőadó a Nagyszínpadon; lehet szereti, nem szeretni ámde azt el kell ismerni: remek dallamú számokat gyárt, amelyeknek általában remek szövegvilága van, hovatovább minden plusszkilójával együtt is természetesnek hat; nem kis szó ez manapság. Pofátlanság vagy sem, de a számok működnek: igaz valami elementális erejű koncertet nem kaptunk, de a kúrvának öltözött tinilány imidzsét flegmán, fél doboz cigivel hozó Allen végső soron jó koncertmesternek bizonyult - s nem elhanyagolható módon a hangja is igen jó. Felpörgés, és felpörgetés magasfokáról nem beszélhetünk, de kellemes koncert volt, amit az 1-2 helyen jelentkező drum'n'bass részek is feldobtak, amelyek mindennemű erőlködés nélkül illettek a számokhoz, akárcsak a két lassabb, akusztikus gitárra támaszkodó szám. Ezen felül volt éteri boldogsággal elöltő, kórusban skandált Fuck You (ami mellé kiírhatnánk, hogy Mr. President), és örömmámor. Korrekt koncert, szimpatikus énekesnő, és Nagyszínpad záróra.
Hovatovább aznap még minimális betekintést nyerhettünk a White Lies rekordsokat késő koncertjére, meg a Backyard Babies meglehetősen érdektelen fellépésére, és minimális Blues BrothersS how-al zárva fekvés is volt. Pontosabban lett volna, de fürödni muszáj, meg illik, és na. A tavalyig számunkra éveken át elérhető, majd szinte mindenki előtt lezárt nagyonvip, de nagyonmeleg, és nagyonzsúfolt Csónakház után idén már szántszándékkal vettük célba a köz tusolóit, ti. konkrétan lényegesen jobbnak bizonyultak mint a kiválasztottak gőzöldéi.
Idén örömmel konstatáltuk,hogy a fény terjedési sebeségével fejlődöt a rendszer: tizensok év után már volt kerítés (igaz borítás nélkül, így ki kilépsz e tusolófülkéből, hagyj fel minden erkölcsel) meg nem csak zuhanyrózsa volt, hanem mobil változat is,teljes otthoni hangulatot kerítve. Igaz mondjuk szappantartó nem volt, meg fogas se, de bizonyára túlzottan nagy nyomás nehezedett a tervezőkre. Nem lehet mindent egyszerre, kérem, engedve a sötétben lappangó gaz fesztiválozók elburjánzó igényeinek. Hováis lenne a világ.
Sátorba be, zsákba be, fejet le. Meglehetősen vérszeény egy program volt ez első napra, lévén éjfél után konkrétan a dübörgésen kívül semmit nem lehetett találni. Idén ár talán,utána meg főleg, ámbár egyelőre ájulás és orgazmusközeli élményt nem tartogat a felhozatal. Talán csak az utolsó napon. Majd kiderül.

Utolsó módosítás: 2019.12.21. 04:41

Sziget 2008 5. nap

Gerry | 2008.08.18. 23:57 | kategória: fesztivál

Az idei Sziget utolsó napjának furamód egyáltalán nem volt utolsó nap feelingje. A tudat, miszerint game over ugyan ott lappangott még az amúgy megnyugtatóan csekély számban fellelhető, totális részeg punkok feltételezett agyában is, de valahogy nem telepedett rá az emberre. Hiába, fura ez az öt nap, hamar véget ér, mégha volt előtte nulladik, meg nonplusszultraként mínuszegyedik is. Ami ellenben nem volt az az eső. Hasonlóan a 2006-os Szigethez, amelyre konszolidált lokális Özönvizet ígértek, de csak egészen minimális kis hajnali eső esett, idén is minimum Atlantisz elsüllyedését várta mindenki, s ahelyett az egész fesztivál során egy csepp eső sem esett. Ugyan a pénteki napon módfelett baljóslatú felhők és heves szél érkezett meg, szerencsére ez utóbbi megtette a magáét; szépen átfújta a Hajógyári-sziget fölött a vihart, amely ugyan másnap újfent támadásba lendült, de megintcsak elfújta a szél. Akárcsak a Pendulum Live koncertjét.

