Pras blogja

Vasúti archetípusok

Pras | 2015.05.22. 23:07 | kategória: Magyarisztán

PRO-PROLÓGUS
Megtévedt Olvasóm, a helyzet az, hogy valóban a nagysikerű(?), évek óta futó(?) sínvas-sorozat legújabb (pontosan az ötödik) darabja pihen épp a monitorodon, hiába pillantasz a posztra hatodszor is hitetlenkedve. Bár eredeti formájában nem mai darab, mivel több olyan kategóriával is körülírható a mű, melyek legyakrabban minimum polgári magánvádas eljárások során hangzanak el, több mint egy évig egy elfeledett (a részletek iránt fogékonyaknak „Minden sz*r” elnevezésű) mappa mélyén hevert és nem is szándékoztam publikálni, most azonban újra sikerült leülnie mellém egy gyereknek, aki az utazásának hangulatosabbá tételére véreshurkát rántott elő édes hamburgerzsemlyével. Ez hiba volt. Ez elfogadhatatlan.
Ez háborút jelent.
Here we go.

* Az itt leírtak nem tükrözik a Dome hivatalos álláspontját a tömegközlekedés etikettjéről, azzal munkatársai sem tartalmában, sem formájában nem azonosulnak, azzal nem értenek egyet. Hangosan.

PROLÓGUS
Hadd indítsam ezzel: Nem vagyok szociológus. Nem vagyok pszichológus. Nem vagyok etnográfus. Még csak etológus sem. Pályaválasztásnál kínosan kerültem minden opciót, ahol direkt vagy közvetetten emberekkel kellene foglalkozni, szakirányválasztásnál pedig szikével szűkítettem tovább a kört olyan entitásokra, amik akkor sem lennének képesek hangot kiadni, ha kötőtűvel döfködném a szemgolyójukat. Ha volna nekik. De nincsen. Mégis, születéskor elkövettem azt a felelőtlenséget, hogy homo sapiens sapiensként hagytam magamat felcímkézni, így rögtön egy erős szociális háló vett kéretlen kezelésébe. Kaptam adószámot, nemzeti himnuszt, majd születési anyakönyvi kivonatot, kaptam szülőket, több darabot is, kaptam nagynéniket, nagybácsikat, nagymamákat, nagypapákat, unokatestvéreket, negyed-unokatestvéreket, kaptam orvosokat a kórházba, kaptam pékeket a sütödébe, tanárokat az iskolába, postásokat a szomszéd néni ágyába és kaptam utastársakat a vonatra. Épp úgy, mint te, Olvasóm.
Úgy ám, vonaton utazol te is!
Sokadjára. Neked most ismét sz*r lesz. Jegyed van?

PROPOZÍCIÓ
Korunk társadalmában már nem mondható újdonságnak az individualizmus eszménye. Ha kívánod tehát, minden további nélkül pipát ragadhatsz, proletársapkát csaphatsz fel, bakelitről hallgathatod a The Muffs-ot, miközben olyan verseket írhatsz a barnított papírra, amikért a szerencsétlen adathordozó néhai fa önként gyalogolna ismét a láncfűrészbe. Mindezt Stevenson óta akár a vonaton!
Jogod van rá.
Nekem pedig – ha csendben teszem – jogom van „kretén balf*sznak” címkézni. Ebben semmi személyes nincs, pusztán annak az igénye, hogy a rendelkezésemre álló információk, megismert attribútumok alapján az embereket gyorsan egy már ismert, viszonylag jól körülhatárolható csoportba soroljam be, nagyvonalúan kezelve a tévedések esetleges lehetőségét. Egyszerűbb és sokkal rövidebb ugyanis „kretén balf*szként” hivatkoznom rád, mint pipás, prolisapkás, bakeliten... stb., érted, mire megy ki a játék. Állíthatod persze – voltaképpen vitathatatlanul –, hogy ez nagyon, nagyon csúnya dolog; azonban amikor a kivilágítatlan utcán egy nagyon maszkos ember közelít a járdán egy nagyon lefűrészelt csövű, nagyon-sörétes puskával a kezében, te is diszkréten átballagsz az utca másik oldalára. Noha ez sem szép dolog, nem igaz? Lehet, hogy csak fázik az arca és őzsöréttel reszeli a sajtot. Mégis, tetszik, vagy sem, agyunk folyamatosan a skatulyázással csökkenti a mindennapok bődületes információtömegét feldolgozható adatcsomagocskákká, végeredményben tehát a hatalmas humán szerveződésektől az apró műszaki gépek tervezéséig a leegyszerűsítő modellezés működteti a világot. Folyamatosan általánosítunk. Jól-rosszul.
Fasza, nem? Mi működteti akkor a MÁV-ot? A vizsgálhatóság érdekében szűkebbre véve a mintavételi halmazt, mi működteti az IC-ket...?

ENUMERÁCIÓ
A Rejtvényfejtő Nagymama.
Amikor a farpofáid révén kvázistacioner állapotban Fg súlyerővel kölcsönhatásba keveredsz az ülőfelülettel, a Rejtvényfejtő Nagymama lesz a Bátrak Kompániájából, azaz a négyes üléscsoportból az egyetlen, aki de facto visszaköszön. Ekkor még nem sejted, hogy képes egy kötött kesztyűből az eredetivel harmincnyolc kromoszómáig megegyező cerkófmajmot horgolni, folyékonyan beszéli a Hochdeutsch-ot, valamint úgy eszi csomagolásából a Medve sajtot, hogy attól kezdve még a texasi láncfűrészes is csak felkapcsolva hagyott lámpával bír majd elaludni (lsd. majd a Fogyasztót), mindez azonban a végelszámolásnál mit sem fog majd számítani. Ugyanis a Nagymama rejtvényt fejt. Skandináv, sudoku, szódominó, segédeszköz nélküli Vigenére-dekriptográfia, az Enigma feltörése fejben, egyre megy: a kötőtűit otthon felejtette, tehát problémákat old meg. Eszméletlen sebességgel és három órán keresztül folyamatosan. Ha a Rejtvényfejtő Nagymamát plotternek teszed be egy közönséges személyi számítógép mellé, revolvertárat kell biztosítanod neki a tollakhoz. Hogy ezt mégis a Sátánnal kötött egészen pontosan milyen megállapodás eredményeképp is képes így művelni, az sötét, mint Mordor a Föld Óráján (bár egy pillanatra felhorgad a szemtelen, ostoba gyermek benned, amikor eltűnődsz rajta, a „HOGHR” vajon magyar szó-e, és egyáltalán, hogy fért be a négybetűs helyre) – a lényeg, hogy megállíthatatlan, mint a Gigapulyka.
Egyébként Grazba utazik az onokához, aki a telefonos beszámoló objektív része alapján csak azért nem lehet maga a materializálódott Antikrisztus, mert történetesen van egy testvére is, aki éppen-pont k*rvára ugyanolyan.
Köszönni kezitcsókolommal!

