Pras blogja

A nyugati harcművészetekről II. - A hosszúkard

Pras | 2013.05.26. 20:44 | kategória: Gondolatok

...az igazat megvallva, azért halogattam idáig a publikálást az előző bejegyzés viszonylagos népszerűsége ellenére is – óriási örömöre, számtalan hozzászólást és levelet kaptam ezzel kapcsolatban tőletek –, mivel továbbra sem érzem felhatalmazva magam, hogy kinyilatkoztatásokat tegyek a témában, tekintettel arra, hogy a felkészültségem finoman szólva sem mondható kielégítőnek. Aztán azonban beleolvasok akár nívósabb(?) folyóiratok, cikkek egyes részleteibe, fórumvitákba, és ráébredek arra, hogy tájékoztató, kedvcsináló jelleggel nyugodtan nekieshetek az írásnak – sokkal nagyobb marhaságot néhány jelenlegi anyagnál sem feltétlenül tudok összehozni. :) (Visszatérő) kérés volt még, hogy igyekezzek minél több képet felhasználni és bemutatni, így ezt is igyekeztem figyelembe venni, merem remélni, hogy az érdeklődésetekre számot tartó anyagot sikerült végül összehozni.

Mindez meseszép, de miről is van szó? Azt ígértem előzőleg, hogy a teljesség igénye nélkül rámutatok néhány olyan fegyverre, amellyel iskola-, ill. céhes rendszerben a XIV. – XVI. század magasságában (ezt mégegyszer kiemelném, mindaz, amit leírok alant, erre a merítésre vonatkozik) egymásnak próbáltak nyolc napon túl gyógyulóakat okozni. Essünk tehát neki , egyelőre azonban szorítkozzunk kizárólag a hosszúkardra – ez is épp elég lesz egy eresztésre.

Flos Duellatorum - A nyugati harcművészetekről
II. rész –- A hosszúkard

Számtalan filmben, sorozatban láthatjátok, amint a főhős, antihős, alhős, pót-cserehős nagy ívben lóbálja a kardját heveny „Grrr!”-ök közepette, azok szikrázva összecsókolóznak, a delikvens két métert hátrarepül, satöbbi. A szóbanforgó feszítővasak többnyire olyan kardok (vagy olyannak akarnak kinézni), amiket elviekben és körülményektől függően egy-, és két kézzel egyaránt eredményesen lehet üzembe helyezni. A szakszó rájuk a hosszúkard megnevezés.
Longsword, Langschwert, spada longa/lunga, espada larga, epée longue – egyaránt a hosszúkardot takarják. Nem mintha különösebben lényeges volna, de a nevezéki problémák illusztrálására álljon itt pár példa: Az angol bastard sword, vagy francia épée bâtarde lényegében a hosszúkardra vonatkozik, a magyar fordításban ezt fattyúkard néven illetik, amit azonban elvétve a falchionra is szoktak ragasztani nyelvünkben. Találkoztam forrással, mely a portugál montante-t és az olasz spadone-t is ezekkel egy kalap alá veszi, melyek azonban valójában egymáshoz viszonylag hasonló, a hosszúkardnál nagyobb testű, kimondottan kétkezes kardokat takarnak (de, csak hogy mégjobban megkeverjem a katyvaszt, az előző bejegyzés Bidenhanderénél – révén, az partikulárisan tkp. egy ceremóniakard – könnyebbeket). Használatos a „lovagi kard” megnevezés is, bár a klasszikus lovagkor fegyvere inkább a pajzs mellé szánt egykezes kard (csak a korrektség kedvéért, az Oakeshott-tipológiában nagyjából a XIII. osztályig – angolul arming sword, knight’s v. knightly sword). Még szebb az angol hand-and-a-half tükörfordítása, a „másfélkezes kard”, amit már csak azért is némileg problémásnak tartok, mivel másfél kézzel meglehetősen ügyes dolog lehet egy kardot forgatni... bár, Jaime Lannister még megoldhatja, höhö. Maradjunk tehát a hosszúkard megnevezésnél, azzal lövünk legkevésbé mellé, noha, ha kötekedős kedvetekben vagytok, feldobhatjátok azt az ötezer forintos kérdést, hogy „Mi az, hogy hosszú...?” Nos, erre rögtön rá is térek.
Miután így kiveséztük a „Hogy hívják?”-ot ugyanis, pillantsunk rá tehát arra is, mit is hívnak úgy?
A hosszúkard egy gyalogosan és lovon; egy-, illetve két kézzel egyaránt forgatható, páncélozott és páncélozatlan ellenfelek ellenében alkalmazható technikákat egyaránt lehetővé tévő, 1 – 1,2 méter pengehosszal bíró, pengéjében szinte mindig, szerelékeiben hasonlóképp szimmetrikus fegyver.

Említettem, hogy tájékoztató jellegű lesz a bejegyzés, ezért nem mehetek el a – logikusan ide kívánkozó – tömeg kérdése mellett egyetlen félmondattal, előtte azonban teszük egy jó nagy kitérőt a funkciót és a használatot illetőleg, hiszen a tényleges kialakítás ennek függvénye. A köztudatban a kor kardvívása sok esetben úgy él, mintha bunkókkal küzdenének az érintettek. Ebből annyi igaz, hogy a zúzás-jellegű ütések a művészetben fontos szerepet kapnak a szúrások mellett, és ez a kardtípus lényegében a legkevésbé vágófegyver. (Hangsúly az EZ szócskán.) Erre a geometriája és használati módja sem teszi tökéletesen alkalmassá. Valószínűleg egy szelet sült húst is jobb hatásfokkal tudnátok késsel elvágni, mint hosszúkarddal nyiszatolni, hiszen a nagy hossz nagy erőkarként is funkcionál. Ezt könnyen ki tudjátok próbálni bármi komolyabb felszerelés nélkül is: Fogjatok meg egy partvisnyelet a fejes végénél két kézzel úgy, hogy a kezeitek ne fogjanak át mondjuk, harminc centiméter távolságnál nagyobbat. De fogjátok mocskosul erősen! Most kérjetek meg valakit, hogy a partvisnyelet a kezeitektől úgy egy méteres távolságban betámadva próbálja meg elmozdítani – két ujjal. Problémamentesen menni fog a mutatvány. Mivel ilyen kis erővel ilyen komoly nyomatékot tud elérni az ellenfél megfelelő(en távoli) behatási ponton (akár a kardjával, akár a húsával...)a nagyjából a csuklótoknál elforgó kardra/partvisra, ezért klasszikusan vágni problémás. Lehet és kell is, ha úgy jön ki a lépés, de jellemzően nem erre játszik a vívó. Most próbáljatok meg viszont megfelelő technikával ütni a partvissal! ...a mentők száma: 104.

A dolog „szépségére” (már amennyiben – ne kerülgessük a forró kását – a gyilkosságot aposztrofálhatjuk szépnek) jó példa, hogy még a szerepkör is némileg módosul a helyzetet illetően. Egyéni ellenfelek ellen a legletálisabb módozat a szúrás, ezért a legtöbbjük ott ér véget, ahol a keresztvas koppan az úriember(/úrhölgy/bármi egyéb) bordáin, magyarán a teljes pengehossz körülnézett a lágyrészekben, de az ütések is fontos szerepet kapnak: megfigyelhetitek akármely youtube-videón pl. longsword fencing keresőszavakkal, hogy az indított támadások elsöprő többsége egy ütés (ráadásul egy jobb felső ütés). Ez nem lehet nagyon meglepő, hiszen ha egy, fegyverkezelésben járatlan társatoknak odaadtok pl. egy baseball-ütőt, és megkéritek, hogy támadja meg vele az első szembejövő járókelőt (...de ne kérjétek meg! :) ), látni fogjátok, hogy jó eséllyel ösztönösen egy jobb felülről balra lefelé tartó sújtással fog indítani. Javaslom egyébként, hogy videóknál ne vezetett gyakorlatokat keressetek, hanem inkább szabad párbajokat, erre tökéletesen jó pl. a Swordfish nevezetű rendezvény.
Erősen páncélozott ellenfél ellen (Ezt a német Harnischfechten -nek nevezi, ellenéte a Bloßfechten, ahol a védelmünk annyi, amennyit egy alsógatya és egy szalmakalap adhat) némileg értelmét veszti az ütés ill. a vágás, sőt, valójában a szúrás is csak korlátozottan használható, mert még ha egy adott páncélzat-összeállítás adott elemei esetleg átszúrhatóak is lehetnének tiszta körülmények között, harci helyzetben nem annyira magától értetődő kivitelezni egy olyan tökéletes ÉS szerencsés szúrást, amely akció önmagunkat ezalatt és ráadásul nem veszélyezteti. Páncélosok közti harcban ezért a fél kéz a pengére foghat (akár éles pengére, pusztakézzel is!), ez egyrészt „lerövidíti, megfelezi” a pengét, ezért nevezik a technikát félkardnak is (ném. Halbschwert), ezzel pontosít a szúrásokon, melyek a páncélzat nyílásait keresik (vizor, hónalj, térdhajlat, ágyék, stb.), másfelől a birkózásszerű akasztások az ellenfél kibillentésére is lehetőséget adhatnak. Mindezt – leegyszerűsítve a dolgot – a konzerv azért teheti meg, mert a páncél védelme folytán a vívótávolság némileg lecsökken; de ha történetesen mi nem, csak az ellenfelünk páncélozott, akkor is – félig-meddig kényszerűségből – célszerű ezekhez a technikákhoz nyúlnunk. Végezetül, még mindig a szerepkörök differenciálódásánál maradva, kétkezes kardnál tömegnyomor esetén az a javaslat (ismét a korrektség kedvéért, a forrás di Grassi), hogy kerüljük a szúrásokat, melyek egy tempóban csak egy ellenfelet támadnak, és dolgozzunk inkább széles lendítésekkel, amelyek egy nagyobb ívünket veszélyeztetik. Bár józan ítélőképességről tanúbizonyságot téve és a vívás elsődleges lényegét nem szem elől tévesztve (gy.k. „Maradj életben!”) egy hosszúkardos forrás biztosan megemlíti azt is (talán valamely Lichtenaueri tradícióhoz tartozó, de nem emlékszem pontosan, melyik is), hogy ha három-négyen támadnának ránk, ne álljunk le megöletni magunkat – nem szégyen a futás! Személyes hozzáfűzés, hogy ha tudnám, hogy lefutom az ellenfelemet, én még egy-egy ellenében is felkötném a nyúlcipőt. A ziher, ha senkinek nem fáj semmi, márpedig amint kiröppennek a pengék a hüvelyekből, onnantól az a legvégéig kétesélyes... Ezzel szemben mondjuk kétkezes kardra Figueiredo leír egy olyan technikát is, amely jóformán a biztos öngyilkosság kategóriájába sorolható, de egy pár pillanatig – a fáma szerint – egy utcán vonuló tömeget fel lehet vele tartóztatni, egyfajta korabeli, magányos rohamrendőrként... (Regras VII.)
Hozzáállás (/kötelesség/becsület/neveltetés...) kérdése tehát, hogy éppen meglincselt hősök akarunk-e lenni, vagy élő emberek.
Hosszúkarddal elsősorban szúrás és ütés, tehát, és mindegyike veszettül gyors kell, hogy legyen. Gyorsabb, mint ahogy azt az átlagember többnyire elképzeli. Kimondottan erről a videóról is olvastam már egyébként, hogy vitatták a létjogosultságát a kardok tömegei miatt, hehehe... kanyarodjunk is akkor vissza!