Volt ellenben nekünk Babyshambles-ünk és Pete Doherty, aki oly tiniszívmoncsorgatóan tud nézni, s látszik rajta, hogy legszívesebben helyben öngyilkos lenne, persze csak stílusosan. Kate Moss volt pasija és a valamikori The Liberties frontembere hozta azt a zsánert, amit elvárhattunk tőle: a megkínzott, méltóságteljes, manűrökkel teli ifjú zenészét. Mégha ez utóbbival csínján is kell bánni, hiszen ha nem nézünk oda, még képes betölteni a harmincadik születésnapját is, ami egy efféle hivatásos önpusztítónál nagyban ront a hitelességen. Live fast, die young. A koncertből amennyit láttam, az nem győzött meg arról, hogy esetleges kimúlása esetén majd évek múlva Doherty-t éltetnék úgy, mint korunk lánglelkű költőét, mintsem inkább úgy emlékezhetnek majd rá –már ha fognak – hogy az ember, aki koránt halt meg, de minek. Nagy probléma nincs a Babyshamblesesl, csakhogy arra sincs ok, hogy különösebben lelkesedjen érte az ember. Átlagos mint a szürkeszamár és a köd.

A köd pedig igen sűrűn jött elő a Tankcsapda színpadi gépezeteiből is, amelyek a korábbiaktól eltérően egészen pofás színpadképet varázsoltak a Nagyszinpadra: nem csupán szimplán kivetítő volt itt, hanem lángok és füst minden mennyiségben. Kivéve a nézőket, amelyek az egészen profi színpadkép ellenére sem akarództak tódulni és illedelmesen csápolni. Bár a Tankcsapda ebből a szempontból mint mindig (leszámítva a 2004-ben Lukács balesete miatt elmaradt koncertet) ismét elvégezte dolgát, valahogy az volt az érzésem, hogy idén némileg kevesebben üvöltötték a besztof magyar rockegyüttes dalait mint a korábbi években. Ami vagy optikai csalódás volt, vagy pedig tényleg szellősen állt a nép, amelyről azt sem tudtam meg, hogy a The Killers-re összesűrűsödött-e. Hasonlóan szigorú ítész rokonomhoz én is roppant mód vártam már a Killers-t: nem azért, amiért például a The Kooks-t, hanem azért, mrt a tavalyi borzalom után kíváncsi voltam, hogy lehet-e még ezt alulmúlni. A koncepciót magát abszolúte nem értettem: ha valami ilyen pocsék koncertet adott, akkor azt nem meghívni kell még egyszer, pláne zárásra, hanem a zenekar nevét leírni egy cetlire, berakni egy zacskóba egy féltégla mellé, és bevágni a Dunába jól. Ezzel szemben a The Killerst elővették mint az instant bablevest, mégha az igazi bizadalom mintha hiányzott volna: a „sajtóosztályon” mindenki testületileg elvonult Lee „Scratch” Perryre, lévén a The Killersnek adjon még egy esélyt az ex-Lipótmezei. Azonban a The Killers végül is csak képes volt épkézláb, mitöbb, élvezhető koncertet adni, amely ha nem is feledtette a tavalyi borzalmat, legalábbis behintette némi homokkal a helyét. Ezúttal a hangosítás is fényévekkel jobb volt, lehetett hallani olyan egészen furcsa dolgokat mint például basszusgitár és énekhang, s Brandon Flowers is sokkal többet hozott ki magából mint a tavalyi felturbózott zombis mutatványa. Azt ugyan továbbra sem állítanám, hogy ez volt a Sziget koncertje, de legalábbis elmondhatjuk, hogy nagyjából tisztes iparosmunkával volt dolgunk. Ez is valami. Ahogyan nagy valami volt a legendás, immáron 72 élves Lee „Scratch” Perry fellépése is a világzenei színpadon, hiszen az okos emberkék mind egyetértettek: ez bizony nagyon jó volt az első nézésre amúgy abszolúte nem beszámítható Perrytől. S bizonyára ezt mondanám én is, ha a némiképpen rövid koncertből többet látok, mint az utolsó, vélhetően ráadásszám legvége. Így azonban sok okosságot aligha oszthatok mega nagyérdeművel arról, hogy milyen is egy élő legenda: ha egy éven belül harmadszorra is eljön Magyarországra, akkor minden bizonnyal meg fogom tudni. Ha egy éven túl, akkor meg valószínűleg nem. Az élet kemény.