A Wannabe Fehérgalléros.
Vannak aztán olyan emberek, akik nem olyanok, mint te, Olvasóm. Vannak, akik sikeresek. Vannak, akik már leraktak valamit az asztalra. Vannak, akik Fontosak. Ezt pedig nem fognak habozni kifinomultabb, vagy bárdolatlanabb módszerekkel a tudomásodra is hozni, máskülönben mi lenne az egészben a pláne, nemde? Ő, a Yuppie, a világ összes magától értetődő természetességével oldja meg ezt a problémát.
Katalógusfrizura, frissen borotvált áll, karaktercipő, harisnya, kiskosztüm, aranygombos zakó, double eldredge-be kötött selyemnyakkendő, tavalyról a gomblyukban felejtett „LiquidShit & Sons”-beléptetőkártya, tömény, bagzó pézsmapocok-illat, millilitere negyvenezer. Bár egyesekben ostobán felvetődhet az a gyanú, hogy az énképével talán nehezen kéne, hogy összeférjen egy másodosztályú IC lerohadt marhavagonja, mindezzel igazán nem vagy kisegítve az adott szituációban. Vizsgálatunk tárgya sem törődik ezzel, a hanyagul a lábhoz parancsolt Zara táska úgyis közvetíti a lényeget.
Ugyan ezen a ponton már vagy negyed órája próbálkozol a vizeletének pusztán a szagából azonosítani, hányféle illegális, vagy MÉG nem szabályozott pszichoaktív anyaggal próbálja stimulálni magát a napi 13 óra munkaillúzió-keltéshez, amikor már elfogynak a lábujjaid is, feladod. Ő nem. Bár a harminc kilométer per órát alulról karcolgató kvázi-fénysebesség úgy lökdösi a síneken Thomast, a Gőzmozdonyt, mint az Enterprise űrhajót a klingon Vészmadarak barátságos közeledése, hősünk egyik kézzel meredten kapaszkodik a szigorúan Excelt futtató netbookjába, másik kézzel pedig a telefonba, miközben a nyaki aortájukat a tulajdon körmeikkel egyre leplezetlenebbül átvágni igyekvő hölgykoszorútól kényszerűen körbevéve ecseteli immáron háromnegyed órája, éppen milyen állásinterjúról érkezik külhonból, ahol űrhajós-, és berepülőpilóta-kompetenciák alatt labdába sem rúghat senki. Minden, hangszálakkal képzett félszava a légnyomás-változásban valaha materializálódott legtisztább Egoizmus. Bár lélekben koktélmeggyet készítesz a szemgolyójukból mindössze egy evőpálcika és egy ruszki hidegháborús sugárhajtómű felhasználásával, igazán mégsem tudsz rájuk haragudni. Végeredményben, őket is csak egy Rejtvényfejtő Nagymama hozta a világra!


A Fogyasztó.
Ha felvetjük egyfajta társadalmi csiszolódás lehetőségét, akkor könnyű belátni, hogy emberek milliói haltak meg háborúkban kozmikus léptékkel nézve elhanyagolható történelmünk során azért, hogy ma a teszkóban olcsón vásárolhassunk M&M's-et. Innen már csak egyetlen lépés a logikai láncon annak igazolása, hogy aki nem él az ezáltal létrejött lehetőségekkel, aszkéta, diétázik, csak olyan dolgokat vásárol, amire szüksége van, horrible dictu egyszerűen tekintettel van embertársaira a fogyasztás időpontját és jellegét illetőleg, az nem egyszerűen hazaáruló. Nem egyszerűen kontinens-áruló. Az, barátaim, faj-áruló, és annak a százmilliárd embernek az áldozatvállalását, akik valaha és valamikor is emberként sétáltak ezen a Földön, s most mindannyian por és hamu, külön-külön és kollektíve is szembeköpi!
...a Fogyasztó ezzel tökéletesen tisztában van, és a Fogyasztó a helyén is kezeli az őseit. Ismered a Fogyasztót jól, Olvasóm. Személyvonatokon ők azok a joviális úriemberek, akik hónaljból fogyasztják a hidraulikusan előtolt parasztkolbászt, amihez a kenést ötliteres marmonkannából adagolt tájjellegű termelői borral (olcsóbb, mint az ivóvíz) biztosítják, és egy-egy állomáson olyan ütemben rántják le az ablakot, hogy kiordibálják rajta: „MTE! MTE!”, hogy utána az alvázat három hétig szkennelik a Járműjavítóban ultrahanggal, mikrorepedések után kutatva. Aztán inkább a biztonság kedvéért leadják a mélytelepen az egészet. Ők azonban a személykocsik miliőjéhez olyannyira hozzátartoznak, mint walesi tájhoz a zoofilia.
Némileg eltérő a helyzet az InterCity járatokon. Köztünk legyen szólva, Olvasóm, eleve elb*szott üzenetet közvetítenek a beépített sörbontók. Mondhatnánk, persze, hogy a Magyar Királyságban tradíciója van az alkoholizmusnak, de az öngyilkosságnak is, mégsem látok túl sok hurkolt kötelet lógni a csomagtér-idomokról. A BKV járatain már többet, azok azonban valahogy túlságosan kicsik – tekintettel arra, hogy ezek közbeszerzés során nyerték el végső formájukat, használhatatlanságuk azért nem feltétlenül meglepő.
A Fogyasztó azonban nem merül el kurrens és régóta megoldatlan társadalmi problémákban – ő azt teszi, amit a legjobban ért. Ehhez esetenként óriási segítségére van a büfékocsi, az igazán profi azonban hozott anyagból dolgozik, elvégre ha egy három hete klinikailag halott törpe pincher agyának eltávolítod a tetszőlegesen kiválasztott 57%-át, még akkor is egy percen belüli szintidővel fogja levágni, hogy nyolc-kilencszáz forint egy kávéért, na, az kib*szottul meredek lenne még akkor is, ha közvetlenül a kocsi tetején szállna le az alapanyagot Bolíviából ideszállító helikopter, hogy aztán a kávénövényt előtted véreztessék ki kóservágással – nemhogy így. Itt azonban – o, tempora, o mores! – nem állhatunk meg, hiszen a ritmikus chipsropogás labdába sem rúg a Nyolcadik Főbűn mellett: Amely az InterCityn dobozból fogyasztott melegétel.
Iiiiiigen.
Amikor a melletted utazó „aranyos kisgyermek” a váltakozó frekvencián leadott konstans százharminc decibeles hangnyomással előadott ordítással már kisütötte az agyad összes külső ingerek értelmezéséért felelős területét (...hitted legalábbis ezt, nagy naivan), akkor jön Ő, a Fogyasztó, amint előkapja a Tupperware-t, annak varázslatos, bár hideg beltartalmát (defaultból székelykáposzta) pedig mind vizuális-, mind audio-, mind illatcsatornákon a legnagyobb önzetlenséggel osztja meg a teljes marhavagonnal hűséges társa, egy n+1-szer elmosogatott honvédségi kanálgép, rosszabb eseten egy, ugyancsak a legvidámabb barakk egyik polcáról származó, jobb sorsra érdemes polipropilén-villa hathatós segítségével.
Mire a böfögésig és explicit hasvakargatásig eljut a processz, visszafordíthatatlanul két komoly változást élsz meg, Olvasóm: Egyrészt soha még ilyen magasra nem hágott a komparatív önértékelésed (...te egoista, öntelt állat), másrészt – némileg paradox módon – ez az egyetlen pillanat, amikor bármelyik, szintén a vagonban tartózkodó Májterroristával cserélnél.

A Májterrorista
Fogyasztani ugyanis tudatmódosító szereket is lehet – ahogy erre már az emberiség hajnalán volt szerencsénk rádöbbenni, mindenki óriási örömére. A múlt Egyiptomában a zavaros, szűretlen, kesernyés sör a fáma szerint akár az életet is jelenthette a földekre bár az életet, lakóira közvetlenül a fertőzések okán viszont esetenként mégis a halált elhozó Nílus vizével szemben. Ha pedig az embert valami is kiemelte az állati sorból, az a kognitív képessége: az MT sem felejti el, hogy kockáztatni ritkán érdemes. Ennek megfelelően a fedélzetre gyári alapbeállításban N darab sörrel lép fel, ahol N (a lényeges, hogy felülről nem korlátos) természetes számhalmaz egy eleme.
Ez a magatartás tehát bár elsősorban a felelős életvitel hozadéka, nem elhanyagolandó mellékkörülmény az sem, hogy a hosszú, unalmas vonatút során MT a jókedvű szalonspicctől az ortómód beb*szottságig különleges állapotok széles skáláján válogathat; utastársai pedig abban a megtisztelő rituáléban részesülhetnek, hogy gondolatban újra és újra felülbírálhatják a mindenkori bajnok személyét. Ez persze, némi fejszámolást igényel, hiszen hogyan viszonyul a négy sör és négy rövidital azon harcos teljesítményéhez, aki egyenesen egy tálca sört választott kísérőjéül? Na, nem mintha komolyan megérdemelné az agyad aritmetikai-logikai egységének durva hulladékhő-fejlődéssel járó gépidejét olyasvalaki, akinek eszébe sem jut megkínálni...