Ha éppen nincs tehát a zoknisfiókotokban egy teljes lemezvért és/vagy egy fél asztallap, a védekezéseteket a kardotokkal kell ellátnotok, ehhez „gyors” kardra – és vívóra... – van szükség. Hölgyeim és uraim, itt is tartunk a fránya nehézségi erőnél! Ha mégis lenne nálatok ugyanis pár kiló színesfém, akkor esetleg az ellenfél is legalább részben páncélozott lesz, tehát a nagyobb tömegű karddal (hiába van benne papír szerint némileg nagyobb löket), ugyanúgy nem megy az emberfia többre. A lemez, a lánc, a többrétegű bőr stb. a vágóélt megfogja még akkor is, ha a vért maga károsodik ezalatt, az aláöltözet pedig (különösen merev vért-típusnál) segít eloszlatni az ütés energiáját. Ha már a vértet kell támadni, célszerűbb a kard keresztvasával vagy a végsúllyal (ném. Mordhau) tisztán sokkolni. Hovatovább bármely esetben múlhat azon a vérkörötök egészségesen zártan tartása, hogy az állóképességeteket jobban képesek vagytok-e konzerválni – ebben pedig a könnyű kard többet segít. Minden tapasztalat és racionális gondolatkísérlet arra jutatt tehát, hogy ahogy egy bizonyos tömeg alá, ugyanúgy egy bizonyos tömeg fölé is értelmetlen menni hosszúkarddal, legyen ez a tömeg – mondjuk – a két és fél kilogramm, öt kilogrammot hosszúkarddal elérni pedig még akkor is fizikai képtelenség, ha a teljes kardod ólomból vagy plutóniumból van. Ha bárki ilyen állításokhoz ragaszkodna, vérmérsékleted szerint röhögd ki teljes lelki nyugalommal. Már csak azért is, mert már a két és fél kilogrammos hosszúkard is meglehetősen nehéznek számít. Ugyan ismerek sporttársakat, akik alig két kilogrammot alig valamivel meghaladó kardokkal vívnak, ők azonban vagy termetben ennek megfelelők is, vagy a cserén gondolkodnak azóta, ráadásul fizikailag egy hosszú gyakorlás vagy küzdelem során sokkal többet kivesznek az emberből ezek a fegyverek – nem beszélve arról, amit az ízületekkel művelni bír. Egy „normális”, kiélezett, késő középkori, vívásra és nem aratásra kitalált hosszúkard tömege tehát – dobpergés – általánosan két kilogrammig terjed, az alsó határ úgy 1,4 kilogramm környéke lehet, fehér hollók akadnak, persze. Lefelé is, egyébként, az Albion Swords ír „származású” Gallowglass nevű replikája 1,2 kilogramm.
Nem tudom tehát, honnan származik ez az irreális tömegkezelés, tény mondjuk, hogy az ember a mindennapokban sokkal több hosszmérték-referenciával találkozik, mint tömegekkel, mégis: találkoztam olyan hölggyel, aki akkor sem hitte el, hogy a kezébe adott, élezetlen hosszúkardom tömege pontosan 1590 gramm, amikor a saját szemével olvasta le a digitális mérlegről. Igaz ugyan, hogy az addigi négy-öt kilogrammos becslését levitte kettőre... sajnos, olvastam már magát szakmabelinek, témában végzettnek és olvasottnak tartótól is merev ragaszkodást és a tanulmányainak, tankönyveinek felemlegetését a tíz kilogramm mellett is. Mindannyiuknak ajánlom sok szeretettel előző sorozatomat, ahol egy 1,8 méter magas dísz kétkezes ceremóniakardba nem tudtam négy kilónál több anyagot belerugdalni. :) A fizikánál kevés igazságosabb dolog létezik, mivel mindenkire egyformán érvényes. Hogy mindkét oldalán megtapogassuk az érmét, azt is muszáj hozzátennem, hogy a némileg nagyobb tömegű kardok nem csupán hátránnyal bírnak, mivel egyes technikáknál egyszerűbben vagy kicsit „megengedőbben” képesek ledominálni az ellenfél kardját – tehetetlenségük révén kvázi elsodorják; általában azonban kijelenthető, hogy – különösen a nem hadi jellegű használatnál – bölcsebb döntés nem sínvasakat használni. Ahol egyértelműen előnyös minél testesebb, „orrsúlyosabb” fegyvert használni, az az a helyzet, amikor a kolléga nem üt vissza – mert például kivégzik.

Nem csak a tömegen múlik a kard viselkedése, persze, hanem egyéb fizikai jellemzőkön is. Az egyik legprimitívebb követelmény, hogy a kard ne törjön. Noha elvileg ettől a ponttól kezdve vágna szakmámba az írás, erről írnék a legkevesebbet, egyszerűen azért, mert ami ismeretem a témából származik, az nagyon töredékes, ráadásul a kardok történelme által felölelt időszak és térbeli kiterjedés alapján a kohászat-, és fémfeldolgozás teljes történelme ezekre az oldalakra kívánkozna. Maradjunk annyiban, hogy napjainkban az alapanyag rugóacél (ez megint nem lehet újdonság a kétkezes-sorozatot végigkövető Olvasóimnak), melyet megfelelő hőkezeléssel, edzéssel és megeresztéssel, azaz nemesítéssel hoznak olyan szövetszerkezeti állapotba, amely kellően rugalmassá, de még elfogadhatóan éltartóvá teszi az anyagot. Érdekességképp megemlítem, bár ezt az információt kezeljétek a „bulvár”-kategóriában, mivel a meglehetősen ellenőrizhetetlen emlékeimből szedem elő, hogy fenomenológiai szinten a vas-, acélgyártás, metallurgia számtalan mai mozzanatát ismerték a korábbi idők emberei is, például a kardpengét trágyában pihentették, annak ammóniatartalma ugyanis a mai nitridáláshoz hasonló folyamatot indíthatott el. (A nitrogén az anyag felületközeli rétegeibe diffundálva egy kemény, rideg, kopásálló zónát hoz létre.) A legnagyobb különbség inkább a folyamatok paramétereinek szabályozási nehézségeiből adódóan a reprodukálhatósági problémákból adódott, magyarra lefordítva problémásabb volt megcsinálni kétszer pontosan ugyanazt, egy kicsivel több volt a „szerencsefaktor”. Az is „bevett dolog” volt, hogy a nagyobb német v. olasz pengemanufaktúrák csak a pengét készítették és adták el, arra pedig Európa szerencsés tájain a vevők maguk rakatták rá a helyi mesterekkel a szerelékeket; ráadásul a kor újkorra a gyártás és a teljes ahhoz kapcsolódó infrastruktúra felfutott, ami lenyomta az árakat. Ennek érzékeltetésére mindössze egyetlen adat: A 9. században egy sisak és a láncvért 12 ökröt kóstált, a 16. század végére viszont egy lovas lemezvértjét két ökörért hozzádvágták. [Alan Williams, The Knight and the Blast Furnace: A History of the Metallurgy of Armour in the Middle Ages & the Early Modern Period, (Boston: Brill, 2003) – tudom, forrással minden eladható, de ismét visszahivatkozok a bejegyzés elejére: ezt is kezeljétek mindössze általánosságban vett érdekességképp, nem tényként!]

Nem kizárólag az anyag szabja meg a merevséget, de a geometria is. Kezdeném kapásból a „vércsatornával”: semmi köze nincs a vérhez. ...nem, akkor sincs. :) Egy elmélet szerint a pengék kikönnyítése a feladatuk, de az igazság az, hogy a hagyományosan vércsatornának nevezett hornyok néhány esetben annyira kevés anyagelvétellel járnak, hogy érdemben és egymagukban nem tesznek hozzá a tömegcsökkentéshez. Valószínűleg közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy elsődlegesen a merevség növelése a céljuk, képletesen megfogalmazva a kihajlásra való hajlam csökkentése (nem utolsó szempont viszont a díszítés, ahogy ma sem, úgy akkoriban sem!).
Természetesen többféle keresztmetszeti geometriával számolhatunk, az egyszerű, lapos pengéktől a több vércsatornával induló, a végén viszont már rombusz-keresztmetszetbe futó komplikált formákig. Maga az élek egyenese/görbéje is változatos szögeket, vonalvezetéseket mutathat, mindezeket külön-külön vizsgálni azonban problémás. Tény, hogy mindez nem teljesen független például a korszakokban jellemzően viselt vértezet, vagy a feladatkör alakulásától (a csaknem teljes lemezvértek felszaporodásánál már kimondottan merev, tőrszerű szúrókardokat is találunk), többnyire azonban megfoghatunk olyan általános fizikai jellemzőket, amelyeknek a kardnak „meg kell felelnie” ahhoz, hogy érdemben kezdeni lehessen vele valamit a vágóhídon kívül is. Ezekről alant, egyelőre folytassuk, mit találunk a fegyveren magán!
A penge után kezdjük ott, ahol a kardot meg lehet fogni. ...nos, technikailag mindenhol meg lehet fogni, ahogy említettem, akár a pengén is (Ezen a ponton hallottam már hagyományőrzőt hőbörögni, hogy háá, ezt éles karddal nem csinálnátok meg – de igen), de rendeltetésszerűen többnyire a markolatot tapogatja az ember. Praktikus szempontból többféle követelmény is megfogalmazható vele szemben, a legtriviálisabbnak tűnő az, hogy az ember keze elférjen rajta – páncélkesztyűben is akár. Elterjedt dolog a korabeli hosszúkardokon, hogy a végsúly és a markolat geometriailag korrektül egymáshoz csatlakozó egységet képez, ami kényelmi szempontból nem elhanyagolható, hiszen van, aki az alsó kézzel kizárólag a végsúlyon fog; én pl. épp az átmeneti részen. (Szokás szerint...) nem emlékszem már, a német iskola melyik mestere írta tanácsként, hogy az alsó kéz ne tapogassa a végsúlyt, mert annak akadályoztatásával elveszik a kard „mérleg”-jellege: hagyjuk ehelyett szabadon lengeni, dolgozni, rásegíteni az ütésekre. A végsúly részleges vagy teljes markolásának is van persze előnye, például a kezek távolabb kerülésével a pontosabb nyomatékkontroll miatt precízebben és biztosabban irányíthatónak tűnik számomra a kard; vagy, ha a végsúlyt bölcsen választottuk meg, akkor akár kényelmesebb is lehet magánál az elszűkülő markolatnál is. Tapasztalatom szerint nem szoktak különösebben kitérni az alsó kéz elhelyezkedésére – voltaképp biomechanikai okokból amúgy sem lehet végtelen módon markolászni. Nem annyira a fogás, mint inkább ütésnél a két kéz együttdolgozása a fifikás. A felső kéz viszont már egy fokkal szabályozottabb kérdés: ezt például felejtsük el, és próbálkozzunk inkább valami ilyesmivel. Gőzöm nincs az ázsiai harcművészetekről, de ha abból indulok ki, hogy a vas mindenhol vas, a kéz meg mindenhol kéz, talán nem lesz nagyon meglepő ez a kép sem. Látható, hogy viszonylag „puha” a fogás, némileg rászorítani csak az ütés pillanatában kell, a hüvelykujj nem rossz, ha a kardlapot nézegeti. Hogy miért, arra példa a Zwerchhau, nemzeti színű pántlikával átkötve a „keresztütés”. Magyar emberként talán érdemes még tisztában lennünk a késői századok szablyafogásával is, végtére is, ami Európát illeti, ott mondhatjuk, hogy a mi kutyánk gyermeke.
Ami a markolat fenekét illeti, az ellensúly jön rá. Markolatgombnak is szokták hívni, de szerencsésebb talán a végsúly kifejezés, mivel az esetek nem nem elhanyagolható hányadában (többnyire a későbbi korokban ill. ott, ahol egy kéz részben vagy egészben ráfoghat) egyszerűen nem gomb ill. tárcsa alakú. A képet egyébként az ún. Oakeshott-tipológiából loptam le gerinctelen módon, ez persze csupán ízelítő: például az alábbi, nem egykönnyen besorolható forma az időszak magyar vonatkozású kardjain meglehetősen divatban volt.
Így, mire a keresztvashoz értünk, jöttem rá, hogy a Wikin van egy meglehetősen jópofa ábra, ezt fordítás nélkül linkelem. A keresztvas feladata többnyire a hárítás (egészen pontosan a pengén lecsúszó csapások megfogása), de – mint fentebb láttuk a Mordhaunál – némi kezdősebességet adva neki bele is lehet tömni az ellenfél arcába, hasonlóan egyébként a végsúlyhoz. (Ilyen apróságokat, mint pl. ezek milyen alapállások és a vörös úriember mégis mire támad, most hanyagoljunk.) Érdekesség, hogy amíg a kard maga jellemzően nem fogta meg a támadást (mert arra mondjuk ott volt farzsebben egy jó bazi nagy pajzs), addig a keresztvasak is nem-, vagy csak mérsékelten jelentek meg, gondoljunk pl. a gladiusra vagy a viking kardokra. Akit ez a jelenség (és általánosságban az északi kerekpajzs) bővebben érdekel és ideje egy felettébb érdekes fejtegetésre, mint a tenger, annak melegen merem ajánlani ezt a videót, de – mivel nem vág a témánkba – nem „kötelező” jelleggel. Természetesen millió-egy változat él itt is, egyes típusok egy-egy lekötésben, azaz amikor a kardok keresztezik egymást valamilyen módon, esetleg jobban teljesítenek (érdemes nézni az arcokat, amikor egy-egy technikát próbálgatva hirtelen kiderül, hogy melyik keresztvas miért is olyan, amilyen :) ), mások még hárítógyűrűvel is bírnak a nagyobb menetbiztonság jegyében. Hosszúkardokon egyáltalán nem annyira jellemzően, de nem kizárhatóan megjelenhet a mutatóujjat védő gyűrű is. Ez utóbbiak együttesen valahogy így néznek ki, ebből azonnal rá is jöhettetek, hogy lehetséges a keresztvason mutatóujjal átfogva javítani a kontrollon, bár ez – gyűrű hiányában érthető módon – annyira nem hétköznapi jelenség.
Mintegy mellékesen, a keresztvas segítsége még arra is alkalmas, hogy meglehetősen csúnyán meglepd a szembejövőt.
Láthattok még a wikis ábrán olyan alkatrészt is, hogy „Rain guard”. Ez az elnevezés abból ered, hogy ez a bőrből készült okosság megakadályozza, hogy az esővíz a kardhüvelybe jutva korrodálja a pengét. Nos, bizonyára megakadályozza, ezt nem tudom, az viszont valószínűbb, hogy a szerepe nem (elsődlegesen?) ez, hanem a fentebb említett kardfogásnál a hüvelykujj, és általában véve a kézfej keresztvas felé eső oldalának védelme. Megjegyzem, ez is egészen ritka hosszúkardokon, inkább egykezes kardokon találkozhatunk vele, de nem példa nélküli.