Akárcsak a Hip Hop Boyz, amelynek barátnő unszolására történő megtekintése ugyan aligha hagyott maga után extatikus nyomokat, mégsem volt rossz. Tavaly sem volt az, s bár kétszer egymás utáni évben aligha néztem volna meg a cd lejátszó Táncdalfesztiválos csillogását, alapvetően mint poén elment. Idén már teljes mértékben telt ház, pontosabban sátor fogadta a pontosan tíz évvel ezelőtt feloszlott, s 2005-ben újraalakult Hip Hop Boyz-t: huszon és harmincéves lányok lelkesen sikítoztak, s a férfinépség pedig mit tehetett egyebet, mint jobbára szintén lelkesen énekelték a valahavolt slágereket. Mindenki tudta, hogy ez poén, még azt is megkockáztatom, hogy az együttes is, s az első követ pedig az vesse, aki mondjuk a „Megbántottak” vagy a „Hegyekbe fönn”c. szám dallamát meghallva nem fújja kívülről a refrént.

S ezzel véget is ért a Sziget idénre: ásó, kapa, nagyharang, és persze BKV. Történt ugyanis, hogy miután mindet összerámolva, elpakolva, kidobva is megemésztve útra kelt az ember fia és lánya, a közvetlenül a HÉV-hez vezető úton irdatlan nagy tömeget talált. Az elsöprő többségében külföldiekből álló tumultus birkatürelemmel viselte, hogy az irtózatosan tűző napon lassacskán araszolva haladjon végcélja…a BKV jegyelárusító bódéi felé. Igen, a tavalyi évvel ellentétben idén a BKV juszt sem engedte fel az embereket jegyvásárlás nélkül a HÉV-re, netán még becsődölne a vállalat, hogyisne. Inkább főjenek a napon a kedves Sziget látogató németek, osztrákok, franciák, olasz, hollandok, írek és persze angolok, s tudják meg, milyen is a híres Ungarisch Gastfreundschaft. A dolognak külön szépsége volt az, hogy mivel egy szűk folyósón torlódtak össze az emberek, még az sem tudott haladni, akinek előre volt jegye (lásd én), hiszen mindennemű óriási hátizsákok nélkül is problémás lett volna a rögtönzött Blitzkrieg, hát még velük. Sebaj, cirka fél órás napon aszalódás után ki is jutottuk, s közben némiképpen értetlenkedve halhattuk az egyik BKV-s hölgyemény okfejtését arról, hogy ezek a kis butusok soha nem tanulnak, s nem veszik meg előre a jegyeiket. Való igaz, a Szigetet most először meglátogató külföldiek csúnya módon nem vettek jegyet előre, mi több, a BKV következetlensége folytán sanszosan azok sem, akik már jártak a Magyarországnak nevezett nyugat-balkáni államalakulatban. Mindenesetre a BKV biztonsági embereinek tetemes mértékű felhasználásával megmutatta, hogy Ő a király. Országimázs, vagy mifene.

Utolsó módosítás: 2008.08.19. 02:03

Sziget 2008 4. nap

Gerry | 2008.08.17. 15:06 | kategória: fesztivál

Van abban valami szívmelengető, amikor az ember kimászik a megnyugtatóan poros sátrából, a minden mosás ellenére is kitartóan mocskos lábaira felcsatolja a meglepő módon egészen tisztának tűnő szandálját, és diadalmas hadvezérként néz végig a vihar ugyan nem, de por által nagyon is vert sátrakon, és azok törzsközönségén. Ez volt a dolog reklám része. A valós kimászás a jelen esetben kora délutáni órákon sokkal inkább volt álmos, mintsem dicső, s azonnali orientálódást eredményezett az újságos stand meg a „Szeparé” felé, reggeli dolgok, miegymás. A tegnapi nap egymás után három olyan fellépőt tartogatott a Nagyszínpdon, akik érdekeltek: a Moloko ex-üdvöskéje, Roisín Murphy, az őt követő SOAD frontember (már amennyiben még létezik a hibernált banda egyáltalán) Serj Tankian, és a legutóbbi albumával új erőre kapott R.E.M.. Ugyan át/le/fel és az amúgy mindenkinek melegen ajánlott, a Sziget kijáratától igen gyorsan elérhető hipermarmetlánc egyik tagjának meglátogatása közben a PASO-ba is belehallgattunk, s el kellett ismerni: Nagyszinpadeon is működik a dolog, csak így tovább gyerekek. Végre valami exportképes magyar zenebona, ami nem kis szó a kárpát-medencei zenei mocsárban. Sőt. Baromi nagy szó.