Az ingázó diáklány
Óó igen. Fölösleges tagadni, Olvasóm, te (jó eséllyel) férfi vagy, ő egy őssejtjeiig bezárólag értelmiségi úrhölgy; egy pár másodlagos nemi jelleg ott, némi tesztoszteron itt, tudjuk jól, hogy folytatódik a történet. „Rohadt szatír!” kiáltásokkal és némi tompa tárgy okozta traumával, többnyire, de nem így most! Most ugyanis egy szende mosollyal megkér, hogy gurulós bőröndjét, amibe vizuális becsléssel darabolás nélkül beletetriszezhető két, egységsugarú szemétszállító hullája, elhelyezd a közösségi közlekedést biztosító jármű csomagterében. Hogy mi a magasságos szent f*szt szállíthat vajon egyetlen heti albérleti ellátmány címén, arról fogod a PhD-det megírni, döntöd el, miközben két letépett ülésből és egy döglött darázsból rögtönzött kétkarú emelővel és jelentős mértékű, vissza nem téridendő EU-s támogatással végül képes vagy felgyömöszölni azt a sz*rt az egyik oldali csomagtérbe. Így ugyan a sínpáron jelentős kopási aszimmetria lesz megfigyelhető, de figyelmedet nem ez köti le, hanem annak latolgatása, hogy a bőrönd térfogatával és a súlyával végzett varázslatos fejszámolás eredményeképp kiköpött sűrűség minimum plutóniumra enged következtetni. Remélhetőleg van TB-d, szükséged lesz rá. Ettől eltekintve azonban megütötted a főnyereményt, Olvasóm, ugyanis az Ingázó Diáklány individuális megjelenési formájában tökéletesen passzív és ártalmatlan biológiai képződmény. Kivéve, ha van barátja (többnyire van) és/vagy telefonja (többnyire van), ekkor lásd lejjebb. Párban már előfordulhat, hogy meredek agyhalottságok találnak meg akusztikus csatornákon, de már az előző részekből is kiderülhetett: mindig legyen nálad zenelejátszó! Az objektív tájékoztatás jegyében megemlítendő, hogy minél nagyobb létszámban vannak egy légtérben jelen, annál valószínűbb, hogy valamelyikük hozott sütit, ebben az esetben pedig P>0 valószínűséggel téged is megkínálnak, köszönhetően annak, hogy képtelenek abban a beteg fejedben olvasni. Te mázlista.

A Telefonhuszár.
A huszárság magyar találmány (nagyjából annyira, mint Jézus), definíciója pedig roppantmód egyszerű (mármint nem Jézusnak): lovon születik, lovon vérzik, lovon hal meg. A ’Telefonhuszár’ fogalom értelmezése ezen analógia alapján könnyedén megy egy Unicummal olyannyira leitatott hatévesnek is, amelynek a látványára a Gyámügy kollektív seppuku-t követ el egy közönséges iratkapoccsal.
A Telefonhuszár tehát (újabban) telefonnal születik, a – szubkulturális csoport nőnemű példányait vizsgálva - azzal vérzik és azzal hal meg. Jóval később, sajnos, mint szeretnéd, Olvasóm, ugyanis ebben a pillanatban éppen hangosan használja a készüléket. Veled szemben ülve. Második órája. Folyamatosan. Nem vagy egy erőszakos típus, ezt anyukád is megmondta, az anyukáknak pedig mindig igazuk van, most azonban azon kapod magad, hogy elgondolkodsz: vajon a kóla tényleg feloldaná a hullát...? (protip: A hidrogén-fluorid igen.)

A felsőbbrendűségi komplexussal (sikertelenül) küzdő, általánosító, önreflexióra képtelen nímand seggfej
Na, az ilyenekkel például semmi gond nincs.

PERORÁCIÓ
Nos, kedves Olvasóm, utazásunk végéhez értünk, leszel szíves leszállni, vagy rendőrt hívok; remélem, ma is mindannyian tanultunk valami újat, és ha más nem, legközelebb játszhatsz utas-bingót! Vigasztaljon azért a tudat, hogy óriási valószínűséggel a vagonból (változó mértékben szétcs*szett idegekkel bár, de) annyian fogtok leszállni, amennyien felszálltatok, ezt pedig egy három órás út során például nyolcvan csimpánzzal megdöbbentően problémás eljátszani - mégiscsak mi vagyunk a Teremtés csúcsa, nemde? Csomagodat itt ne felejtsd, hopp, az esernyődet se; a szomszéd utas baromi látványosan próbálta visszaadni, amire baromi látványosan szúrta ki majdnem a tulajdon szemét, de tegyünk úgy mindannyian, mintha mi sem történt volna. Benzinár-emelésnél ugyanitt, ugyanekkor! A késés vis maior, a jegyárat nem térítjük vissza...

A nyugati harcművészetekről II. - A hosszúkard

Pras | 2013.05.26. 20:44 | kategória: Gondolatok

...az igazat megvallva, azért halogattam idáig a publikálást az előző bejegyzés viszonylagos népszerűsége ellenére is – óriási örömöre, számtalan hozzászólást és levelet kaptam ezzel kapcsolatban tőletek –, mivel továbbra sem érzem felhatalmazva magam, hogy kinyilatkoztatásokat tegyek a témában, tekintettel arra, hogy a felkészültségem finoman szólva sem mondható kielégítőnek. Aztán azonban beleolvasok akár nívósabb(?) folyóiratok, cikkek egyes részleteibe, fórumvitákba, és ráébredek arra, hogy tájékoztató, kedvcsináló jelleggel nyugodtan nekieshetek az írásnak – sokkal nagyobb marhaságot néhány jelenlegi anyagnál sem feltétlenül tudok összehozni. :) (Visszatérő) kérés volt még, hogy igyekezzek minél több képet felhasználni és bemutatni, így ezt is igyekeztem figyelembe venni, merem remélni, hogy az érdeklődésetekre számot tartó anyagot sikerült végül összehozni.

Mindez meseszép, de miről is van szó? Azt ígértem előzőleg, hogy a teljesség igénye nélkül rámutatok néhány olyan fegyverre, amellyel iskola-, ill. céhes rendszerben a XIV. – XVI. század magasságában (ezt mégegyszer kiemelném, mindaz, amit leírok alant, erre a merítésre vonatkozik) egymásnak próbáltak nyolc napon túl gyógyulóakat okozni. Essünk tehát neki , egyelőre azonban szorítkozzunk kizárólag a hosszúkardra – ez is épp elég lesz egy eresztésre.