...ezen a ponton fújjunk egyet, mivel mire idáig eljutottál, Olvasóm, már valószínűleg nehezen kitapintható a pulzusod. Engedd ezért meg, hogy egyelőre megköszönjem a figyelmed és a következő fórumtalálkozón fizethessek egy sört (háháhá, csak vicceltem... fizetek, de magamnak!), és a hátralévő hosszúkard-témaköröket, nevezetesen a mechanikai tulajdonságokat és a különlegesebb kardtípusokat áttoljam egy második részre. Ez várhatóan terjedelemben a töredéke sem lesz a fentieknek, az eddigieket azonban már nincs vér a pucámban tovább bontani.
Azzal kezdtem, és azzal is köszönök el: az írás nem cikk, nem esszé, csak egy blogbejegyzés, tehát tájékoztató jellegű, kezeljétek a benne szereplő dolgokat fenntartással, és ha erős pontatlanságot találnátok benne (vagy akár csak kérdésetek van), természetesen várlak benneteket a komment-szekcióban.
Addig is gyakoroljatok, gyakoroljatok – sosem tudhatjátok, mikor kell bíróság elé állnotok karddal vagy valami rosszabbal.

Utolsó módosítás: 2013.05.26. 20:54

A nyugati harcművészetekről

Pras | 2012.01.23. 21:49 | kategória: Gondolatok

Flos Duellatorum - A nyugati harcművészetekről
I. rész – Ötszáz éve halottak, mégis tanítanak

Sűrűn előfordul, hogy olyan témáról írok, amit szeretek, ennek megfelelően az idők során lassan-lassan egyre inkább elmélyülök benne. Ennek azonban az lesz a hozadéka, hogy számtalan bejegyzésem ma már nem, vagy másképp írnám meg több megközelítés, más, bővebb tudásanyag birtokában, és tisztában vagyok azzal is, hogy a holnap születendő írások holnapután már elavulttá válnak. Mégis, az embernek le kell győznie abbéli félelmét, hogy képtelen lesz színvonalasan és felelősen megszólalni, mivel a tökéletességhez vezető bizonyos útnak mindig csak a felét tettük meg úgyis mindenkoron, le kell győznie a tévedéstől való félelmét, de egyetlen percre sem hiheti el, hogy egy abszolút, független igazság birtokosa.
Ebben a szellemben kívánnám a jövőben is blogom fonalát továbbvinni, kedves Olvasóm, és a – reményeim szerint – ebben a szellemben készült következő bejegyzésemmelszeretném megköszönni a belém fektetett bizalmad, hiszen a Dome rendszere szerint a nevem alatt gyűlő karakterkupac felkerült a legnépszerűb blogok listájára! Jeej, meg party hard! Munkával ünneplek tehát, hogy ezzel is megpróbáljalak szórakoztatni, viszont, hogy a szórakoztatás szórakoztatás maradjon, megpróbálok számtalan szubjektív tényezőt is belevinni a bejegyzésbe, még akkor is, ha ezáltal a hitelességéből úgymond veszíthet. Kérlek tehát, hogy ne egyfajta „dolgozatként” tekints rá, minthogy korlátolt ismereteim ezt nem is teszik lehetővé, inkább amolyan csapongó monológként, ami sűrűn elhangozhat, amikor a téma szóba kerül itt-ott.

Nyugati harcművészetek. Lehet némi előismeretünk a Bushido-t követő távol-keleti párhuzamok révén, azonban a gyakorlat kihalása miatt a bennünk élő kép többnyire meglehetősen torzult. Általában a csatatereken irtózatos tömegű páncélokat viselő, egymást méretes pallosokkal széles mozdulatokkal szinte céltalanul, felváltva csépelő lovagokat látunk, de nem csupán mi, „egyszerű emberek”, címeres csapataink is egy-két esetben téves kézzel fogják a kardot – de legalább még a jó végén. A valóság ezzel szemben közelebb van a mesés Kelethez, mint elsőre gondolnánk, elvégre a fém is csak fém és az emberi anatómia is csak ugyanaz nagyjából mindenütt. De kezdjük talán a legelején. Mi az, amit tudunk?

Ami a tudásanyagot illeti, a vívótermek jelentette biztonságot nagyjából a forradalmak kora elmosta, a hadászatban a szablya és az utászkard még továbbvitte ugyan az örökséget, aztán azonban lassan és végérvényesen beköszöntött a bajonett, a szurony korszaka. Az első világháborúban, minden úttörő jellege ellenére, még egyszer visszaköszönt a közelharcos múlt a kavernákban, de a kard és testvérei által megkövetelt gyakorlat, bátorság és tehetség – de mindenekelőtt gyakorlat – úri huncutságnak számított abban az időben, amikor lényegében ugyanahhoz a célhoz már elég volt meghúzni egy elsütőbillentyűt.
Paradox módon hozzávetőleg a világégéssel esett egy időbe annak az igénynek a megjelenése, hogy a lovagi eszményhez kapcsolható fegyvereket előkaparjuk a hamuból, amely mozgalom aztán napjainkra lényegében kiforrott kutatási területnek mondható. Szerencsére, a dolog közel sem reménytelen: a tudást szakavatott mesterek, vagy azok tanítványainak kézikönyvei, tankönyvei, életvezetési könyvei örökítették át.

Miért is íródtak ilyen könyvek a kortársak által? Nos, a kézenfekvő „Mert igény volt rᔠválaszon kívül idézném egy vívómester idevágó gondolatait:
„Anchora digo che nessuno di miei scolari inspeciale li sopradetti non aue may libro in larte de combattere altro che Missier Galeazo da Mantoa. Ben chello discua che sença libri non sara çamay nissuno bon Magistro ne scolaro in questarte. Et io Fiore lo confermo vero che questarte e si longa che lo non e almodo homo de si granda memoria che podesse tenere amente senca libri la quarta parte di questarte.”
Azaz és nagyjából:
„Azt is mondom, hogy egyetlen tanítványomnak, különösen a fent említetteknek nem volt könyve a harc művészetéről, kivéve Galeazo da Mantoa úrnak. Ő azt állította, ebben a művészetben senki nem lehet sem jó mester, sem jó tanítvány könyvek nélkül. És én, Fiore, megerősítem, hogy ez a művészet olyan terjedelmes, hogy senki a világon olyan hatalmas emlékezettel nem bírhat, hogy e művészet akár negyedét fejben tudná tartani.” (Fiore dei Liberi, Getty MS, Folio 3 Verso)

Ezek íróiról, alkalmazóiról, az európai nagyvárosok civil fegyverhasználati központjairól, a vívócéhekről, azok szabályzatairól, működéséről, szervezetei elveiről egyaránt jónak mondható anyag áll rendelkezésünkre, amiről általánosságban elmondható, hogy meglepően homogén, komoly területi differencia nélküli képet alkotnak Európa-szerte. Maga a forrásmennyiség pedig gyengébb összefüggések felállítására, összevetésére, forráskritikára is módot ad, ezen az úton végighaladva pedig a nyugat-európai harci kultúrát, esetleg ezen keresztül a „sötét középkort” illetőleg egy, az eddiginél árnyaltabb kép kezd kibontakozni előttünk. Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy sztori: Tán egy évvel ezelőtt bukkanhattam rá egy szemmel láthatóan lelkes egyesület honlapjára, ahol azonban a fényképek láttán ökölbe szorult az arcom. Jó – és kíváncsi – troll módjára egy udvarias E-Mailt küldtem nekik, rákérdezve, ha már hagyományőrzők, mely források is adják az őrzendő hagyományt. A válasz – nem viccelek – az volt, hogy a vérünkben lévő magyar vitézi virtus, illetőleg a gyakorlati tapasztalat. (Tehát, Olvasóm, per definitionem mindannyian katonai hagyományőrzők vagyunk, maximum konyhakéssel.) Utóbbit nem szeretném alábecsülni, de néhány kétely azért ébred bennem azzal kapcsolatban, hogy milyen tapasztalatokat lehet szerezni egymás pajzsainak kényelmes és ütemes vagdosásával, legalábbis, szembeállítva alsó hangon egy fél évezred élet és halál határmezsgyéjén összeszedett tapasztalatával. Persze, főzni is így tanulok: a véremben van, illetve nyilvánvaló tapasztalatom az is, hogy a lisztet nem iszom meg.
...csak vicceltem, rohadtul nem tudok főzni.

Jelenleg a legkorábbi, feldolgozott forrásunk arra nézve, hogy a tágan vett Nyugat-Európában pontosan tudták, mit csinálnak akkor, amikor karddal embert ölnek, az 1300-as évek legelejéről származik, azonban jó okunk van feltételezni azt, hogy egyáltalán nem újszülött tudományágról beszélünk már akkor sem. Az emlegetett irat az MS. I.33, vagy más néven a Tower Fechtbuch, melybe itt bele is lapozhattok, az egykezes karddal és az ökölpajzzsal foglalkozik, mely fegyverekre (is) kitérek a következő részben. Latin nyelven íródott, egy pap tanításait tartalmazza, aki a meg nem nevezett tanítványt az „általános vívók” ellen igyekszik felkészíteni. Érdekessége, hogy az utolsó oldalon a tanítvány helyét átveszi egy Walpurgis nevű hölgy, akiről egy külön alapállás is elnevezésre került, amit mondjuk személy szerint nem nagyon használok, de azt aláírom, hogy a melleket korrektül védi. Több író, és mintegy 17 illusztrátor dolgozhatott a kódexen, ma elsősorban Lutegerus, avagy Litüger testvérhez kötjük. Megjegyzendő, hogy Hans Talhoffer könyvében a kardot és az ökölpajzsot illetőleg számtalan dolgot szinte ugyanebben a formájában lelünk fel – százötven évvel később. Ez azért valamit elárul a rendszer alkalmazhatóságáról. (E könyvben egyébként érdemes megfigyelni a peres ügyek elintézésénél alkalmazott emberméretű pajzsokat, vagy a házastársi veszekedések végső megoldását. Nem túl szívmelengető halálnemek vannak ábrázolva...)