Roisín Murphy koncertjéből igen csekélyke részt volt szerencsénk látni, köszönhetően ilyenmegolyan teendőknek, és némileg késve bejelentett interjúknak. Az a mintegy húsz perc, amelyet volt szerencsénk megtekinteni, nem volt rossz, de sajnos túlzottan jó se. Bár túlzás lenne azt állítani, hogy a tavalyi Pink koncert eszméletlen unalma köszön volna vissza, az tény, hogy Murphy láthatóan nem élvezte különösebben a koncertet: mint tisztes munkásnő lenyomta, amit le kellett nyomni, de egy kiemelkedően eleve nem nevezhető anyagból ilyen előadásmóddal aligha lehet csodát csinálni. S nem is lehetett, sőt, nem is akarták. Az élőben amúgy valóban szimpatikus ír énekesnőn a koncert után is látszott, hogy a bájvigyort sem erőlteti már, s unja az egészet, de jól nevelt kislányként mindehhez azért megpróbál jó pofát vágni. Serj Tankian előadása egy bíztatónak tűnő kezdet után erőteljesen leült, és bár innentől csak bele-bele néztem a koncertbe, nem is tért vissza soha az elvárható SOAD-os elementáris erő. Rossznak nem mondanám ezt se, de az a bizonyos plusz az bizony nagyon hiányzott az előadásból, s voltaképpen magukból a számokból is.

A pluszt azonban kétségkívül megkaptuk a R.E.M. koncertjén, hiszen a zenekar láthatóan elemében volt. Egy szinte folyamatosan mosolygó –néhol mit mosolygó, egyenesen vigyorgó- Michael Stipe-t kaptunk, aki rohangált, szintén egészen aktív zenésztársaival együtt belevitte azt a bizonyos pluszt a koncertbe. A közönséggel talán kommunikálhatott volna többet, de sem a stelistel, sem pedig az előadásmóddal nem volt különösebb probléma, sőt. A pár nappal ezelőtti Jamiroquai kivetítős borzalmai után felüdülés volt a R.E.M. profi vj-e, aki óriási mértékben tett hozzá a koncert hangulatához. Először ugyan nem voltam benne biztos, hogy a képi világába a R.E.M.-hez tökéletesen illeszkedő kivetítések (a szokásos színpad melletti, illetve immáron a keverőpult mögött is elhelyezetteken kívül a színpadon is volt kivetítés) mennyiben zúzzák porrá a hátrébb lévő közönség látási viszonyait (a megoldás: teljesen), de végső soron maga az összkép sokkal pozitívabbra fordult, mintha csupán szimpla kivetítés lett volna. S a koncert maga is jó volt, és ez a lényeg, a többi már csak ráadás és körítés. De az is nagyon jó volt.

Napi utolsónak szánt programunk a James Brown mellett több mint tíz évig segédkező, manapság Prince lemezein dolgozó Maceo Parker megtekintése volt az újonnan létesült Jazz Szinpadon. Ugyan fél órás késéssel érkeztünk, csalódnunk nem kellett: Parker és csapata remek koncertet nyomott le több mint két órás -!- terjedelemben. A Jazz sátor kisebb méreteiből adódóan csekélyebb mértékben, de az Apocalyptica koncertjén tapasztalható iszonyatos tömeg ismétlődött meg, mikor is még a sátor kijáratainál is kavargott a szardíniához módfelett hasonló embermassza. Volt itt funk minden mennyiségben, és bár mélyenszántó szövegekről aligha beszélhetünk, mintegy két órára mindenki úgy érezhette, hogy benne reinkarnálódott egy picit James Brown. S ez esetben nem csupán a közönség kapott sokat, hanem hasonlóképpen adott is: akkor tapsolt és csápolt amikor kellett, illedelmesen fütyült és dobolt a lábával szépen időzítve, így a koncert alighanem nem csupán a közönségek, hanem a zenekarnak és Parkernek is élmény volt, ami az előadásmódon meg is látszott. Soha rosszabb koncertet.

Sziget 2008 3. nap

Gerry | 2008.08.16. 14:58 | kategória: fesztivál

Ha Sziget, 2008, és harmadik nap, akkor irtózatos por, még annál is irtózatosabb bejelentett özönvíz, s a punkokat etetni és simogatni szigorúan tilos. A harmadik nap nem csupán a várható, mindent elsöprő, jégesővel tarkított minimálmonszunról, pontosabban az attól való félelemről szólt, hanem a punklegenda Sex Pistolsról, amely történetesen tényleg olyan volt mint egy minimálmonszun. Kicsi, de harapós. Ugyan számos zenészt és hozzáértőt fog el a heveny röhögőgörcs attól, hogy mégis hogyan lehet a több mint harminc éves „Never Mind the Bollocks, Here’s the Sex Pistols” albummal turnézgatni, én erre csak azt mondom, hogy autentikus. Punkokról lévén szó, termelékenységük kifejezi világlátásukat is, s azt, hogy nincs is annál cinikusabb mint súlyos pénzekért előadni egy olyan albumot, amelynek szakállát nem is lehet megnyírni: egyszerűen megkövült már. Alapvetően nem vártam sokat a Sex Pistolstól, s kezdetben úgy voltam vele, mint a koncert első felében kissé unottnak tűnő Uj Péter: ezt is meg kell nézni egyszer. S hogy miért? Hogy majd elmondhassam: én ezt is megnéztem egyszer.