Flos Duellatorum - A nyugati harcművészetekről
II. rész –- A hosszúkard

Számtalan filmben, sorozatban láthatjátok, amint a főhős, antihős, alhős, pót-cserehős nagy ívben lóbálja a kardját heveny „Grrr!”-ök közepette, azok szikrázva összecsókolóznak, a delikvens két métert hátrarepül, satöbbi. A szóbanforgó feszítővasak többnyire olyan kardok (vagy olyannak akarnak kinézni), amiket elviekben és körülményektől függően egy-, és két kézzel egyaránt eredményesen lehet üzembe helyezni. A szakszó rájuk a hosszúkard megnevezés.
Longsword, Langschwert, spada longa/lunga, espada larga, epée longue – egyaránt a hosszúkardot takarják. Nem mintha különösebben lényeges volna, de a nevezéki problémák illusztrálására álljon itt pár példa: Az angol bastard sword, vagy francia épée bâtarde lényegében a hosszúkardra vonatkozik, a magyar fordításban ezt fattyúkard néven illetik, amit azonban elvétve a falchionra is szoktak ragasztani nyelvünkben. Találkoztam forrással, mely a portugál montante-t és az olasz spadone-t is ezekkel egy kalap alá veszi, melyek azonban valójában egymáshoz viszonylag hasonló, a hosszúkardnál nagyobb testű, kimondottan kétkezes kardokat takarnak (de, csak hogy mégjobban megkeverjem a katyvaszt, az előző bejegyzés Bidenhanderénél – révén, az partikulárisan tkp. egy ceremóniakard – könnyebbeket). Használatos a „lovagi kard” megnevezés is, bár a klasszikus lovagkor fegyvere inkább a pajzs mellé szánt egykezes kard (csak a korrektség kedvéért, az Oakeshott-tipológiában nagyjából a XIII. osztályig – angolul arming sword, knight’s v. knightly sword). Még szebb az angol hand-and-a-half tükörfordítása, a „másfélkezes kard”, amit már csak azért is némileg problémásnak tartok, mivel másfél kézzel meglehetősen ügyes dolog lehet egy kardot forgatni... bár, Jaime Lannister még megoldhatja, höhö. Maradjunk tehát a hosszúkard megnevezésnél, azzal lövünk legkevésbé mellé, noha, ha kötekedős kedvetekben vagytok, feldobhatjátok azt az ötezer forintos kérdést, hogy „Mi az, hogy hosszú...?” Nos, erre rögtön rá is térek.
Miután így kiveséztük a „Hogy hívják?”-ot ugyanis, pillantsunk rá tehát arra is, mit is hívnak úgy?
A hosszúkard egy gyalogosan és lovon; egy-, illetve két kézzel egyaránt forgatható, páncélozott és páncélozatlan ellenfelek ellenében alkalmazható technikákat egyaránt lehetővé tévő, 1 – 1,2 méter pengehosszal bíró, pengéjében szinte mindig, szerelékeiben hasonlóképp szimmetrikus fegyver.

Említettem, hogy tájékoztató jellegű lesz a bejegyzés, ezért nem mehetek el a – logikusan ide kívánkozó – tömeg kérdése mellett egyetlen félmondattal, előtte azonban teszük egy jó nagy kitérőt a funkciót és a használatot illetőleg, hiszen a tényleges kialakítás ennek függvénye. A köztudatban a kor kardvívása sok esetben úgy él, mintha bunkókkal küzdenének az érintettek. Ebből annyi igaz, hogy a zúzás-jellegű ütések a művészetben fontos szerepet kapnak a szúrások mellett, és ez a kardtípus lényegében a legkevésbé vágófegyver. (Hangsúly az EZ szócskán.) Erre a geometriája és használati módja sem teszi tökéletesen alkalmassá. Valószínűleg egy szelet sült húst is jobb hatásfokkal tudnátok késsel elvágni, mint hosszúkarddal nyiszatolni, hiszen a nagy hossz nagy erőkarként is funkcionál. Ezt könnyen ki tudjátok próbálni bármi komolyabb felszerelés nélkül is: Fogjatok meg egy partvisnyelet a fejes végénél két kézzel úgy, hogy a kezeitek ne fogjanak át mondjuk, harminc centiméter távolságnál nagyobbat. De fogjátok mocskosul erősen! Most kérjetek meg valakit, hogy a partvisnyelet a kezeitektől úgy egy méteres távolságban betámadva próbálja meg elmozdítani – két ujjal. Problémamentesen menni fog a mutatvány. Mivel ilyen kis erővel ilyen komoly nyomatékot tud elérni az ellenfél megfelelő(en távoli) behatási ponton (akár a kardjával, akár a húsával...)a nagyjából a csuklótoknál elforgó kardra/partvisra, ezért klasszikusan vágni problémás. Lehet és kell is, ha úgy jön ki a lépés, de jellemzően nem erre játszik a vívó. Most próbáljatok meg viszont megfelelő technikával ütni a partvissal! ...a mentők száma: 104.

A dolog „szépségére” (már amennyiben – ne kerülgessük a forró kását – a gyilkosságot aposztrofálhatjuk szépnek) jó példa, hogy még a szerepkör is némileg módosul a helyzetet illetően. Egyéni ellenfelek ellen a legletálisabb módozat a szúrás, ezért a legtöbbjük ott ér véget, ahol a keresztvas koppan az úriember(/úrhölgy/bármi egyéb) bordáin, magyarán a teljes pengehossz körülnézett a lágyrészekben, de az ütések is fontos szerepet kapnak: megfigyelhetitek akármely youtube-videón pl. longsword fencing keresőszavakkal, hogy az indított támadások elsöprő többsége egy ütés (ráadásul egy jobb felső ütés). Ez nem lehet nagyon meglepő, hiszen ha egy, fegyverkezelésben járatlan társatoknak odaadtok pl. egy baseball-ütőt, és megkéritek, hogy támadja meg vele az első szembejövő járókelőt (...de ne kérjétek meg! :) ), látni fogjátok, hogy jó eséllyel ösztönösen egy jobb felülről balra lefelé tartó sújtással fog indítani. Javaslom egyébként, hogy videóknál ne vezetett gyakorlatokat keressetek, hanem inkább szabad párbajokat, erre tökéletesen jó pl. a Swordfish nevezetű rendezvény.
Erősen páncélozott ellenfél ellen (Ezt a német Harnischfechten -nek nevezi, ellenéte a Bloßfechten, ahol a védelmünk annyi, amennyit egy alsógatya és egy szalmakalap adhat) némileg értelmét veszti az ütés ill. a vágás, sőt, valójában a szúrás is csak korlátozottan használható, mert még ha egy adott páncélzat-összeállítás adott elemei esetleg átszúrhatóak is lehetnének tiszta körülmények között, harci helyzetben nem annyira magától értetődő kivitelezni egy olyan tökéletes ÉS szerencsés szúrást, amely akció önmagunkat ezalatt és ráadásul nem veszélyezteti. Páncélosok közti harcban ezért a fél kéz a pengére foghat (akár éles pengére, pusztakézzel is!), ez egyrészt „lerövidíti, megfelezi” a pengét, ezért nevezik a technikát félkardnak is (ném. Halbschwert), ezzel pontosít a szúrásokon, melyek a páncélzat nyílásait keresik (vizor, hónalj, térdhajlat, ágyék, stb.), másfelől a birkózásszerű akasztások az ellenfél kibillentésére is lehetőséget adhatnak. Mindezt – leegyszerűsítve a dolgot – a konzerv azért teheti meg, mert a páncél védelme folytán a vívótávolság némileg lecsökken; de ha történetesen mi nem, csak az ellenfelünk páncélozott, akkor is – félig-meddig kényszerűségből – célszerű ezekhez a technikákhoz nyúlnunk. Végezetül, még mindig a szerepkörök differenciálódásánál maradva, kétkezes kardnál tömegnyomor esetén az a javaslat (ismét a korrektség kedvéért, a forrás di Grassi), hogy kerüljük a szúrásokat, melyek egy tempóban csak egy ellenfelet támadnak, és dolgozzunk inkább széles lendítésekkel, amelyek egy nagyobb ívünket veszélyeztetik. Bár józan ítélőképességről tanúbizonyságot téve és a vívás elsődleges lényegét nem szem elől tévesztve (gy.k. „Maradj életben!”) egy hosszúkardos forrás biztosan megemlíti azt is (talán valamely Lichtenaueri tradícióhoz tartozó, de nem emlékszem pontosan, melyik is), hogy ha három-négyen támadnának ránk, ne álljunk le megöletni magunkat – nem szégyen a futás! Személyes hozzáfűzés, hogy ha tudnám, hogy lefutom az ellenfelemet, én még egy-egy ellenében is felkötném a nyúlcipőt. A ziher, ha senkinek nem fáj semmi, márpedig amint kiröppennek a pengék a hüvelyekből, onnantól az a legvégéig kétesélyes... Ezzel szemben mondjuk kétkezes kardra Figueiredo leír egy olyan technikát is, amely jóformán a biztos öngyilkosság kategóriájába sorolható, de egy pár pillanatig – a fáma szerint – egy utcán vonuló tömeget fel lehet vele tartóztatni, egyfajta korabeli, magányos rohamrendőrként... (Regras VII.)
Hozzáállás (/kötelesség/becsület/neveltetés...) kérdése tehát, hogy éppen meglincselt hősök akarunk-e lenni, vagy élő emberek.
Hosszúkarddal elsősorban szúrás és ütés, tehát, és mindegyike veszettül gyors kell, hogy legyen. Gyorsabb, mint ahogy azt az átlagember többnyire elképzeli. Kimondottan erről a videóról is olvastam már egyébként, hogy vitatták a létjogosultságát a kardok tömegei miatt, hehehe... kanyarodjunk is akkor vissza!