Az érett középkor szimbolikus fegyvere azonban a hosszúkard. Tanításával a legtöbb forrás elsődleges helyen foglalkozik; tradícióját erős közelítéssel két fő ágra szokás bontani: a német, illetve az olasz iskolára. Előbbi alapító atyja a korabeli írásmóddal Hans Lichtnawerként írandó mester, aki egy lírai átkötéssel nagyjából akkor született, amikor a Tower Fechtbuchra felkerült az utolsó pont. Őt magát nem igazán ismerjük, tanításai és alapelvei főként tanítványai munkáiból bontakoznak ki előttünk, illetőleg feltételezik, hogy ez a miniatúra őt ábrázolja. (Figyeljétek meg kezében a Paratschwertet, aki végigkövette a kétkezes kardos bejegyzéseim, annak ez ismerős, aki pedig nem, annak a következő bejegyzésből majd az lesz.) Az „igaz művészetet”, ahogy írja, nem kitalálta, vagy kifejlesztette, hanem Európát járva tanulta és ötvözte az akkori ismeretanyagot. Általánosságban a nemes (vagy jól fizető…) kardforgatót a „vulgáris vívók” fölé emelni képes tanok persze nem voltak reklámozva a főműsoridő reklámblokkjaiban, sőt, azok – és ez jópár későbbi munkára is igaz – versbe szedve, némileg hiányosan, amolyan jegyzetszerűen maradtak fenn, mankóként szolgálandó az alapokat már ismerő, beavatott tanítványoknak. Később tanítványai, a Geselschaft Lichtenawers, vagy Lichtenauer Közössége, elterjesztették és végleg biztos talajba ültették azt a tradíciót, amely ma is az újjáéledő európai vívóiskolák nem kis hányadának alapvető anyagát adja. Főbb vonásai a következők:
- Kerül minden flancot. Vallja, hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes, ennek megfelelően várja el a vívást is.
- Alapja az állás stabilitása és robbanékonysága, a távolság mindenkori helyes felmérése és az idő-, még helyesebben fogalmazva talán az ütemérzék. (Szerk.: még annál is helyesebben a „tempó.”)
- Bármilyen triviálisan, vagy akár banálisan hangzik is: Gyakorlás! „A gyakorlás előrébbvaló, mint a művészet (i. e. a kard művészete), mert a gyakorlás megáll önmagában művészet nélkül, de a művészet haszontalan gyakorlás nélkül.”
Alapeszméjében markánsan megjelenik a lovagság eszménye:
„Jung Ritter lere / got lip haben frawen io ere / So wechst dein ere / Uebe ritterschaft und lere / kunst dy dich zyret und in krigen sere hofiret”
Azaz „Ifjú lovag, tanuld meg szeretni az Istent és tisztelni a nemes (erényes) hölgyeket, így növekedj a becsületedben. Gyakorold a lovagi tudományokat és tanuld a művészetet, amely dicsőséget hoz és kitüntet a háborúkban.”
Hogy pedig mire van szüksége egy jó vívónak? Úgy tűnik, ezek időtlen tanácsok: Szüksége van Isten segítségére, egy egészséges testre és egy jó fegyverre. A támadás és védelem, a vívással kapcsolatos fogalmak ismeretére, néhány alapvető technikára, fürgeségre, figyelemre, bátorságra és óvatosságra; a távolság felmérésére, az ellenfél szándékának megismerésére, gyakorlásra, ügyességre, jó lábmunkára, stb.
A német iskola kimerítő részletességgel foglalkozik a páncél nélküli vívással (Bloßfechten), de figyelmet szentel a teljesség igénye nélkül természetesen a páncélos vívásra (Harnischfechten), a hosszú kés (Messer, langes Messer), az ökölpajzs (Buckler), a bot forgatására is. Az ebből az anyagból táplálkozó vívócéheknek fontos szerepük volt szerte Európában az anyavárosuk életében, tartottak bemutatókat, díjvívásokat, avatásokat, készítettek fel polgárokat törvényszéki párbajokra (Istenítéletekre), ha pedig jobb dolguk épp nem akadt, rivalizáltak egymással, vívtak, vagy csak gúnyos-vicces verseket fabrikáltak egymásról. Maga az iskola aztán nagyjából a holland Thibault művészete környékén csúcsosodik ki, ekkorra már a négy fő alapállás mellett számtalan egyéb állás is használatban van, a technika szinte másodlagos lesz, általános lesz az ellenfél megtévesztése, szándékos nyílás-nyitás, továbbá a végletekig kifinomult távolság-, intelligens kardérzék és precíz lépéstechnika jellemzi a vívót (ehhez pedig természetszerűleg nagyon komoly gyakorlatra van szükség), aki ekkorra viszont már inkább rapírt forgat, mint a jó öreg Langschwertet, hosszúkardot.
Másik nagy forrásanyag-csoportunk az Achille Marozzo vagy többek között a címadó mű (Flos Duellatorum – A Harcok Virága) szerzője, Fiore delli Liberi da Premariacco nevével fémjelzett olasz iskola. Előfordul itt mind egykezes kard, mind kétkezes, de vívnak lóhátról és pollaxe-szel is, illetve küzdenek tőrrel is. Napjainkban Európában a legtöbb iskola vagy az egyikre, vagy a másikra, mi több, egyetlen, általában terjedelmesebb, teljesebb és jól feldolgozott forrásanyagra áll rá, a forrásanyagokon belül a fegyvernemi diverzitásból fakadóan ez viszont nem jelenti azt, hogy egyetlen dologhoz értenének.
Nem árt kihangsúlyozni viszont, hogy ez csupán a jéghegy csúcsa, nézzetek rá pl. erre a magyar nyelven a S.A.G.A. által összeszedett, kábé 2500 tételes listára. Hasraütéssel mutatok még egy forrást, Paulus Hector Mair Exoticáját, itt többek közt kaphatsz egy képet arról is, nagyjából hogyan kell kibelezni valakit egy kaszával.

Ami azt illeti, több korabeli mókával foglalkozó rendezvényen megfigyelheted, Olvasóm, ezeknek az elveknek a részleges vagy teljes hiányát. Első körben a mozdulatok sűrűn túlspilázottak, szélesek, a lehetőségekhez képest lassúak és önveszélyesek, ugyanakkor érthető jelleggel színpadiasak. Ami ellenben egyszerű, az jó eséllyel működni is fog. Emlékezz vissza, Olvasóm, arra a pillanatra, amikor valakivel valami komolyabb baleset történt, lehetőleg közvetlenül melletted. Az ijedtség mellett talán valami ösztönös félelmet is érezhettél, ha tovább nem, a másodperc törtrészéig, ami jóformán megbénított. Most – elérendő a halálfélelmet – szorozd fel ezt az érzést egy nem ismert értékkel, majd fogj egy kiélezett kardot, és állj ki egy másik éles kard elé abban a tudatban, hogy valamelyikőtök – nincs kizárva, hogy mindkettőtök – ma itt meghal, márpedig ebben a szakmában a halál sűrűn lassú és rohadtul kellemetlen. „Kedvcsinálónak” nézz rá erre a linkre. Ha valaha, a középkorban pontosan tudták, miről van szó, így könnyen megeshetett, hogy ha párbaj-problémád akadt, és a párbajig hátralévő időszakban részt vettél egy „vívókurzuson”, talán, ha két-három technikát gyakoroltattak veled, de azt szó szerint orrba-szájba. Ennek a pár technikának automatikusnak, zsigerből jövőnek kell lennie, hiszen mozognod és támadnod kell majd akkor is, amikor ez ellen minden porcikád tiltakozik; ennek pedig arra a gyakorlatilag néhány másodpercre, amikor a dolgok igazán eldőlnek, elégnek kell lennie. Nem tudom, mennyire jó a példa, de talán arra is gondolhatsz, amikor egy vizsgára embertelen mennyiségű anyagot és levezetést (=> technikát) tanulsz meg, próbálsz brillírozni (=> „elegánsan” és szépen vívni), vizsgán azonban többsége nem jut eszedbe, a maradék többsége hiányosan jut eszedbe, a töredék pedig zagyván összekeveredik. Aláhúzom, persze, ez akkor követendő módszertan, ha nincs öt éved vívni tanulni! Na, de ha van, és történetesen a középkorban élsz?

Első körben jelentkezned kell egy mesternél. A városok, uralkodók nem feltétlenül gördítettek akadályt az elé, hogy akár egy vándor mesternél néhány hét tanulást követően elérd a „Tanuló” fokozatot. (Schüler, Scholler, Écolier stb.) Ez tehát lényegében annak a lenyomata – és semmi többnek -, hogy elkezdted a vívást. A következő fokozatok területenként eltérőek, de általában négy fő fokozatról beszélünk (sorban eztán Provost, Free Scholler, Frei Schüler / General Provost, Provost, Profost / Master, Meister, Maitre). Általánosságban elmondható, hogy a mesterségig vezető út hozadéka hét-tizenöt év komoly munkája és az, hogy ez idő alatt becsülettel kapsz az arcodba minden olyan földi jót, amit egészségtelen bizonyos lendítési sebesség fölött közvetlen közelről nézni meg. Mindezt nem egy céh vagy magántanító mester esetében olyan pénzekért, hogy a tanuló mögött nem ritkán egy-egy gazdagabb mecénás állt, akinek valamiféle célja volt a kiképzésével. (Ha ma Schollerként ki szeretnéd fizetni a középkori képzési költségeidet, az megkopogtatná a hetedik számjegyet összegben. Ezen felül fizethetsz az esküért, a vívótermi szabályzat megszegéséért, az egy-egy képzési szint záróaktusaként megrendezett díjvívásért, melyre kötelező meghívnod egy bizonyos körzetben egy adott szint felett mindenkit, akik utazási költségeit szintén te álltad stb.) A díjvívásokon nézők tömege előtt kellett vívnod (Mondjuk úgy, megvédeni a címed) minden kihívóval összesen akár 20-30 éles párbaj során is több fegyvernemben, és természetesen mesterként sem ülhettél tétlenül a babérjaidon. Számíthattál jópár karcolásra, néhány törött csontra, esetleg kitolt szemre, nem meglepő ennek tükrében, hogy pl. a londoni vívócéh fennállása során 78 ősmesterről (a céhet vezető mindenkori 4 mester), mesterről és(!) provostról tudunk összesen. (forrás)
Ha azonban mindezzel végeztél és még harcképes vagy, gratulálok, elnyerted a jogot a szabad, nyilvános tanításra bárhol. Előtte azonban fel kell esküdnöd (itt konkrétan London esetében):
- Az egyházra
- A királynőre, arra, hogy bármely árulót, még ha az az atyád is, egy nap leforgása alatt jelenteni fogsz, és óvod a királynőt önnön valóddal és vagyonoddal
- Tiszteled és együttdolgozol a többi mesterrel
- Nem tanítasz kétes elemeket (gyilkosok, tolvajok, részegesek stb.) és nem mutatkozol velük
- Bármely vívásban, legyen az gyakorlás vagy díjvívás, részrehajlás vagy harag nélkül ítélkezel
- Minden tanulónak esküt kell tennie rád és ugyanazt fizetnie, mint bármely más mesternek
- Nem provokálsz bármely más angol mestert, ellenben kifizeted a tartozásaid és kötelességeid a mesterednek
- Könyörületes leszel, ha előnyben vagy (ellenfélnél nincs fegyver, földön van vagy hátat fordít), kivéve önvédelemben vagy a korona szolgálatában
- Segíted és erősíted a többi mestert és provostot, özvegyeket és árvákat, segíted továbbá a szegény mestereket bármely díjvíváson
- Nem tanítod más mester tanítványát annak beleegyezése nélkül és azt is csak akkor, ha a mestert rendesen kifizették
- Értesíted a mestereket, ha díjvívást hívsz össze
- Mestervizsgádat követő egy év és egy napig nem hívsz össze díjvívást
- Nem emelsz következő fokra senkit két további mester nélkül
- Nem engeded senkinek, hogy a nevedben iskolát hirdessen, és azon mesterek/provostok, akik neked ilyent engednének, azok is elvesztik címüket!

Nem annyira bolond gondolat mindezt napjaink iskolarendszereivel összevetni jó nagy általánosításokkal: Az ipar felszívja a közép-, és felsőfokú végzettségűeket, az a kevés, aki pedig már doktori iskolába jut, az az életét jó eséllyel annak a témának, netán tanításának is fogja szentelni.

Első körre tehát ennyit, a sorozat következő részében – bár valószínűleg bölcsebb lett volna eleve azzal kezdeni – mielőtt végleg megcsömörlenétek a történelemtől, materiálisabb vizekre evezünk, és ránézünk, a fent említett eszközök, fegyverek pontosan mit is takartak, valamint megpróbálok igazítani a köztudatban ezekkel kapcsolatban élő tévedésekre is.

Ha pedig valami nem világos, esetleg a témához kapcsolódó kérdésetek volna, netán kérésetek, mivel foglalkozzunk a jövőben, várom a kommenteket!
További fejtágításhoz jó kiindulópont ez vagy ez.

Utolsó módosítás: 2012.01.23. 22:10

All hallow's eve

Pras | 2011.11.01. 15:37 | kategória: Gondolatok

Egy gyors véleménynyilvánítás (bár hasonlót már olvashattatok tőlem a blogban), két „tanulási szakasz” közben. Írhattam volna hozzászólásban is, de akkor hogyan épülne a személyes brand, nem igaz…?

Magyarország(nak is) natív nemzeti ünnepe Mindenszentek ill. a Halottak napja. A temetőket ilyenkor elárasztó gyertyamáglyák látványa megerősítheti bennünk, hogy maga az ünnep nem igazán van veszélyben, bár, hogy a hagyomány mennyire áll stabil lábakon, azt majd az idő dönti el. Nagy konkurensnek(?) ment át az Atlanti-óceánon, majd jött onnan vissza a kelta időkbe visszanyúló Halloween, amely hazánkban is kezd egyre népszerűbb lenni. Kettőjük konfliktusa (ismétcsak kérdőjellel a szó) szemmel láthatólag megosztja a véleményeket, mivel pedig ahol két magyar együtt ül, ott három vélemény tapintható ki (magyarként masszív jogalapom van magyarozni magyar sztereotípiák alapján, ugye?), célszerűen bedobom tehát a sajátomat is az eddig sem éppen álló víztömegbe.

Kezdésképp: a Halloween nem rossz, nem a gonosz szüleménye, nincs vele semmi baj. Eleinte én is ellenvéleményen voltam, de az igazság az, hogy ahogy felvettük a bőrdzsekit, az Adidas surranót és a britpopot, attól még magyar etnikum maradtunk, akik eddig is voltunk. Ha nem is volna így, egy határokon átívelő kulturális hatásnak gátat szabni képtelenség.
Ami azonban valós problémát jelent, az mindaz, ami ezen, általánosságban vett változások mellett kihullik a kezeinkből, és ezek a levetett népviselet, levetett szokások, levetett motívumkészlet, habitus, karakteres jellegzetességek, hagyományaink, mind a népi, mind a családi hagyományaink. Vesztettünk dolgokat, amiket jobb is volt veszni hagyni, de vesztettünk, veszítünk dolgokat, amiket már talán csak ma látunk értéktelennek, úgy, hogy már talán képtelenek is vagyunk felfogni, mire, vagy miért volt jó. De zárjuk szorosabbra a kört.