Azonban legnagyobb meglepetésemre Johnny Rotten fantasztikus, és átkozottul cinikus színpadi show-t varázsolt elénk, melyben szépen becsomagolva, a világ összes kliséjét elsütve elmondta, hogy erkölcstelen édesanyjuk mely részébe is orientálódjanak a politikusok, a zeneipar, és…a közönség is. S mindezt nem kevesen fuckingolva érte el, sőt, holmi rusztikus megnyilvánulás nemis nagyon fordult elő a koncert során: hősünk ennél sokkalta finomabb eszközökkel oprált. Klisészerűen megmutatta a seggét, Union Jack-es alsógatyában pózolva küldte el a királynőt melegebb éghajlatra, s énekeltette meg a közönséget azzal az irtózatosan lerágott csonttal, hogy Irak, és George W, és praise Allah. S a lelkesen csápolók első nekifutásra majdhogynem heves „Allah Ahbar”-ban törtek ki, mielőtt még felfogták volna, hogy mit is mondanak. S Rotten ördögi vigyorral az arcán konstatálhatta, hogy igen barmok, igen, sok hülye egy rakáson, tökéletes. Ugyan kis kitérő múlva az újfent becsempészett Allah éltetésnél a közönség már relatíve résen volt, így egy-két emberen kívül senki nem üvöltötte lelkesen, hogy „éljen”, így is szép teljesítmény volt egyszer…orális fixációra rábírni a népet. A hasonló motívumok csak úgy tobzódtak a koncerten –ahol a rend kedvéért azért a világ összes vallását is elküldte a sunyiba, pontosabban a közönséggel tette meg ezt -, legyen szó 98%-ik imitált Heil Hitler-től, avagy az amúgy külön akkreditációt igénylő fotósok távozásakor a „paparazzók” elbúcsúztatásáról. Úgy tűnt az együttes is élvezi ezt a játékot, amelyben elsütötték az összes elsüthető klisét, és roppant elegánsan csináltak hülyét mindenből és mindenkiből. S nonplusszultraként még a zenei rész is teljesen egyben volt, feszes, pergős, amilyen csak kell, és ráadáskén még kétszer is visszatért a csapat, mindkét távozásuk előtt bíztatva a közönséget, hogy majd „visszajövünk, ha kellően hangosak lesztek”. Aki hülye ordítsa ki a tüdejét miközben hátul rágyújthatnak egy cigire. Zseniális. Még akkor is, ha a második ráadás előtt a tömeg teljesen érthetetlen módon oszlásnak indult, lévén a valóban csöppnyi agyak jelentős részéhez nem jutott el, hogy ha a segédszemélyzet még berohan megigazítani pár dolgot, és nem kezd el összecsomagolni, akkor itt nincs vége a mókának, sőt. Nincs mit ragozni: bár teljesen más koncepcióval, homlokegyenesen eltérő szemlélettel, de a Sex Pistols méltó koncertet adott a nulladik napi másik nagy brit együttes, az Iron Maiden után. Századannyi energiával és profizmussal, de százszor annyi eleganciával és poénnal.

Mivel a Sex Pistols pofátlan módon képes volt a nagyszínpados koncerteknél végszónak számító 11 után is még pár percig játszani, igencsak sietnünk kellett az Apocalyptica koncertjére, amely…kimerítette a telt ház fogalmát. A MetalHammer sátrához megérkezvén be kellett ismernem, hogy heves ma culpa azért, mert azt találtam mondani az együttes dobosának, hogy az irtózatos vihar ami közeledik legalábbis jótékony hatással lehet a nézőszámra; bizonyos nagyságú jégszemeknél még a technofanatikus is mennyei megváltásnak érzi a metálos sátorba való bemenekülést. Efféle égi segítség azonban nem kellett az Apocalypticának, hiszen a tömeg még a sátor körül is hatalmas volt, nemhogy magában a sátorban. Először ugyan nem értettük, hogy a beözönlőkkel szinkronban miért özönlenek ki az emberek, de amint megcsapott a benti hőség, megértettem: kell két perc hűsölés, különben az agyvíz a teához hasonlóan forr fel. Mindennek következményeképpen a tömeg folyamatosan áramlott a sátor körül ki és be, mint egy némiképpen debil, Chemotoxal már megszórt hangyaboly. Mindez azonban mit sem von le a koncert értékéből, amely a zenekartól megszokottan piszok jó volt. Nincs végkövetkeztetés, nincs stíluselemzés, csak nyers zene, és vérprofi előadásmód. Pont. Pont, és nem kopp-kopp, amelyet a tegnap elmaradt vihar a mai napon még könnyedén bepótolhat…