Ha éppen nincs tehát a zoknisfiókotokban egy teljes lemezvért és/vagy egy fél asztallap, a védekezéseteket a kardotokkal kell ellátnotok, ehhez „gyors” kardra – és vívóra... – van szükség. Hölgyeim és uraim, itt is tartunk a fránya nehézségi erőnél! Ha mégis lenne nálatok ugyanis pár kiló színesfém, akkor esetleg az ellenfél is legalább részben páncélozott lesz, tehát a nagyobb tömegű karddal (hiába van benne papír szerint némileg nagyobb löket), ugyanúgy nem megy az emberfia többre. A lemez, a lánc, a többrétegű bőr stb. a vágóélt megfogja még akkor is, ha a vért maga károsodik ezalatt, az aláöltözet pedig (különösen merev vért-típusnál) segít eloszlatni az ütés energiáját. Ha már a vértet kell támadni, célszerűbb a kard keresztvasával vagy a végsúllyal (ném. Mordhau) tisztán sokkolni. Hovatovább bármely esetben múlhat azon a vérkörötök egészségesen zártan tartása, hogy az állóképességeteket jobban képesek vagytok-e konzerválni – ebben pedig a könnyű kard többet segít. Minden tapasztalat és racionális gondolatkísérlet arra jutatt tehát, hogy ahogy egy bizonyos tömeg alá, ugyanúgy egy bizonyos tömeg fölé is értelmetlen menni hosszúkarddal, legyen ez a tömeg – mondjuk – a két és fél kilogramm, öt kilogrammot hosszúkarddal elérni pedig még akkor is fizikai képtelenség, ha a teljes kardod ólomból vagy plutóniumból van. Ha bárki ilyen állításokhoz ragaszkodna, vérmérsékleted szerint röhögd ki teljes lelki nyugalommal. Már csak azért is, mert már a két és fél kilogrammos hosszúkard is meglehetősen nehéznek számít. Ugyan ismerek sporttársakat, akik alig két kilogrammot alig valamivel meghaladó kardokkal vívnak, ők azonban vagy termetben ennek megfelelők is, vagy a cserén gondolkodnak azóta, ráadásul fizikailag egy hosszú gyakorlás vagy küzdelem során sokkal többet kivesznek az emberből ezek a fegyverek – nem beszélve arról, amit az ízületekkel művelni bír. Egy „normális”, kiélezett, késő középkori, vívásra és nem aratásra kitalált hosszúkard tömege tehát – dobpergés – általánosan két kilogrammig terjed, az alsó határ úgy 1,4 kilogramm környéke lehet, fehér hollók akadnak, persze. Lefelé is, egyébként, az Albion Swords ír „származású” Gallowglass nevű replikája 1,2 kilogramm.
Nem tudom tehát, honnan származik ez az irreális tömegkezelés, tény mondjuk, hogy az ember a mindennapokban sokkal több hosszmérték-referenciával találkozik, mint tömegekkel, mégis: találkoztam olyan hölggyel, aki akkor sem hitte el, hogy a kezébe adott, élezetlen hosszúkardom tömege pontosan 1590 gramm, amikor a saját szemével olvasta le a digitális mérlegről. Igaz ugyan, hogy az addigi négy-öt kilogrammos becslését levitte kettőre... sajnos, olvastam már magát szakmabelinek, témában végzettnek és olvasottnak tartótól is merev ragaszkodást és a tanulmányainak, tankönyveinek felemlegetését a tíz kilogramm mellett is. Mindannyiuknak ajánlom sok szeretettel előző sorozatomat, ahol egy 1,8 méter magas dísz kétkezes ceremóniakardba nem tudtam négy kilónál több anyagot belerugdalni. :) A fizikánál kevés igazságosabb dolog létezik, mivel mindenkire egyformán érvényes. Hogy mindkét oldalán megtapogassuk az érmét, azt is muszáj hozzátennem, hogy a némileg nagyobb tömegű kardok nem csupán hátránnyal bírnak, mivel egyes technikáknál egyszerűbben vagy kicsit „megengedőbben” képesek ledominálni az ellenfél kardját – tehetetlenségük révén kvázi elsodorják; általában azonban kijelenthető, hogy – különösen a nem hadi jellegű használatnál – bölcsebb döntés nem sínvasakat használni. Ahol egyértelműen előnyös minél testesebb, „orrsúlyosabb” fegyvert használni, az az a helyzet, amikor a kolléga nem üt vissza – mert például kivégzik.

Nem csak a tömegen múlik a kard viselkedése, persze, hanem egyéb fizikai jellemzőkön is. Az egyik legprimitívebb követelmény, hogy a kard ne törjön. Noha elvileg ettől a ponttól kezdve vágna szakmámba az írás, erről írnék a legkevesebbet, egyszerűen azért, mert ami ismeretem a témából származik, az nagyon töredékes, ráadásul a kardok történelme által felölelt időszak és térbeli kiterjedés alapján a kohászat-, és fémfeldolgozás teljes történelme ezekre az oldalakra kívánkozna. Maradjunk annyiban, hogy napjainkban az alapanyag rugóacél (ez megint nem lehet újdonság a kétkezes-sorozatot végigkövető Olvasóimnak), melyet megfelelő hőkezeléssel, edzéssel és megeresztéssel, azaz nemesítéssel hoznak olyan szövetszerkezeti állapotba, amely kellően rugalmassá, de még elfogadhatóan éltartóvá teszi az anyagot. Érdekességképp megemlítem, bár ezt az információt kezeljétek a „bulvár”-kategóriában, mivel a meglehetősen ellenőrizhetetlen emlékeimből szedem elő, hogy fenomenológiai szinten a vas-, acélgyártás, metallurgia számtalan mai mozzanatát ismerték a korábbi idők emberei is, például a kardpengét trágyában pihentették, annak ammóniatartalma ugyanis a mai nitridáláshoz hasonló folyamatot indíthatott el. (A nitrogén az anyag felületközeli rétegeibe diffundálva egy kemény, rideg, kopásálló zónát hoz létre.) A legnagyobb különbség inkább a folyamatok paramétereinek szabályozási nehézségeiből adódóan a reprodukálhatósági problémákból adódott, magyarra lefordítva problémásabb volt megcsinálni kétszer pontosan ugyanazt, egy kicsivel több volt a „szerencsefaktor”. Az is „bevett dolog” volt, hogy a nagyobb német v. olasz pengemanufaktúrák csak a pengét készítették és adták el, arra pedig Európa szerencsés tájain a vevők maguk rakatták rá a helyi mesterekkel a szerelékeket; ráadásul a kor újkorra a gyártás és a teljes ahhoz kapcsolódó infrastruktúra felfutott, ami lenyomta az árakat. Ennek érzékeltetésére mindössze egyetlen adat: A 9. században egy sisak és a láncvért 12 ökröt kóstált, a 16. század végére viszont egy lovas lemezvértjét két ökörért hozzádvágták. [Alan Williams, The Knight and the Blast Furnace: A History of the Metallurgy of Armour in the Middle Ages & the Early Modern Period, (Boston: Brill, 2003) – tudom, forrással minden eladható, de ismét visszahivatkozok a bejegyzés elejére: ezt is kezeljétek mindössze általánosságban vett érdekességképp, nem tényként!]