Hagyományok.
Jogos a felvetés, hogy minek van minderre szükségünk? Nos, ha a társadalmi igény elhervadt ezekre, akkor „nincs ilyesmire szükségünk”, de kijelenthetjük-e ennyire kategorikusan, hogy valóban nincs rá társadalmi igény? Az embereket semmi és senki nem kényszeríti ki a temetőbe ilyenkor, ez egy egyszerű szabadnap, mégis megtelnek a sírok gyertyákkal. Valamire tehát volna igény, és úgy tűnik, a Halloween ebbe a – nevezzük csúnyán – piaci résbe roppantul beletrafál, abba a résbe, amin a klasszikus hagyományaink zöme képtelen volt átférni. Vizsgáljuk inkább ezt a miértet: Számtalan hagyományunk a katolicizmus előtti időkből, de azon áttranszformálódva élt tovább, tele spiritizmussal. Furcsán néznének ránk, ha székestül mennénk a templomba, sót hintenénk magunk után az utcán, seprőt raknánk keresztbe az ajtóban, és Olvasóm bizonyára – valahol joggal – azt gondolja: Mindez dőreség. Mégis, tiszta-e, hogy hány, szellem-, vagy legalábbis horoszkóphívő, például 40-es nő él ma Magyarországon? Mekkora hányadukat használják ki a telefonos távgyógyítók? Ezt a réteget lehántva, a meséink, mondáink, gyermeknevelő történeteink mennyire szerves részét képezi a magyar hit-, és mondavilág? (Szem előtt tartva, hogy annak nem egy eleme nem specifikusan csak magyar.) A késő XIX. század még mindig itt él velünk, megbújva, mélyen a panelek között, tetszik, vagy sem. Okkal.
A nagy többség azonban nem „vevő” erre – szintén: okkal. Ugyanakkor az ő számukra is volna pozitív hozadéka az ünnepek valamelyest konzervatív jellegű megélésének, mivel a hétköznapoknak, amelyek – ehhez kétség sem fér – az átlagember számára szürkébbek, mint talán valaha voltak a történelemben, egyszerre jelentene változatosságot és folytonosságot. Ma gyakorlatilag a karácsony és a húsvét köré szerveződik ez a fajta jellegzetesség, noha a hétköznapjaink ennél jóval többet is elbírnának. Hogy volna erre igény? – erről pont a Halloween tanúskodik, azonban a Halloween szerencsésebb utat, okosabb idomulást, egyfajta újkori modernizálást járt végig.

Még egy kérdés azonban visszamaradt: Ha a Halloween remekül pozicionálta magát a létrejött űrbe, minek kell nekünk soviniszta módjára ragaszkodni a „saját” hagyományainkhoz? Nos, ragaszkodni nem kell, átvinni őket azonban – felfogás szerint – vagy illendő, vagy kötelesség, vagy csak szimplán bölcs dolog. Szoktam volt mondani, a magyarság kérdése nem a Kossuth-téren, és nem is a szavazófülkében dől el, de nem is ott, hogy ki táncolja szebben a kalotaszegit, hanem hozzáállásban és tartásban. Ebben számtalan dolog benne van: A kritikus, racionális, de egyenes fejjel megélt történelemtudat, a külföldiek előtt a nemzet képének erősítése (például kimagasló és önzetlen vendéglátással) és mindazon dolgok továbbvitele, amit örökül kaptunk. Örökül kaptunk egyfelől azoktól, akik a háborúkban tízezerszám vesztették életüket ilyen-olyan meggondolásokból, de – sűrűn mintegy „mellékes” körülményként – végeredményben azért, hogy mi, kései vagy nem is olyan kései utódaik ott és úgy élhessünk, ahol és ahogy; de örökül kaptuk a nagyapáinktól is, aki először nyújtotta át a csontnyelű bicskát, de egyszerű embertársainktól is, akiknek a kortárs dalszövegeit részegen olyan rohadtul imádjuk énekelni.

Külföldön pedig, Olvasóm, talán itt-ott szégyellted magad, amiért „magyar vagy”, és a „Magyar, az feltétlenül szar.” De megfigyelted-e már egy-egy külföldi barátod arcát, amikor átdöcögtél vele Budára a 49-es villamossal, és elétárult a mindkét oldalról beépített Duna, vagy amikor a frászt hozta rá egy busó a máglyák fényénél?
Talán azt mondod, mégiscsak erős megállapítás az, hogy „Azért kell tartanunk magunkat, mert tartozunk ezzel az előttünk járóknak, mert büszkék lehetünk rá és mert az identitásunk részét képezi”, én azonban azt mondom: egyáltalán nem. Ha megfigyelitek, a nemzetet, a kisközösségeket, papoljon erről bármennyit is a mindenkori kormány, egyre kevesebb dolog fűzi egybe, és ez baj. Nem tetszik sem Magyarország, de nem tetszik az EU sem, a globalizáció sem, két szék között pedig már réges-rég a padlón vagyunk. Kínában varrott, nyugati márkákban rohangáló, magunknak való fogaskerekek vagyunk, akik nem különösebben foglalkoznak egymással, ha csak egy sör mellett nem, és történetesen épp magyarul beszélünk. A hagyományok pedig pont erre volnának alkalmasak. Nem mereven, begyöpösödötten kell hozzájuk ragaszkodni, de kétségem nincs afelől, hogy megtalálhatnánk, megtalálhattuk volna számukra azokat a formákat, amelyek a nagyváros flaszterétől a falvak sáros útjáig jól mutatnak, szórakoztatóak, modernek, mégis egy másfajta átélést, érzést, közösségtudatot kívánnak, mint a gépsor mellett állni.
Ezt viszont csak közösen valósíthatjuk, valósíthatnánk, valósíthattuk volna meg…
Persze, számtalan hagyományőrző csoportunk kiváló színvonalon tartja a frontvonalat, a gyűjtések – hála az égnek – még éppen időben indultak annak idején útnak, de mindez, valljuk meg, már csak annyi, mint a tulipános láda a múzeumban: Nem élő, gyökereitől eltépett, lényegében eredeti funkcióját elveszített hagyomány, amely azonban még így is számtalan dolgot képes adni nekünk.

Az ünnepeink elvesztése nem csupán egy lokális és globális társadalmi átstrukturálódás, és még bizonyára számtalan egyéb, búvópatakként terjengő folyamat hozadéka. Ez személyes, nagyon is egyénileg megélt veszteségünk is, akár belátjuk, akár nem. A hiányzó karunkon a csonk pedig már begyógyult, a fakezet megszoktuk, visszaút nem nagyon lesz. Nem hiányozhat az, amiről már el is felejtettük, milyen. Lehet, mondhatjuk: Mindegy az, csak kéz legyen! De ijesztő a gondolat, hogy ez csupán egyetlen szál, egyetlen történet, egyetlen darabka az identitásunkból, amiből nem sikerült maradéktalanul megmenteni azt, amit érdemes és hasznunkra lehet.
Vajon mi az, ami ezen kívül is már rég menthetetlen, de még csak nem is sejtjük…?


Kép innen.

Utolsó módosítás: 2011.11.01. 18:31

Néhány fotóm

Pras | 2010.01.05. 01:27 | kategória: Gondolatok

Írtam, úgy lett: valami egészen mással jelentkezem a ma éjjel folyamán. =) (Höhöhö, nagy a megnyugvás, mi? Már kezdett floodgyanús lenni a blogoszférában a műszakis szerencsétlenkedés.) Igazából szívom is egy kicsit a fogam, hogy ennyire nyilvánvaló ziccert hogyan hagytam ki eddig. Olvasóm talán már ismer annyira, hogy „égiszem alatt” már számtalan dolog megfordult a blogban, nem idegenkedem az újításoktól, ötletektől – és persze, levonom a konzekvenciákat, ha valami vagy Neked, vagy nekem, billentyűzet(klaviatúra, tasztatúra stb…)-verő majomnak nem fekszik igazán. Mostani témánk nekem fekszik ugyan, de totálisan laikus vagyok benne, tekintve, hogy a fotózáshoz sem megfelelő gépem, sem megfelelő tudásom, végképp nincs megfelelő tehetségem. Persze azért csak kinyílik néha az a blende, mint ahogy minden IHRNtSS* buli után fogadkozik az egyszeri egyetemista, hogy ilyent többet aztán soha, aztán két napra rá lángol a kezében az abszint. No mindegy. A Dome especiále nem a legjobb környezet arra, hogy bemutató átriumot rendezzek ión oszlopfői közt, és ez alatt kizárólag azt értem, hogy kurwára** csak linkben lehet képet beilleszteni, egy kivételével, amellyel ki vagyok segítve, mint a rudraprayagi emberevő leopárd*** a csirkehúslevesporral. Persze erre a DARPA már rég kitalálta az <a href=”… kezdetű mondókát****, ezzel az áthidaló megoldással átkapcsolva a lényegi(?) tartalomra, következzen tehát amatőr (fény-)képeimből egy kis válogatás. Ha valamelyik, netán mindegyik kép nem jelenne meg, bármennyire is magyartalan ez a mondat, szólj, és elkezdek mákot darálni.

Erős indítás. Azt minden elsős marketinges tudja, hogy a hallgatóság az előadás elejére és végére emlékszik leginkább, a figyelmet felkelteni pedig összetételtől függően kutyával, gyerekkel vagy szexszel lehet, esetleg ezzel a hárommal együtt, de azért netalántán lecsukják. Olvasóm, feltételezhető nemi hovatartozására tekintettel elvetettem a kutyát és a gyereket.

Már meg lettem szólva, hogy szexista vagyok, úgyhogy mielőtt a csigák is bepróbálkoznának néhány bírósági keresettel, témát váltok. A tipikus „kis odafigyeléssel sokkal jobb is lehetett volna”-téli kép. Mivel falusi megnyitómon nem képviseltetik magukat a vastagkeretes szilikátkupacok, kénytelen leszek magam magyarázkodni. A fókusz a hó egész szép, csillogó textúrájára került, bár nem sikerült jól; ami számomra a képet megmenti azért, az a befagyott tavacska domborzatát kihasználó „előttem vízszint van, de a horizont dőlt”-perspektíva. Tényleg, szakadt már be alattatok a jég? Poénos. …mégis, az ember ilyenkor kap tüdőgyulladást, infuenzát, agyf*szt, mikor vígan tapicskol a gumikacsájával a nulla cében, aztán átázott ruházattal gyalogol kilométereket a mínusz tízben? Dáhogy! Semmit sem kap. Metrón, shoppingcenterben, irodában, otthon ücsörögve meg még az ebolát is.

Maradjunk a fagynál, időszerű. Ezzel a képpel semmi, de semmi dolgom nem volt, mindent a természet intézett. Rejtély előttem, hogy ez az érdekes jégszilánk-képződmény hogy keletkezett, egy patak „partján” találtam hosszan, hómentes időszakban.

Első íjam. =’) Nagyon megteszett a tűzifának hozott százezeréves platán holtteste, de csak az iszonyatos 1,3 Mpixelt felköhögő okostelefonom volt nálam. Nem baj, fotó kattant, aztán ráuszítottam a Péjnt Soppot. Ezt sikerült összehozni.

Mivel „válogatás”, ezért állandó szófordulat lehet a „nézzünk valami mást.” Ez például egy lepkë. Jó vasiasan, nyílt ë-vel. Na jó, pillangó, boldog mindenki? Nem gondolnám, mert Brehm óta, vagy nem ő óta, de mást nem ismerek, ez itt ëgy [áthúzáskód]rókalepkë.[/áthúzáskód] (Azt bizony benyestem! Atlanta-lepkë) Sikerült szerencsésen eltalálni a’ állatot, sajnos, a fényképezőgépem ennyit bírt. Olympus C725UZ, az optikája nagyon jó – fölöslegesen jó ahhoz a szar CCD-hez, ami benne nézelődik. Amúgy jó gép, egyszer kerékpárról (árvizet fotóztam) 40km/h-nál leimádkozta magát aszfaltra, csettent egy akkorát, ami már statikailag veszélyeztette a szomszédos házak integritását, aztán siklott vagy két métert és csak az elemek estek ki belőle. Volt is templombajárás rendesen!

Mégiscsak tartok valami rendet, a lepkë repült, a gólyák is. A kétszeri jpeg-tömörítés miatt már elég megviselt ez a kép is. Specialitásom amúgy a gólyák, különösen esőben, a névjegykártyámon is ez szerepel foglalkozásként, kevésbé félreérthető szövegkörnyezetben. Ezek például éppen szárítkoznak, de vizesek, határesetinek tekinthető tehát a kép. A gólyák írásbeli hozzájárulásával rendelkezem az arcuk leközlésére, honoráriumként minden évben JDAM-precizitással szarják tele az ablakomat. De komolyan, eltűnődött már valaki ezen? Sehol semmi gólyaszar a falakon, de az ablakok, azok, barátom, ki se látszanak. Ha valaki venné a fáradságot, hogy felboncoljon egyet, biztos előkerülne egy félig megemésztett Norden célzókészülék, vagy hasonló ballisztikai állatság.