Utolsó módosítás: 2008.08.16. 17:59

Sziget 2008 2. nap

Gerry | 2008.08.15. 14:48 | kategória: fesztivál

Második nap. A por és a kosz roppant érdekes elegye irtózatos mennyiségben, és teljességgel levakarhatatlanul kezd felgyülemleni az ember lábán. Minderre talán gyógyírt jelenthetne egy forró fürdő, azonban ennek jogát idén megvonták tőlünk. Nem kollektíve tőlem és az asszonytól, hanem a Szigeten ilyen vagy olyan módon dolgozók usqe 90%-tól. Történt ugyanis, hogy a „Csónakház” fedőnéven futó, egészen rejtélyes módon az év 359 napján valóban csónakházként funkcionáló épületből kitiltottak mindenkit, aki „nem a ződ kerítésen belül dolgozik”. Egy segítőkész, ámbár kutatóprofesszori babérokra nagy valószínűséggel aligha törő srác közölte a hírt, mentegetvén magát, hogy ez az első Szigete, neki ezt mondták, kész. A főnökasszonyától sem tudtunk meg mást, csupán azt, hogy tavaly páran vandálkodtak a fürdőben. Hogy kik, és pontosan miféle borzalmakat is követtek el, arról nem nyertünk felvilágosítást, azonban ezzel szinkronban bejutást sem. Ugyan a Csónakház nem kínál lényegesen nagyobb tisztaságot, mint a közfürdők, rendelkezik azzal a roppant megnyerő tulajdonsággal, miszerint elviekben a budapesti vízvezeték-hálózatra van rákötve. Ennek a kulcsszava pedig: meleg víz. Nem holmi lingyi-langyi, kis csöppekben adagolt, hanem tűzforró, akár órákon át ömlő meleg víz. Ennek előnyeit pedig alig kell ecsetelnem egy olyan fesztiválon, ahol a közönség számára némi langyos víz is már a nirvána előkapujának tűnik. Azonban a mai napig nem sikerült elérni, hogy jól megszokott csibeköltőhelyünkre bejussunk, így maradt az általam először és utoljára három éve használt közfürdő, a maga némiképen fagyos hangulatával. Azonban meglepetésemre a közfürdőknek vannak előnyei is. A hideg víz kétségkívül nem tartozik ezek közé, de mivel merő mazochizmusból amúgy is szoktam hideg vízzel fürödni, ez túlontúl nagy problémát nem okoz - igaz, tegnap este például Franciahon férfialakosságának jelentékeny részének fagyott le a nemesebbik szerve a hangokból ítélve. Ellenben a Csónakház néha irtózatos telítettsége helyett itt az átlag hajnal fél hármas időpontkor nem kell várni a bejutásra, sőt, voltaképpen a kutya nincs a helyszínen, ami mindenképpen pozitívum. S a várakozás nélküli fürdőzés igen nagy hír annak, aki évekkel ezelőtt már komplett újságokat olvasott ki hajnalban, várva a bejutásra. A közfürdők hátrányai közé tartozik persze az, hogy sokan az ajtót mint olyat fotocellásnak hiszik, illetve a lopásokra is fokozottan figyelni kell.