Nem kizárólag az anyag szabja meg a merevséget, de a geometria is. Kezdeném kapásból a „vércsatornával”: semmi köze nincs a vérhez. ...nem, akkor sincs. :) Egy elmélet szerint a pengék kikönnyítése a feladatuk, de az igazság az, hogy a hagyományosan vércsatornának nevezett hornyok néhány esetben annyira kevés anyagelvétellel járnak, hogy érdemben és egymagukban nem tesznek hozzá a tömegcsökkentéshez. Valószínűleg közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy elsődlegesen a merevség növelése a céljuk, képletesen megfogalmazva a kihajlásra való hajlam csökkentése (nem utolsó szempont viszont a díszítés, ahogy ma sem, úgy akkoriban sem!).
Természetesen többféle keresztmetszeti geometriával számolhatunk, az egyszerű, lapos pengéktől a több vércsatornával induló, a végén viszont már rombusz-keresztmetszetbe futó komplikált formákig. Maga az élek egyenese/görbéje is változatos szögeket, vonalvezetéseket mutathat, mindezeket külön-külön vizsgálni azonban problémás. Tény, hogy mindez nem teljesen független például a korszakokban jellemzően viselt vértezet, vagy a feladatkör alakulásától (a csaknem teljes lemezvértek felszaporodásánál már kimondottan merev, tőrszerű szúrókardokat is találunk), többnyire azonban megfoghatunk olyan általános fizikai jellemzőket, amelyeknek a kardnak „meg kell felelnie” ahhoz, hogy érdemben kezdeni lehessen vele valamit a vágóhídon kívül is. Ezekről alant, egyelőre folytassuk, mit találunk a fegyveren magán!
A penge után kezdjük ott, ahol a kardot meg lehet fogni. ...nos, technikailag mindenhol meg lehet fogni, ahogy említettem, akár a pengén is (Ezen a ponton hallottam már hagyományőrzőt hőbörögni, hogy háá, ezt éles karddal nem csinálnátok meg – de igen), de rendeltetésszerűen többnyire a markolatot tapogatja az ember. Praktikus szempontból többféle követelmény is megfogalmazható vele szemben, a legtriviálisabbnak tűnő az, hogy az ember keze elférjen rajta – páncélkesztyűben is akár. Elterjedt dolog a korabeli hosszúkardokon, hogy a végsúly és a markolat geometriailag korrektül egymáshoz csatlakozó egységet képez, ami kényelmi szempontból nem elhanyagolható, hiszen van, aki az alsó kézzel kizárólag a végsúlyon fog; én pl. épp az átmeneti részen. (Szokás szerint...) nem emlékszem már, a német iskola melyik mestere írta tanácsként, hogy az alsó kéz ne tapogassa a végsúlyt, mert annak akadályoztatásával elveszik a kard „mérleg”-jellege: hagyjuk ehelyett szabadon lengeni, dolgozni, rásegíteni az ütésekre. A végsúly részleges vagy teljes markolásának is van persze előnye, például a kezek távolabb kerülésével a pontosabb nyomatékkontroll miatt precízebben és biztosabban irányíthatónak tűnik számomra a kard; vagy, ha a végsúlyt bölcsen választottuk meg, akkor akár kényelmesebb is lehet magánál az elszűkülő markolatnál is. Tapasztalatom szerint nem szoktak különösebben kitérni az alsó kéz elhelyezkedésére – voltaképp biomechanikai okokból amúgy sem lehet végtelen módon markolászni. Nem annyira a fogás, mint inkább ütésnél a két kéz együttdolgozása a fifikás. A felső kéz viszont már egy fokkal szabályozottabb kérdés: ezt például felejtsük el, és próbálkozzunk inkább valami ilyesmivel. Gőzöm nincs az ázsiai harcművészetekről, de ha abból indulok ki, hogy a vas mindenhol vas, a kéz meg mindenhol kéz, talán nem lesz nagyon meglepő ez a kép sem. Látható, hogy viszonylag „puha” a fogás, némileg rászorítani csak az ütés pillanatában kell, a hüvelykujj nem rossz, ha a kardlapot nézegeti. Hogy miért, arra példa a Zwerchhau, nemzeti színű pántlikával átkötve a „keresztütés”. Magyar emberként talán érdemes még tisztában lennünk a késői századok szablyafogásával is, végtére is, ami Európát illeti, ott mondhatjuk, hogy a mi kutyánk gyermeke.
Ami a markolat fenekét illeti, az ellensúly jön rá. Markolatgombnak is szokták hívni, de szerencsésebb talán a végsúly kifejezés, mivel az esetek nem nem elhanyagolható hányadában (többnyire a későbbi korokban ill. ott, ahol egy kéz részben vagy egészben ráfoghat) egyszerűen nem gomb ill. tárcsa alakú. A képet egyébként az ún. Oakeshott-tipológiából loptam le gerinctelen módon, ez persze csupán ízelítő: például az alábbi, nem egykönnyen besorolható forma az időszak magyar vonatkozású kardjain meglehetősen divatban volt.
Így, mire a keresztvashoz értünk, jöttem rá, hogy a Wikin van egy meglehetősen jópofa ábra, ezt fordítás nélkül linkelem. A keresztvas feladata többnyire a hárítás (egészen pontosan a pengén lecsúszó csapások megfogása), de – mint fentebb láttuk a Mordhaunál – némi kezdősebességet adva neki bele is lehet tömni az ellenfél arcába, hasonlóan egyébként a végsúlyhoz. (Ilyen apróságokat, mint pl. ezek milyen alapállások és a vörös úriember mégis mire támad, most hanyagoljunk.) Érdekesség, hogy amíg a kard maga jellemzően nem fogta meg a támadást (mert arra mondjuk ott volt farzsebben egy jó bazi nagy pajzs), addig a keresztvasak is nem-, vagy csak mérsékelten jelentek meg, gondoljunk pl. a gladiusra vagy a viking kardokra. Akit ez a jelenség (és általánosságban az északi kerekpajzs) bővebben érdekel és ideje egy felettébb érdekes fejtegetésre, mint a tenger, annak melegen merem ajánlani ezt a videót, de – mivel nem vág a témánkba – nem „kötelező” jelleggel. Természetesen millió-egy változat él itt is, egyes típusok egy-egy lekötésben, azaz amikor a kardok keresztezik egymást valamilyen módon, esetleg jobban teljesítenek (érdemes nézni az arcokat, amikor egy-egy technikát próbálgatva hirtelen kiderül, hogy melyik keresztvas miért is olyan, amilyen :) ), mások még hárítógyűrűvel is bírnak a nagyobb menetbiztonság jegyében. Hosszúkardokon egyáltalán nem annyira jellemzően, de nem kizárhatóan megjelenhet a mutatóujjat védő gyűrű is. Ez utóbbiak együttesen valahogy így néznek ki, ebből azonnal rá is jöhettetek, hogy lehetséges a keresztvason mutatóujjal átfogva javítani a kontrollon, bár ez – gyűrű hiányában érthető módon – annyira nem hétköznapi jelenség.
Mintegy mellékesen, a keresztvas segítsége még arra is alkalmas, hogy meglehetősen csúnyán meglepd a szembejövőt.
Láthattok még a wikis ábrán olyan alkatrészt is, hogy „Rain guard”. Ez az elnevezés abból ered, hogy ez a bőrből készült okosság megakadályozza, hogy az esővíz a kardhüvelybe jutva korrodálja a pengét. Nos, bizonyára megakadályozza, ezt nem tudom, az viszont valószínűbb, hogy a szerepe nem (elsődlegesen?) ez, hanem a fentebb említett kardfogásnál a hüvelykujj, és általában véve a kézfej keresztvas felé eső oldalának védelme. Megjegyzem, ez is egészen ritka hosszúkardokon, inkább egykezes kardokon találkozhatunk vele, de nem példa nélküli.