Ez nem egy vasziszdasz, de akinek nincs ilyen fényképe, az nem is létezik. Szívesen eljátszottam volna hosszabb záridővel – de a fényképezőgép hülyebiztos.

Akkor a konzumképeket tudjuk is le, a Balatonról is mindenkinek van ilyen képe. Nézzünk valami érdekesebbet.

Szakmai ártalom, hogy ha találok két optikát, azt pároztatom. A kép a fényképezőgépem és egy Poldi-kalapács tizedmillis mérőokulárja nászából jött létre. Alul a Poldi centije, felül egy igen fasza Mitutoyo tolómérő skálája.

Noha nem egy „közkedvelt” fényképem, valamiért nekem mégis az egyik kedvencem. A CAD/CAM műszakizós bejegyzésben kizsigerelt zsilip túlfolyója. Nem tudom, Olvasóm, Te hogy vagy vele, de amikor ilyenek fölött állok, egy pár pillanat erejéig mindig elfog a rossz érzés, ha belegondolok, mennyire nagyon nem lenne jó buli belepotyogni oda. Elképzelhető, hogy ezért tilos a bejárás. A kép a ’Borderline’ angol címen fut és lökésem nincs, mi az ott a bal sarokban. Nem mentem le érte.

Na jó, tekintsünk valami avantgarde-ot. Arról annyit sikerült leszűrnöm, hogy ha van is értelme, azt nagyon ügyesen álcázzák értelmetlenséggel. Egy pehelytoll például eleve egy ilyen dolog. Az összeállításban az izzólámpa fénye által létrehozott tónus fogott meg (Olvastad az ’Optikát’? Ennek, pontosabban a színhűségnek lesz szevasz, ha kisöprik a szálas izzókat. Nem lesz az olyan egyszerű…), de valami értelmetlen-a-köbön-felirat nélkül túl üres volt mégis a dolog. Olyan magányos.

A fentivel ellentétben itt már pontosan tudom, hogy egy, a háborúra utaló személytelen és nyomasztó érzést akartam kelteni. A kép kicsit mezítlábas volt keret nélkül, úgyhogy adtam neki egy egyszerű fehér keretet, amitől meg simán csak szar lett. A kompozíciót (azért írok szilikátul, hogy kerüljem a szóismétlést, komolyan) egyébként gyakorló nyílhegyekből alkottam, a háttér félfamentes rajzlap.

Rajzlap! Engem valahol mindig elvarázsolt a műszakiakra jellemző papíron álmodott fém-teremtés. A prímet a sárguló lapok és a fém kölcsönhatásával vitetem, akad itt néhány esztergaforgács, sasszeg, bolgár golyóscsapágyak, villáskulcsok, ütőmunkához használt próbatestek maradékai, keménységvizsgált alupogácsa, szimmeringek, a logarléc mögött pedig egy igazi sztár, csapágy az USSR egyik gyárából. Mondanom sem kell, a lapoknak és a könyvnek mindehhez semmi közük. Baromi mesterkélt, mégis aránylag tetszetősre sült el.

Gólyák esőben. Nem hitted el, mi? Van még!

A nedves valóság után ismét absztakt, ez egy egészen új fotó, és rögtön zászlóshajóvá is érett, de ez kizárólag a koncepció érdeme, a megvalósítás meg, háát… nem kell nekünk mindenről beszélgetnünk, nem igaz? Szándékomban áll mindenesetre korrektebbre is megcsinálni ezt a továbbiakban, például és legsürgetőbben a tzellukszot kiveszem az egyenletből. Ez tipikusan az a fajta ötlet volt, amikor az ember robotol az asztalnál, és egyszercsak „Bazmeg’, ötlet!”, és fel kell állni, és csinálni kell.

Na jó, a végére csak bedobom a kutyát is. Kajálja, ’zmeg, kedvesOlvasóm, kajálja a lö populáción, nem számít, hogy egy kupac szar ez a kép, nem, dehogy, mert van rajta egy kutya. Aranyos amúgy, nem? Mindig hanyattvágja magát, mikor megyek, hogy vakargassam a hasát.

Nos, ezúttal ennyit kívántam lenyomni a gigádon, Olvasóm, ha Neked is akadna valami fasza képed (ezeknél jobbat összehozni mondjuk nagyjából annyira komplikált, mint venni a nullának az abszolútértékét), szívesen megnézem, ha megosztod kommentben, vagy akár a Dome idevágó fórumában, és persze a kritikáid is szívesen fogadom, meg azt is, ha meghívsz egy sörre, vagy kettőre, vagy egy scotch-ra.

Lábjegyzetek

* - Ejtsd: Íháerentéeszessz. fn., fogalom, „Iszunk, Hányunk, Részegen Néptáncolunk Suzuki Swifteken; szigorúan leszögezve, hogy nem én voltam, na jó, a legelső szó még csak-csak hagyján…

** - Ez a lengyel Google-ben egy frekventált keresőszó, így előre megfontolt, különös kegyetlenséggel elkövetett látogatottság-növelési célzattal írtam W-vel. Nem tudtad, hogy lengyelül így írják a legősibb foglalkozást? Na látod, ma is tanultál valami újat! Polak wegier dwa bratanki…

*** - Lásd Tim Corbett hasonló című művét. Tiszta népművelődés-napot tartunk, nem? Szabad Nép félórát, valaki?

**** - Lehet, hogy valami állat erre azt mondja, a HTML-protokoll nem az ő művük. Persze. Pornót meg majd lyukkártyán néznek atomháborúban, mi?

Utolsó módosítás: 2010.01.05. 18:51

Egy - elég hosszú - szó a hagyományainkról.

Pras | 2008.10.25. 17:28 | kategória: Gondolatok

Ez egy nem túl régi írásom. Nem mondhatnám, hogy perfektre kész és elég csapongó is, továbbá hiányzik egy nagy halom forrás megjelölése, de jó lesz ez így. Aztán, mondhatnám, hogy nem igazán ide való, de ez ugyanúgy igaz bárhova máshova is. És mondhatnám, hogy unalmas is, dee, öö, fogadjátokszeretetteléstürelemmel.


Köszöntelek, Olvasóm!

Bár talán már ismersz szegről-végről, de úgy tartom, hogy a hitelesség első eleme a bemutatkozás. Így engedd meg, hogy ezzel kezdjem: Ádámnak hívnak. Valamikor valaki nálam okosabb arra jutott, hogy ez annyit tesz: „vörös földből született”; bár a föld, ahonnét származom, ritkán volt vörös, de mélybarna és lankás. Az Őrség kapujából jöttem, egyenesen. Legalábbis, városom így nevezi magát. Jópár száz évvel ezelőtt még valóban őrvidék volt, a szerekre épült falvakkal, és a lakóival, akiknek „egyetlen” hivatásuk az Ország védelme volt a nyugati "kultúrával" szemben, előjogokkal és tisztelettel övezve. Azóta persze több, mint ezer év pergett le; és bár mára már csak a neve, és egy-két lápvidék maradt meg az örökségünkből, azért még mindig van miről mesélnie. …már annak, aki meghallgatja. Én igyekeztem meghallgatni, és nem csak ezt. Amit sikerült összekaparni, nem sok, de tanulságos. Minket jellemez, magyarokat. És talán kissé a jövőbe is mutat.
Olyan örökségünkről van szó, aminek nincs pénzbeli értéke, némelyiknek elsőre értelme sem.
Történelmi és népi hagyományainkról van szó.

Hagyományok… talán eleinte egy kicsit tisztába kellene tenni a fogalmakat. Miről is beszélünk?
”~ a közösségi magatartásformák és objektivációk programja, a kultúra invariáns-rendszere, a kultúra grammatikája. A hagyomány jelenléte emberi közösségek létének feltétele; az élők világában egyedül emberi közösségek sajátja, amennyiben ezek élettevékenységét a genetikai kódokban rögzített programokon túl olyan szimbolizált jelrendszerek irányítják (pl. a nyelv), amelyek a megtanulás-elsajátítás folyamatában válnak a különféle típusú (szociális, etnikus) közösségek tagjainak birtokává, szervezik ezek viselkedését (→ társadalmi szokás). A hagyomány nem egyéb tehát, mint e szimbolizált jelrendszerek összessége. - Mondja a Néprajzi Lexikon.
Nem vagyok egy, az Akadémát mindig összeesküvés-elméletekkel támadó vérgőzös barom, úgyhogy bólintsunk rá: ez a hagyomány. Pláne, hogy még egyet is értek vele. Már avval, amit értek belőle. Nem tisztem dolgozatot írni, úgyhogy lefordítom a magam kis konyhanyelvére: Hagyomány mindazon cselekvésünk, szokásunk és hitünk, amely egy-egy közösség alkalmazásában áll, és olykor igazából meg sem tudjuk magyarázni már, miért cselekszünk így, azon túl, hogy “így tanultuk”, így kaptuk örökül. Ez egy elég tág dolog, jelenleg amiről írnék, az elsősorban az ősi-, és jellegéből adódóan az ezt többé-kevésbé megőrző népi hagyományrendszerünk.

Rendben. Van egy fogalmunk. Van egy ilyen mondatunk: “A hagyomány jelenléte emberi közösségek létének feltétele.”, de legyünk egymással őszinték, hiszen ez minden eszmecsere alapja: ez így eléggé a levegőben lóg. Miért? Miért feltétele? Miért kell ez? Ember, a XXI. században élünk, melyik dilettáns fog Új Kenyeret szentelni, vagy uram bocsᒠLuca-széket faragni?
Igen, ezek szélsőséges példák. De ott a Karácsony, eredetileg egyházi hagyomány. Bár, máris cáfolnom kell magamat: “pogány” hagyomány, eredetileg a karácsonyfa is a gerendáról lógott felszögelve, csak később került állványba. Ez nem meglepő, az Egyház nagyon sok helyen bölcsen integrálta az eredetileg is fennálló, esetlegesen lokális hagyományokat. Szent Iván napján a tűzugrás is igen valószínű, hogy ősi gyökerekkel bír, így egyfajta konszenzus alakult ki: a máglyát átugrani továbbra is megtisztulást jelentett, de már a Kereszt “szolgálatában”. Ha hozzávesszük azt, hogy a kereszténységgel a vándorló magyarság igen korán kapcsolatba került (komolyan feltételezhetjük, hogy már Árpád nesztoriánus keresztény volt! A fejedelmi család névadási szokásain kívül ilyen apróságok utalnak erre, hogy még tümenvezérként áldást kért Methód püspöktől. Egy “pogány” ilyent nem tesz, legfeljebb affelől érdeklődik, hogy hány darabba vágja.), aláhúzva mindezt egy olyan egyenletrendszerhez jutunk, amiből az sülhet ki, hogy máig hordozunk olyan jegyeket, amelyek mélyen a felszín alatt tényleg “ezerévesek”.
Enyhén eltértem a kérdéstől... tehát: Mire kell ez nekünk?
Nagyon egyszerű. Karácsony. Nézzetek körül. Miről szólt száz esztendeje, és miről szól ma? Milyen szerepe volt száz esztendeje a családnak (és nem az én asztalom ugyan, de ma “divatos”, nem mehetek el mellette: és a nemzettudatnak), és milyen ma?
A hagyományok ilyen nyilvánvaló értékvezérleten kívül is stabilitást és hitet adnak, és a stabilitásban is változatosságot. Öntudatot, és ezzel együtt – talán nem túlzás – biztonságérzetet.

Lényegében rituálékről volt, és van szó. Stabilitás és öntudat: mikor az elhunyt nevéhez hozzátesszük hagyományosan: “Isten nyugosztalja”, nem öncélú baromságot teszünk, hanem holtában is tisztelettel adózunk. Ugyanakkor változatosság is, hiszen ősszel szüreteltek, és nem csak munka-, de rítusszerűen is (hogy példát adjak arra, hogy a hagyomány sűrűn minden életkorra kiterjed: dióhoz kapcsolódó játékokat játszottak, gólyalábaztak); addig nyáron arattak, és az első kévét a templomhoz vitték megáldatni. (Ismétcsak a további példák: fűzfasíp és nemezelés ismerős?) Ma mi megy? Bemész a munkahelyedre, leülsz a számítógép elé, dolgozol, hazamész. Elég hülyén is festene, ha évenként ki volna jelölve egy nap, amikor tiszta szívvel Isten áldását kérnéd a CK-240-es kazán rázótálca-excentereinek tervrajzaira.
De él ugyanakkor egy olyan fogalom is: “Hagyományteremtés.” Amikor mondjuk, a hónap első péntekén mindig lemész a haverral sörözni, hogy megtörd a monotonitást, és elbeszélgess, érezned kell: erre egész egyszerűen szükség van. Korlátot ad, amin nem lehet túlfutni, de belekapaszkodhatsz. Emberré tesz a rabszolga fölött.