S figyelni kell a koncertekre is, amelyek közül itt volt például a Jamiroquai, amely esetében elviekben nem lehetne rossz koncertet adni, lévén a műfaj kötelez: a közönség előre izzította a csípőjét és a kezeit, hogy szinkronban csápoljon és próbáljon meg táncolni. A dolog adja magát, s voltaképpen nem is volt rossza koncert: mert a számok is adták magukat. Mivel a legutóbbi Jamiroquai album, a Dynamite óta is eltelt már három és, s a zenekar legutóbb csupán egy best of albummal jelentkezett másfél éve (High Times - Singles1992 – 2006), így logikusan várhattunk, és kaptunk is válogatást az együttes slágereiből és kicsit kevéssé ismert dalaiból egyaránt. Ugyan a slágerrészen számos dal kimaradt, alapvetően ezzel nem is lett volna probléma, mintsem a némiképpen álmosító Jay Kay-el, aki sem tánctudását, sem pedig színpadi aktivitását nem csillantotta meg. Néha rohangált egy keveset, s rendkívül ritkán még holmi táncszerűséget is előadott, Jay Kay sokkal inkább tűnt unottnak és rezignáltnak, mintsem aktívnak. Vele szemben a kivetítőkért felelős szaki egészen fantasztikus varázsbogyókat kapkodhatott be nagyobb mennyiségben a koncert előtt, mert félelmetes munkát végzett. Hol tökéletesen érdektelen koncertezőket mutogatott (semmi "jó nő nagy mellekkel" klisé, csak Béka a negyedik sorból, és Ricsi Zs, a magát valamely Los Angeles-i gettóba képzelő rapper hülyegyerek) hol pedig az adott számhoz semmilyen mértékben nem odaillő felvételeket a Jamiroquai-ról. Bár nem vagyok híve az efféle segédszereknek, tényleg kíváncsi lennék miféle csodabogyókról is lehetett szó. Az eredmény tudniillik magáért beszélt.

Ennek ellenére a koncert nem volt rossz, pontosan a már említett műfaji sajátosságok miatt.
Elviekben jó koncertre számítottunk az újonnan felavatott Jazz Színpadon is Rhoda Sctott-tól, azonban miután a nyitó négy szám mindvégig megmaradt az akusztikus kereteken belül, kissé unottal álltunk tovább egyenesen az Open Vidámzenei Színpadra, a Tereskova koncertjére. Alapvetően csupán a kíváncsiság vezérelt bennünket, azonban mintegy fél órára, a koncert -???- végig ott is ragadtunk. Ugyan a „szándékoltan amatőr” előadásmód mindent letaglózóan borzalmas számokat produkált, amik nem csupán élvezhetetlenek, hanem kegyetlenek is (kettő darabot leszámítva, amelyek közül az egyiknek a nevét nem tudjuk,és alighanem nem is fogjuk megtudni, míg a másik a „méltán” népszerű „Illatos a…” c. opusz volt), Nagy Krisztina baromkodásai és előadásmódja néhol valóban jópofa volt, s az ember néha csak tágra zárt szemekkel nézte, hogy most akkor mi is van pontosan? Soha többet még egyszer, de egyszer látni kell. Akárcsak az Ire Maffiát, amely a hozzáértők szerint megintcsak fergeteges koncertet adott, majdnem telt ház előtt, s tény: amit húsz percig hallottunk, az valóban jó volt, még akkor is, ha a műfaj nagyobb dózisban való fogyasztásától heveny kiütéseket kapok. „Hazafelé” szivárogva meglepve konstatáltunk, hogy a Táncdalfesztivál sátorból majd’ kicsordul a tömeg, holott sem félmeztelen lányok, sem pedig Korda Gyuriék nincsenek a színpadon. A kérdésre a megoldást a Hollywood Rose Guns ’N Roses tribute band szolgáltatta, akik valóban vérprofi koncertet nyomtak le. Természetesen könnyű egy tribute-zenekarnak, hiszen a jól ismert klasszikus számokkal bárkit lázba lehet hozni, s pont, nem nagy teljesítmény ez. Ennél azonban sokkal többet nyújtott a tribute banda, hiszen nem csupán egy profi koncertet nyomtak le, láthatóan beleadtak anyait apait – nemhiába telt meg csordultig a Táncdalfesztivál.

Vannak azonban változatlan dolgok is a Szigeten, így például a meleg, a meleg és a meleg. És persze a hőség. Bár elvileg holnap már ez is meg fog változni. A kérdés csak az, hogy nem úszunk el a változással együtt.