...ezen a ponton fújjunk egyet, mivel mire idáig eljutottál, Olvasóm, már valószínűleg nehezen kitapintható a pulzusod. Engedd ezért meg, hogy egyelőre megköszönjem a figyelmed és a következő fórumtalálkozón fizethessek egy sört (háháhá, csak vicceltem... fizetek, de magamnak!), és a hátralévő hosszúkard-témaköröket, nevezetesen a mechanikai tulajdonságokat és a különlegesebb kardtípusokat áttoljam egy második részre. Ez várhatóan terjedelemben a töredéke sem lesz a fentieknek, az eddigieket azonban már nincs vér a pucámban tovább bontani.
Azzal kezdtem, és azzal is köszönök el: az írás nem cikk, nem esszé, csak egy blogbejegyzés, tehát tájékoztató jellegű, kezeljétek a benne szereplő dolgokat fenntartással, és ha erős pontatlanságot találnátok benne (vagy akár csak kérdésetek van), természetesen várlak benneteket a komment-szekcióban.
Addig is gyakoroljatok, gyakoroljatok – sosem tudhatjátok, mikor kell bíróság elé állnotok karddal vagy valami rosszabbal.

Utolsó módosítás: 2013.05.26. 20:54

A nyugati harcművészetekről

Pras | 2012.01.23. 21:49 | kategória: Gondolatok

Flos Duellatorum - A nyugati harcművészetekről
I. rész – Ötszáz éve halottak, mégis tanítanak

Sűrűn előfordul, hogy olyan témáról írok, amit szeretek, ennek megfelelően az idők során lassan-lassan egyre inkább elmélyülök benne. Ennek azonban az lesz a hozadéka, hogy számtalan bejegyzésem ma már nem, vagy másképp írnám meg több megközelítés, más, bővebb tudásanyag birtokában, és tisztában vagyok azzal is, hogy a holnap születendő írások holnapután már elavulttá válnak. Mégis, az embernek le kell győznie abbéli félelmét, hogy képtelen lesz színvonalasan és felelősen megszólalni, mivel a tökéletességhez vezető bizonyos útnak mindig csak a felét tettük meg úgyis mindenkoron, le kell győznie a tévedéstől való félelmét, de egyetlen percre sem hiheti el, hogy egy abszolút, független igazság birtokosa.
Ebben a szellemben kívánnám a jövőben is blogom fonalát továbbvinni, kedves Olvasóm, és a – reményeim szerint – ebben a szellemben készült következő bejegyzésemmelszeretném megköszönni a belém fektetett bizalmad, hiszen a Dome rendszere szerint a nevem alatt gyűlő karakterkupac felkerült a legnépszerűb blogok listájára! Jeej, meg party hard! Munkával ünneplek tehát, hogy ezzel is megpróbáljalak szórakoztatni, viszont, hogy a szórakoztatás szórakoztatás maradjon, megpróbálok számtalan szubjektív tényezőt is belevinni a bejegyzésbe, még akkor is, ha ezáltal a hitelességéből úgymond veszíthet. Kérlek tehát, hogy ne egyfajta „dolgozatként” tekints rá, minthogy korlátolt ismereteim ezt nem is teszik lehetővé, inkább amolyan csapongó monológként, ami sűrűn elhangozhat, amikor a téma szóba kerül itt-ott.

Nyugati harcművészetek. Lehet némi előismeretünk a Bushido-t követő távol-keleti párhuzamok révén, azonban a gyakorlat kihalása miatt a bennünk élő kép többnyire meglehetősen torzult. Általában a csatatereken irtózatos tömegű páncélokat viselő, egymást méretes pallosokkal széles mozdulatokkal szinte céltalanul, felváltva csépelő lovagokat látunk, de nem csupán mi, „egyszerű emberek”, címeres csapataink is egy-két esetben téves kézzel fogják a kardot – de legalább még a jó végén. A valóság ezzel szemben közelebb van a mesés Kelethez, mint elsőre gondolnánk, elvégre a fém is csak fém és az emberi anatómia is csak ugyanaz nagyjából mindenütt. De kezdjük talán a legelején. Mi az, amit tudunk?

Ami a tudásanyagot illeti, a vívótermek jelentette biztonságot nagyjából a forradalmak kora elmosta, a hadászatban a szablya és az utászkard még továbbvitte ugyan az örökséget, aztán azonban lassan és végérvényesen beköszöntött a bajonett, a szurony korszaka. Az első világháborúban, minden úttörő jellege ellenére, még egyszer visszaköszönt a közelharcos múlt a kavernákban, de a kard és testvérei által megkövetelt gyakorlat, bátorság és tehetség – de mindenekelőtt gyakorlat – úri huncutságnak számított abban az időben, amikor lényegében ugyanahhoz a célhoz már elég volt meghúzni egy elsütőbillentyűt.
Paradox módon hozzávetőleg a világégéssel esett egy időbe annak az igénynek a megjelenése, hogy a lovagi eszményhez kapcsolható fegyvereket előkaparjuk a hamuból, amely mozgalom aztán napjainkra lényegében kiforrott kutatási területnek mondható. Szerencsére, a dolog közel sem reménytelen: a tudást szakavatott mesterek, vagy azok tanítványainak kézikönyvei, tankönyvei, életvezetési könyvei örökítették át.

Miért is íródtak ilyen könyvek a kortársak által? Nos, a kézenfekvő „Mert igény volt rᔠválaszon kívül idézném egy vívómester idevágó gondolatait:
„Anchora digo che nessuno di miei scolari inspeciale li sopradetti non aue may libro in larte de combattere altro che Missier Galeazo da Mantoa. Ben chello discua che sença libri non sara çamay nissuno bon Magistro ne scolaro in questarte. Et io Fiore lo confermo vero che questarte e si longa che lo non e almodo homo de si granda memoria che podesse tenere amente senca libri la quarta parte di questarte.”
Azaz és nagyjából:
„Azt is mondom, hogy egyetlen tanítványomnak, különösen a fent említetteknek nem volt könyve a harc művészetéről, kivéve Galeazo da Mantoa úrnak. Ő azt állította, ebben a művészetben senki nem lehet sem jó mester, sem jó tanítvány könyvek nélkül. És én, Fiore, megerősítem, hogy ez a művészet olyan terjedelmes, hogy senki a világon olyan hatalmas emlékezettel nem bírhat, hogy e művészet akár negyedét fejben tudná tartani.” (Fiore dei Liberi, Getty MS, Folio 3 Verso)