Egy új bejegyzést érne meg az a téma, hogy ha tényleg, ennyire fontos, hogy legyenek ilyen piszlicsáré baromságaink, akkor most ugyan, mivé lettek? Rávághatnám: a társadalmunk, az mivé lett? Szokás szerint, legyünk őszinték egymáshoz: ez ugyan szép retorikus fordulat volt, és legalább annyira demagóg is. De a párhuzam mellett nem érdemes elmenni. És a tény mellett, amelyet két szóval ki lehet köhögni: értékvesztés történt. Persze, azt is látni kell, hogy a hagyományaink többsége ma már életképtelen, kihalásra ítéltetett. És ez így van jól. A karácsonyi terítőről a morzsákat összegyűjteni arra az esetre, hogy ha beteg lesz a háznál, a tűzre vethessük a morzsákat – ez legalább olyan értelmetlen a panelek három végtagon összeszámlálható négyzetmétereiben; mint a plazmatévék, krómozott díszítőelemű Audik és házi szaunák világában. Magát AZ ünnepeket, A hagyományokat ugyanakkor nem kellene elvetnünk. Mert az ember nem károsítja meg magát önként. (Dehogynem, sőt... )
Ami megmaradt, abból főzünk: Karácsony előtt két nappal rohanunk a tecsóba, mert (az ízes verbális hozzávalóktól jórészt eltekintve) a serpenyőnek leesett a nyele már a dobozában (rohadt ferdeszeműek, ugye), a karácsonyfaizzó szénné égett, a tévéből pedig az ezerszer leadott, az agyat szivacsos állapotba juttató szirupos szar ömlik százhuszonöt csatornán kifelé. A jobbak még persze verik az asztalt, hogy "a szeretet ünnepe!", aztán vonogatják a vállukat, hogy "Már megint zokni." Ilyen ez a popszakma. Jingle bells... jöhetnék még példákkal mondjuk a lassan már csak színpadokon alsós diákok által felelevenített Betlehemezésről; vagy elvonatkoztatva a téli ünnepköröktől, Húsvétról, vagy a kocsma elé állított májusfákról (apropó, májusfa, művelődjünk kicsit: kissé ködös, de érdekes eredetmagyarázatához lásd Beltane ünnepét), de azt hiszem, a lényeget nem kell túlragozni. Legalább felállítják azt a rohadt fát, nemde?

Ezen a ponton jöhet a kérdés: akadnak-e (önjelölt) keresztesek, akik büszkén őrzik még utolsókat rúgó nemzeti jellegzetességeinket? Ó, hogyne! Több-kevesebb sikerrel. "Hagyományőrzés" terén jómagam is megjártam már egy évtizedet. Akadnak műhelyek, amelyek igen fontos bástyaként védik értékeinket, ezek közül a legjobban működő szervezeteink a néptánc-csapatok. Tevékenységi körük jó esetben nem áll meg a táncnál, de egy-két népművészeti ághoz is konyítanak valamelyest, és néhány rítussal is tisztában vannak, például a szintén igen ősi gyökerekkel bíró regöléssel. (hogy csak kicsit beszéljek a levegőbe: a regölés egyfajta adománygyűjtése a szegény gyerekeknek, akik a házaknál termékenységvarázsló jelleggel kántálnak cserébe, ennek szövegében jelenik meg pl. a Holdat és Napot az agancsai között hordozó Csodaszarvas is. Érdekességképp, néhány tájegység szövegváltozata a gyermekáldásra is igen érzékletesen buzdít. :) ) Népművészeink mellett sem lehet szó nélkül elmenni, habár ez már csak lazán kapcsolódik a "hagyományok" témakörébe. Őrségi lévén, egy közeli példával tudok szolgálni: Magyarszombatfán máig él és megbecsült szakma az agyagművesség, fazekasság. A gyűjtőmunka, ami a hagyományainkat érintette, igen későn ment végbe, már-már majdnem túl későn, de annál hathatósabban. Népmeséink zöme nem maradt fent érintetlenül, de művészi szinten feldolgozva rengetegből "gazdálkodhatunk" ma is, és aránylag jól visszakövetkeztethetünk az "eredeti" állapotukra is. A népzenénkről sok szót nem kell ejteni, hatalmas neveknek köszönhetjük, hogy világszínvonalú művek születtek a népzene bölcsőiben. Ami pedig a népzenét illeti, széles "spektrumon" hozzáférhető, mind eredeti alakjában (példával megtámogatva, szokás szerint: pl. Bendő együttes. Adnék linket, de akit igazán érdekel, úgyis fél perc alatt rátalál Google-n), mind jóval elvontabb, inkább "csak" a fundamentumot adó alakjában (Ghymes). Gazdag népi hiedelemvilágunk is - bár elég szellősen, de - összegyűjtve hozzáférhető, már akár a Magyar Elektronikus Könyvtárban.

Adhatok azonban negatív példát is. Láttam már néptáncost, aki olyan részegen ment fel a színpadra, hogy kevésen múlt, hogy le nem zúgott. Aztán, nem tudom, a külvilág felé mennyi "látszik" az ún. "hagyományőrző egyesületekből". Ezek nagyrészt arról szólnak, hogy kaftánban és íjjal bemutatják őseink, vagy általuk feltételezett őseink harcmodorát vagy "harcmodorát", és a félelmetes "visszacsapó íjat". Ló nélkül legtöbbször, üvegszál-műgyanta kompozit (értsd: műanyag) íjakkal. Ez nem gond. Hatalmas pofával, egyedi őstörténet-elképzelésekkel, és nemegyszer vérlázító hozzáállással szinte az összes többi emberhez. Ez gond. Felvonulások alkalmával felnockolt (a nyílvesszőt az idegre helyezett) íjat a nézők felé kihúzva menetelők, nézők feje fölött ellövők. Ez hatalmas gond. Majd tessék körülnézni kicsit nyitottabb szemmel mondjuk, példának okáért a sümegi várban. Egy az ezerből.
Talán mondanom sem kell, "tanításaikat" igen óvatosan kell megközelíteni. Nem egy hagyományőrzőnk csőlátású, és soviniszta. Zsigerből elutasítják a halszagú finn rokonságot (amivel nincs is gond, leszámítva, hogy a nyelvi rokonság nem jelent feltétlen genetikai rokonságot.), miközben sámándobon dobolnak. Ide pár megjegyzést: Egyfelől, a sámándob egy igen markáns szakrális eszköz. Aki üti, nem mást tesz, mint az Őseink szellemeivel teremt kapcsolatot. Egyszerűbben szólva, "felhívja őket". Nem kell nagy logika ahhoz, hogy ha ezt egy "képzetlen laikus", és nem egy révülni tudó "képzett" sámán teszi, az az Ősök szellemének felesleges és tisztelettelen megbolygatása. Ha minderről nem is tudnak, akkor pedig még emberi butaság is. Ebben lehet hinni, és nem hinni; de a hagyományőrzés kezdő lépése az alázat és a tisztelet kéne, hogy legyen. EZ nincs meg, és itt dől össze minden. Azt már csak lábjegyzetben jegyezném fel, hogy a hagyományőrzőink egy hányada sziklaszilárdan hisz abban, hogy mi hunok vagyunk. (Nem elírás: Vagyunk. Még csak nem is "voltunk".) Ennek az a szépsége, hogy egyetlen hun, szkíta, sumer stb. sírban nem találtak sámándobot. A sámándob ugyanis, bármilyen hihetetlen, igen jellegzetesen - finnugor tárgylelet. Két eset áll fenn tehát logikailag, ha leszámítjuk az ásatások szinte évszázados szerencsétlenségének lehetőségét: vagy finnugorok vagyunk (nem kívánok személyes véleményeket rakni az írásomba, mert a vélemény olyan, mint a s*gg, ugye, és nem pedig tény; de ide a "hitelesség kedvéért" elkel egy: Nem, én sem hiszem, hogy genetikailag finnugor-származékok vagyunk. A török, kipcsak-török, iráni hatást gondolom valószínűnek ebben a korban.), vagy egész egyszerűen nem volt őseink kezében sámándob. Akkor most, milyen "hagyományokat" is "őrzünk"? Pláne, hogy ezen hagyományainkból szinte semmi, ismétlem, semmi nem maradt fönt; így egyfelől feltételezünk, másfelől a hülyébbje találgat, a leghülyébbje meg csinálja és bemutatja, amit kitalált.
Már-már túllőhetetlen tehát, hogy szakmailag is igen sok a kérdőjel. Jelenleg olyan kérdésekről folyik a vita az őstörténeti kutatásainkban, hogy az őseink a tegezben heggyel lefelé, vagy felfelé tartották a nyílvesszőket (sírleletek az utóbbit támasztanák alá, de ezt sokan megtámadják azzal, hogy az egy dolog, hogy a sírban hogyan van. Erről szép kis laikus vitafórum is nyitható, mert logikával is le lehet érvelni mindkét oldalt, annyit tudok hozzátenni, hogy kísérletileg nem eldönthető, hiszen mindkettő működik, és mindkettő módszer bír előnyökkel és hátrányokkal.), avagy például milyen oldással lőttek (gyűrűs, kétujjas, stb.stb.). Hagyományőrzőink erről nemigen vesznek tudomást, szimplán élnek a kis világukban: övükön fakupa függ (az ivócsanak smafu), lábukon kanászgatya (baromi jól néz ki, az igaz, csak enyhe képzavar, hogy ez a 18. század hozadéka) vállukon asszír formájú íj (köhöm...), fejükben rókaprémes, acélcsúcsos süveg (nem számít, hogy száz sírból egyben találtak süvegcsúcsot), kezükben csatacsillag (sem ebben a formájában, sem keresztben egymáshoz erősített hajítóbotként nem autentikus a korszakhoz). Azon sem kell meglepődni, hogy amikor a vásárokon az íjászatok során lőni "tanítják" a nagyérdeműt, akkor olyan íjfogást tanácsolnak, amin csak a hüvelykujjra hárul körülbelül húsz kiló terhelés... Azt pedig már meg sem érdemes kérdezni még a jurtával rendelkező egyesületek némelyikétől sem, hogy pl. a "tündököl" igénk valószínűsíthetően mely szóból ered (Kérdést ne hagyjak válaszolatlanul: a jurta (más néven: jurt, ker) felső, füstelvezető nyílását lezáró nemezlap neve "tündük". Ha ebből nem lenne tiszta, a nyíláson keresztül, ha nyitva van, éjszaka a sztyeppén - nagyvárosi fényszennyezés hiányában - rengeteg csillag látszott.), esetleg soroljon fel öt olyan szót, amely valószínűleg az "ősnyelvünkből" maradt fent. Függetlenül attól, hogy - mint látható - ez egy hagyományőrzőnek triviális kéne, hogy legyen. ...manapság tehát úgy lesz hagyományőrző az ember, ha annak nevezi magát. Nem kell hozzá felelősség, alázat, tudás, törekvés az elérhető legjobbra - nem. Semmi sem kell, leszámítva a másként gondolkodók lealacsonyítását és az ellenérvek semmibevételét. Esetleg venni kell még X ezer forintért egy veretes mobiltelefon-tokot. (Nem, nem viccelek.)
Ezen "hagyományok" legtöbbjét nem őrizzük, hanem újrateremtettük. És - kemény szó, de - behazudjuk. Amíg a hülyeséget nem erőltetik rá másra, mint tanítást; vagy ha igen, akkor nem mint "hagyományt", hanem mint "életmódot" (bár elvitatkozhatnánk azon, hogy a hétvégente felvett fürdőköpeny meg veretes öv, és egy-két angolszáz típusú lövés miféle életmód), vagy mint "vallást" tennék, sok gond nem lenne. De hát... van gond. Épp elég. És a trágyadombon, ha nő, egyre nehezebb megtalálni a gyémánt félkrajcárt.
Gondoljunk erre, amikor "bemutatót" nézünk!