Utolsó módosítás: 2008.08.21. 21:06

Sziget 2008 1. nap

Gerry | 2008.08.14. 18:17 | kategória: fesztivál

Miközben a fél ország legfőbb hobbijaként a megsülés szerepel, a Sziget javában zajlik. Igaz, kissé porosan, és erősen tikkadtan, de csak zajlik. Az első nap Alanis Morisettet és a The Kooks-t tálalta fel mint főműsorszámot, s minő véletlen, hogy én is roppant kíváncsi voltam mindkét előadóra. Az ugyan már a sajtótájékoztatón feltünt, hogy Morisette kisasszony valami iszonyatos hajzuhataggal tündököl, amelynek származási helyét még csak megtippelni sem tudom, mindez aligha von le magának a produkciónak az értékéből. Maximum az előadó sül meg közben, megesik – hittem addig a pontig, amíg is a koncerten a haj nem lépett fel önkifejezési eszközzé, úgymint vonaglás közben tekeredő izé. Mindez még akár jól is kisülhetne, de a produkció ezen része inkább volt ciki, mintsem felemelő. A némiképpen szűkre szabott koncerten az egyen-háttérzenészek adták a kvázi talpalávalót a bánatában láthatóan némileg csokizabálásba menekült énekesnőnek, akinek setlistje nagyjából megfelelt az elvárásoknak. Azaz megfelelő mértékben elegyítették az új album dalait az egyes nagy slágerekével, így jutott ebből is, abból is, s azt hiszem ebből a szempontból senki nem csalódhatott a koncertben. Egyéb szempontból pedig Alanis Morisette nagy vonalakban hozta azt, amit elvárhattunk tőle: a kérdés csupán az, hogy pontosan mit is vártunk a 90-es évek második felének női csillagától? Múltidézést, avagy az új szerzeményeket, új koncepciót, és előadásmódot? A kérdés költő, s ha az arany középútra számított az ember, nagyot nem is csalódhatott.
A The Kooks, amely fülbemászó slágereivel igen hamar a nyugati közönség szívébe lopta magát, nem okozott csalódást. Az együttes mindkét eddigi albumán csak úgy hemzsegnek a könnyed slágerek, amelyek ugyan főként a nőnemű egyedek tárgykörében forognak, ennek ellenére azonban megunhatatlannak bizonyultak az eddigiekben. Ennek folyományaként egy igen pörgős koncertet kaptunk a nyakunkba, amelyen Luke Pritchard és csapata egy impulzív koncertet adott. Meglehet nem rohangáltak tizedannyit sem a színpadon, mint tették volt azt előttük egy nappal az Iron Maiden tagjai, ez egy másfajta koncert volt, másfajta mentalitással, és rengeteg női rajongóval – mondja azt összes médium, de az biztos, hogy a harmadik sor környékén, bár kétségkívül a női nem javára billent el a mérleg a környéken, holmi elsöprő többségről aligha beszélhetünk. A The Kooks koncertje tipikusan a csápolós, ugrálós koncertek közé tartozik (már ha persze abban az ideálisnak minősülő esetben, ha nem kell figyelni a pénztárcára, a mobilra, az innivalóra, a passokra, és még ki tudja mire), hiszen a számok többsége tökéletesen táncolható, minőségi bulizene. Luke Pritchard jópofa dél-angliai akcentusánál már csak egyik kedves gitárosuk akcentusa jobb, ami voltaképpen súrolja az érthetetlenség határát. Bár persze jópofa, az tény. A Pritchard által egy szál akusztikus gitárral előadott Seaside remek ráadás-megnyitónak bizonyult, ahogyan a folytatás, és az egész koncert is, hiszen voltaképpen maradéktalanul azt kaptuk amit akartunk: elegáns, de mégis fergeteges bulizenét. Kell ennél több? Aligha
Pontosabban több az kellett volna,d e amennyiben az ember fia és lánya semmi értelmeset nem talált magának a 11-től kezdődő programkínálatban csak vizespólós-versenyt meg egy idő után iszonyatosan unalmassá váló travishow-t, hát kikötött az előbbinél. Mindennek konkrét előnye azon kívül, hogy vége le lehetett ülni, és lazítani az volt, hogy egészen furcsa érzés Radnai Péter Playboy-főszerkesztő társaságában nézni az efféle dolgokat. Főként ha ez utóbbi be is vallja, hogy életében nem volt még hasonló rendezvényen, bár a „tudatlanság hatalom” megjegyzésemnél egyetértését fejezte ki. Hiába, jóból is megárt a sok. Akárcsak a kaliforniai Delinquent Habits esetében, amely az újonnan felavatott Converse Wan2 színpadon lépett fel, mely sátor nem csupán pozíciót, hanem méretet is váltott, s első ránézésre méreteivel immáron a Hammerworld sátrat is lepipálja, igaz, hangzás tekintetében még aligha. Ez ugyanis legalább olyannyira borzalmas volt, mint amilyen hőség uralkodott a sátorban, így a hip-hopnál elvileg lényeges szövegből szinte semmit sem lehetett érteni, csupán a számok közti átvezetőket. Ez pedig meglehetősen vérszegény, lássuk be. Bár javítani első nap révén még bőségesen lehet rajta. Akárcsak sátorkirablási statisztikákon, amelyek vészes magasságokba emelkedtek a szomszédoknál...

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.