De ha mindez így van, ahogy fent írom (Amire persze miféle biztosítékot is adhatnék? Nem több a szavam bárki másnál. Itt kérném egyébként az Olvasómat, hogy a fenti sorokat, ha idáig eljutott velük - amit tisztelettel megköszönök - kritikával és elgondolkodással fogadja. Szokásomhoz híven nem szájbarágni kívánok, hanem elgondolkodtatni.), mit tehetünk mi, "egyszerű halandó laikusok"? Tegyük fel, hogy a magyarságtudatunk nem merül ki a mellveréssel és a... (Nem, nem fogok további példákat mondani; nem ér annyit, mint amennyire a hitelemet rontaná, főleg, hogy nem is ez a lényeg.), hanem valamit tényleg őrizni, megtudni, megérezni szeretnék belőle, neadj'sten a gyermekeinknek átadni valami pozitívat ebből is.
Mindenekelőtt, olvassunk. Tanácsolhatnám, hogy üssük be a keresőbe: "Hagyományaink", de ne tegyük. Egyfelől, mert cipőt a cipőboltból, másfelől mert elképesztő baromságokhoz jutunk könnyűszerrel. A vitafórumok már inkább hasznosak lehetnek, mert kétoldalú kommunikációra adnak módot. (bár az anyázás itt is dívik) Leghasznosabb a könyvtár ebben az esetben. Mondhatnám, hogy aki a könyvkiadásig eljut, azon már elgondolkodhatunk, de láttam már őstörténeti munkát, amit egy öntödei munkás írt a szabadidejében, és az Orion csillagképnek központi szerepet szánt... Kezdjük László Gyulánál és Fábián Gyulánál, ha az őstörténeti hagyományok érdekelnek, onnan pedig már annyi vitás kérdés merül fel, hogy sugárirányban bármerre indulhatunk. Későbbi időszakok már sokkal egzaktabbul dokumentált forrásokkal is bírnak, legyenek azok a hangszereink, vagy a lidérc tájegységenként változó megnevezései. Ha kapunk egy általános képet, már tudhatjuk, mire kell figyelnünk. Amire még mód nyílik, az a táncházak. Ezekben bárki számára megtanítanak alapvető néptánc-elemeket, három-négy figurával pedig már meg lehet élni ott, és szórakozni! Ha komolyabban is kívánunk foglalkozni a dologgal, egy-egy egyesületbe is beléphetünk, de készüljünk fel rá, hogy ez a hétvégéinket is "elemészti": ez tényleg egy hivatásként jelentkezik.Ami a kísérleti régészetet illeti, az Emese Park foglalkozik ilyesmivel, de ők elsősorban a tárgyi hagyatékainkkal (...és azért ott is 20. századi üllő figyel a süllyesztett padlós középkori műhelyben), illetve egy-két, még nem éhenhalt múzeum tárlata is ad egy felületes képet az örökségünkről. A hagyomány pedig végsősoron nem más, mint a szellemi örökségünk.
Az pedig mindenkire egyénileg rá van bízva, hogy hogyan dobja el azt, amit ráhagytak.

Hullámmélyföld

Pras | 2008.03.24. 23:27 | kategória: Gondolatok

…hát, bazmeg, csörög az óra hétkor. Levágom, érted, mondom, első órámon nincs katalógus. A másodikon van, de hol érdekeljen? A többi óra meg a jövő zenéje. Na, aludtam is egy duracellből délig, bazmeg... felkelek egy rá fél óra szépítő naplopás után, rájöttem, elbasztam az egész délelőttömet. Ismét. Az elmúlt egy-két hónapban ez nálam már sportszámba megy. Valami nincs rendben. Mielőtt elfelejtem, valami hülye a hűtőt is megdézsmálta, de annyi agy nem szorult a barmába, hogy a csabaimat ne félbevágva hagyja a tálcán. Na, elég annyi,…

Őszinte leszek: nincs okom rá, hogy ne legyek az. Utálom a reggeleket. Ne érts félre, csodaszépek, új nap ígérete, stb.; de amikor engem a reggel az utcán ér, az azt jelzi, hogy már megint tonnányi szívásnak és küzdelemnek nézek elébe, aminek több látható eredménye huzamos ideig nem lesz, mint hogy tonnányi a négyzeten új szívást fialnak. És, tudod, egy idő után ez frusztráló. Az ember hősies fejjel nekiugrik a mókuskeréknek, nagy „Megcsinálom!”-nekiveselkedéssel, de hamar rájön, hogy az ereje rohadtul el nem ítélhetően emberi módon véges. És ha a nyomorék kis hörcsög már beledöglik is a mókuskerékbe, attól a kerék még forogni fog tovább, morbid módon a hullával is. Majd jönnek új hörcsögök. Idejét nem tudom már, mikor volt utoljára olyan, hogy vízparton ért a reggel. Mondjuk. El-elnézem, ahogy a fölkaptató Nap fénye először csillan meg az – amúgy megrugdalt, eltaposott és teleköpködött – folyó vizén. És semmi értelmeset, produktívat vagy legalább erősebb lélegzést nem végzek. Olyankor, valami rejtélyes oknál fogva, sohasem gondolkodom azon, hogy a mai napon éppen miért is kelek, avagy éppen nem kelek fel. Vagy sajnáltatom önmagam. Hérodotosz jut eszembe. „A jelentéktelen embert a tudatlanság vezeti a háborúba, mert senkit nem rettent el a halál, ha úgy hiszi, minden csatát meg fog nyerni.” Vagy valami ilyesmi. Ó, nem, nem hittem én ilyent. Ezt a háborút végig lehet harcolni, de nyerni ember nem tud benne. De azért reméltem, kettő tömegmészárlás között ki-ki fog jutni egy pofa bor az élettől.

…rendeltem egy rohadt Margharita pizzát, mert valamit mégiscsak táplálkozni kell. Folyton kiröhögnek, hogy a sajtos pizza nem pizza. Mert baszki, talán a tenger gyümölcsei leturházva hat tartálykocsi kecsappal, az pizza, bazmeg?! Na, azért rendeltem egy görög salátát is, vigyáznom kell az alakomra, egészségesen kell élni, mert ez most kurvanagy divat lett. Nyolcszázba fájt, de hát ennyit megér, ha fitten fogok kint megdögleni a szmogban, nem-e? Aztán fölmálháztam magamat, bementem igát húzni, zéhát írni, miegymás; de vittem a könyvet is, mert mégiscsak kellene tanulni is, nemde, ha már ez a munkaköri leírásomban feketén-fehéren – bazmeg – bennevan…

Talán az a baj, hogy ha jut is, vagy észre sem vesszük, vagy nem becsüljük meg. Véglis, ha csőstül jönnek a jó dolgok, olyannyira alapvetőnek vesszük ezt előbb-utóbb, hogy szabályosan meglepődés kerekedik a dologból, amikor egyszer aztán eltalál egy rossz is. A másodiknál sértődöttség. A harmadiknál szentségelés. Aztán nyugtalanság, várakozás, feladás, közöny. Mint mikor nullára bombáznak egy települést.

…viszont, lényeg a sör, hazaértem nyolckor. Normál kaja semmi, bazd meg, úgyhogy nyestem két karéj kenyeret, és ami méz volt, úgy szárazon rácsaptam. Térfogatkitöltésnek elment. Enyhén olyan benyomásom volt, mintha habkövet ennék, de városon ezt nem nézi senki. Kattintanám fel a lámpát, hát kiég, bazmeg. Érted? De, most érted? Pont a múltkor olvastam, hogy mennyi is az esélye ennek… egyébként, ha már itt tartunk, azt is vágom, miért felkapcsoláskor ég ki. Na jó, nem hülyítelek fizikával. Nem mintha lehetne tovább. Nem is az, baszki, dugnám be a fülest, be van nyomódva a jack. Megreccsent a notesz hangkártyája. Mit megreccsent, baszki, letérdelt első rúgásra. A tollam meg már múlt héten felrobbant. Nna, ez volt az a pont, ahol elkezdtem keresni a plafonom a fejem fölé függesztett zongorát…

Olykor feltesszük magunknak a kérdést, kézzelfoghatóan és egyértelműen. Jóval többször – nem tesszük fel. A „miért”-ről van szó. Hogy miért kell ennyire szívnunk, miért nekünk, miért most, miért nem lesz vége már, miért, miért, stb. Mindennapok idióta kis gondjai támadnak, milliónyi, mind csak egy kicsi falatkát harap ki belőlünk, de együtt a karunkat is letépik. A monotonitás, szürkeség szép lassan felemészti az akaraterőt, a küzdeni akarást. És végül, minderre felteszik a koronát az Életnek nevezett sakktábla tisztjei: magány, sikertelenség, anyagi bizonytalanság, betegség, halál.

Miért? Nem én, nem Te – MI, mi miért csináljuk, döglünk, kepesztetünk a naptárunk feketére satírozott hónapjain, még akkor is, ha minden nap úgy kelünk fel, hogy talán ma, Ma lesz az az ünnepnap, amikor kifullad a céltalan és értelmetlen Ártalom, és végre megint úgy kelhetünk ki az ágyból, hogy nem húzza meg torkunk a járompálca - de persze, hogy dehogy ma lesz, és még csak nem is holnap, és még csak nem is azután…
Miért?

…burítottam magamnak egy derekas bögre paradicsomlevet. Jó, nem kell pofákat vágni. Leraktam magamat a tévé elé, és elgondolkodtam. Tudod, logikailag semmi sem indokolja, hogy a szarságok után jó dolog következzen. Semmi, az ég világon. De ismered a haranggörbét, nem? A dolgoknak mégiscsak van egy eloszlása. Egy kupacnyi kicsit szar, és egy kupacnyi kicsit fasza dolog, és ahogy mész szélsőségbe, egyre kevesebb. Akad ugyan, de egyre kevesebb. Logikailag tehát elég nagy baromság abban hinni, hogy ennyi állatság után már csak jobb jöhet. De az élet mégiscsak egyenesbe próbálja lökni a libikókát, nem igaz? Előbb vagy utóbb, egyenesbe jön. Aztán, legebedünk megint. Nem érdekes. Ma megelégszem annyival, hogy jó a fűtés, megy a tévé (…miután újrablankoltam a kurva koaxot…), és iható cucc lötyög a bögrémben. Ami fekete, történetesen. Fasza fekete bögre. Nem tudsz a bögrére egy „f”-es szinonimát? Na, mindegy… Holnap majd nem jut ennyi sem, holnapután jut még több is. Addig meg pedálozok. Valamit muszáj, baszki…!

Hoppá, már ennyi az idő? Nna, akkor minden jót holnapig. Cső!

Utolsó módosítás: 2008.03.27. 15:21

Metró

Pras | 2008.03.15. 00:16 | kategória: Gondolatok

Száz és száz ember.
Arctalanok. Névtelen tömeg. Maszkhordozók. Megfelelni, kitűnni próbálnak. Egyéniséget, stílust erőltetnek. Ha megfogjuk a kapaszkodót, nézzük csak le az ülésekre: nyolctól nyolcvanévesig át-, és átesnek a szüzsé hangsúlyozására. És már azt sem tudjuk helyenként eldönteni, a mázon belül maradt-e még valami szilárd. Valami emberi. Valami mély. Valami „jó”.
Emberek. Tetszeni vágynak, maguknak, másnak, mindenkinek. Hatalmat akarnak. Sikert, pénzt és ismertséget. Nevet. Márványkoporsót.
Móra Ferenc jut eszembe. Egy cikkében a Kultúrpalota igazgatójaként végtelen iróniával, mégis tényszerűen írta: demokráciánkban hirtelen megszaporodott azok száma, akik a könyvtárakban a nemesi okleveleket keresik.

És ez még a jobbik(?) eset. Talán.
Mert mellettük ott nyomorog, vagy épp terpeszkedik a csöves. Az idénymunkás, a Kőbányait markoló melós. Gondjaik súlyának prése alatt a gondolatok, tervek nem jutnak messzire. Igazából – sehová sem. Holnap is legyen zsemle és párizsi… no meg pálinka. Maslow-piramisunk csúcsára még csak rá sem tekintenek, se képmutatás, se „civilizáltság”. „Ösztönlét”. Napról napra vegetálás. A kényszerű nyomor állatisága.
Hiába a kivételek.

És a rosszabbik? E kettő közé tagolódik.

De mi van magunkkal? Jobbak vagyunk talán? Csak azért tesszük a szépet hol szándékkal, hol önkéntelenül, hogy „a tükörnek jobban tetsszünk”? Annyira nem érdekel minket, hogy a szürkeség egy szürke fogaskereke vagyunk …vagy legalább sárgára festett fogaskereke? Persze, hogy érdekel. Élni akarunk, jól élni mégpedig. De ami áldozatot a Ma követel ezért? Hiszen azt a vak is látja, hogy ez nem közösség. Csak összezártság. Kopnak a fogaskerekek, ahogy egymásba kapaszkodnak, próbálják magukat hajtatni a más lendületével, törni a másikat. Mi mennyire veszünk részt ebben a magunk kicsinyes, korlátozott hatókörű módján?

Elnézem a krómozott csöveket, a pislákoló fényt, az unott arcokat. Kerülik egymás szemét. Olvasnak, bámulják a padlólemezt, merednek maguk elé. És talán ordítva esnének egymásnak, betűszavak, igenek és nemek, keresetek, adók, gyermekek és szülők, csapatok és életkorok miatt.
Hogyan lesz ebből „szép új világ?” Egy ország legalapvetőbb építőtéglái nem jog, nem fegyver és nem GDP, hanem az emberek.
És akkor ez csak egy kis ország, kis emberei. Így, vagy úgy. Itt ez a hatalmas sárgolyó, ahol ennyi keserűség és lenyelt könny jut osztályrészül, és jórészét valójában egymásnak okozzuk…?!!

…de nyílik az ajtó. Előremeredek, átcsörtetek a vállakon, fülemben zenével, agyamban egyetlen ember problémáival.

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.