Ezek íróiról, alkalmazóiról, az európai nagyvárosok civil fegyverhasználati központjairól, a vívócéhekről, azok szabályzatairól, működéséről, szervezetei elveiről egyaránt jónak mondható anyag áll rendelkezésünkre, amiről általánosságban elmondható, hogy meglepően homogén, komoly területi differencia nélküli képet alkotnak Európa-szerte. Maga a forrásmennyiség pedig gyengébb összefüggések felállítására, összevetésére, forráskritikára is módot ad, ezen az úton végighaladva pedig a nyugat-európai harci kultúrát, esetleg ezen keresztül a „sötét középkort” illetőleg egy, az eddiginél árnyaltabb kép kezd kibontakozni előttünk. Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy sztori: Tán egy évvel ezelőtt bukkanhattam rá egy szemmel láthatóan lelkes egyesület honlapjára, ahol azonban a fényképek láttán ökölbe szorult az arcom. Jó – és kíváncsi – troll módjára egy udvarias E-Mailt küldtem nekik, rákérdezve, ha már hagyományőrzők, mely források is adják az őrzendő hagyományt. A válasz – nem viccelek – az volt, hogy a vérünkben lévő magyar vitézi virtus, illetőleg a gyakorlati tapasztalat. (Tehát, Olvasóm, per definitionem mindannyian katonai hagyományőrzők vagyunk, maximum konyhakéssel.) Utóbbit nem szeretném alábecsülni, de néhány kétely azért ébred bennem azzal kapcsolatban, hogy milyen tapasztalatokat lehet szerezni egymás pajzsainak kényelmes és ütemes vagdosásával, legalábbis, szembeállítva alsó hangon egy fél évezred élet és halál határmezsgyéjén összeszedett tapasztalatával. Persze, főzni is így tanulok: a véremben van, illetve nyilvánvaló tapasztalatom az is, hogy a lisztet nem iszom meg.
...csak vicceltem, rohadtul nem tudok főzni.

Jelenleg a legkorábbi, feldolgozott forrásunk arra nézve, hogy a tágan vett Nyugat-Európában pontosan tudták, mit csinálnak akkor, amikor karddal embert ölnek, az 1300-as évek legelejéről származik, azonban jó okunk van feltételezni azt, hogy egyáltalán nem újszülött tudományágról beszélünk már akkor sem. Az emlegetett irat az MS. I.33, vagy más néven a Tower Fechtbuch, melybe itt bele is lapozhattok, az egykezes karddal és az ökölpajzzsal foglalkozik, mely fegyverekre (is) kitérek a következő részben. Latin nyelven íródott, egy pap tanításait tartalmazza, aki a meg nem nevezett tanítványt az „általános vívók” ellen igyekszik felkészíteni. Érdekessége, hogy az utolsó oldalon a tanítvány helyét átveszi egy Walpurgis nevű hölgy, akiről egy külön alapállás is elnevezésre került, amit mondjuk személy szerint nem nagyon használok, de azt aláírom, hogy a melleket korrektül védi. Több író, és mintegy 17 illusztrátor dolgozhatott a kódexen, ma elsősorban Lutegerus, avagy Litüger testvérhez kötjük. Megjegyzendő, hogy Hans Talhoffer könyvében a kardot és az ökölpajzsot illetőleg számtalan dolgot szinte ugyanebben a formájában lelünk fel – százötven évvel később. Ez azért valamit elárul a rendszer alkalmazhatóságáról. (E könyvben egyébként érdemes megfigyelni a peres ügyek elintézésénél alkalmazott emberméretű pajzsokat, vagy a házastársi veszekedések végső megoldását. Nem túl szívmelengető halálnemek vannak ábrázolva...)

Az érett középkor szimbolikus fegyvere azonban a hosszúkard. Tanításával a legtöbb forrás elsődleges helyen foglalkozik; tradícióját erős közelítéssel két fő ágra szokás bontani: a német, illetve az olasz iskolára. Előbbi alapító atyja a korabeli írásmóddal Hans Lichtnawerként írandó mester, aki egy lírai átkötéssel nagyjából akkor született, amikor a Tower Fechtbuchra felkerült az utolsó pont. Őt magát nem igazán ismerjük, tanításai és alapelvei főként tanítványai munkáiból bontakoznak ki előttünk, illetőleg feltételezik, hogy ez a miniatúra őt ábrázolja. (Figyeljétek meg kezében a Paratschwertet, aki végigkövette a kétkezes kardos bejegyzéseim, annak ez ismerős, aki pedig nem, annak a következő bejegyzésből majd az lesz.) Az „igaz művészetet”, ahogy írja, nem kitalálta, vagy kifejlesztette, hanem Európát járva tanulta és ötvözte az akkori ismeretanyagot. Általánosságban a nemes (vagy jól fizető…) kardforgatót a „vulgáris vívók” fölé emelni képes tanok persze nem voltak reklámozva a főműsoridő reklámblokkjaiban, sőt, azok – és ez jópár későbbi munkára is igaz – versbe szedve, némileg hiányosan, amolyan jegyzetszerűen maradtak fenn, mankóként szolgálandó az alapokat már ismerő, beavatott tanítványoknak. Később tanítványai, a Geselschaft Lichtenawers, vagy Lichtenauer Közössége, elterjesztették és végleg biztos talajba ültették azt a tradíciót, amely ma is az újjáéledő európai vívóiskolák nem kis hányadának alapvető anyagát adja. Főbb vonásai a következők:
- Kerül minden flancot. Vallja, hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes, ennek megfelelően várja el a vívást is.
- Alapja az állás stabilitása és robbanékonysága, a távolság mindenkori helyes felmérése és az idő-, még helyesebben fogalmazva talán az ütemérzék. (Szerk.: még annál is helyesebben a „tempó.”)
- Bármilyen triviálisan, vagy akár banálisan hangzik is: Gyakorlás! „A gyakorlás előrébbvaló, mint a művészet (i. e. a kard művészete), mert a gyakorlás megáll önmagában művészet nélkül, de a művészet haszontalan gyakorlás nélkül.”
Alapeszméjében markánsan megjelenik a lovagság eszménye:
„Jung Ritter lere / got lip haben frawen io ere / So wechst dein ere / Uebe ritterschaft und lere / kunst dy dich zyret und in krigen sere hofiret”
Azaz „Ifjú lovag, tanuld meg szeretni az Istent és tisztelni a nemes (erényes) hölgyeket, így növekedj a becsületedben. Gyakorold a lovagi tudományokat és tanuld a művészetet, amely dicsőséget hoz és kitüntet a háborúkban.”
Hogy pedig mire van szüksége egy jó vívónak? Úgy tűnik, ezek időtlen tanácsok: Szüksége van Isten segítségére, egy egészséges testre és egy jó fegyverre. A támadás és védelem, a vívással kapcsolatos fogalmak ismeretére, néhány alapvető technikára, fürgeségre, figyelemre, bátorságra és óvatosságra; a távolság felmérésére, az ellenfél szándékának megismerésére, gyakorlásra, ügyességre, jó lábmunkára, stb.
A német iskola kimerítő részletességgel foglalkozik a páncél nélküli vívással (Bloßfechten), de figyelmet szentel a teljesség igénye nélkül természetesen a páncélos vívásra (Harnischfechten), a hosszú kés (Messer, langes Messer), az ökölpajzs (Buckler), a bot forgatására is. Az ebből az anyagból táplálkozó vívócéheknek fontos szerepük volt szerte Európában az anyavárosuk életében, tartottak bemutatókat, díjvívásokat, avatásokat, készítettek fel polgárokat törvényszéki párbajokra (Istenítéletekre), ha pedig jobb dolguk épp nem akadt, rivalizáltak egymással, vívtak, vagy csak gúnyos-vicces verseket fabrikáltak egymásról. Maga az iskola aztán nagyjából a holland Thibault művészete környékén csúcsosodik ki, ekkorra már a négy fő alapállás mellett számtalan egyéb állás is használatban van, a technika szinte másodlagos lesz, általános lesz az ellenfél megtévesztése, szándékos nyílás-nyitás, továbbá a végletekig kifinomult távolság-, intelligens kardérzék és precíz lépéstechnika jellemzi a vívót (ehhez pedig természetszerűleg nagyon komoly gyakorlatra van szükség), aki ekkorra viszont már inkább rapírt forgat, mint a jó öreg Langschwertet, hosszúkardot.
Másik nagy forrásanyag-csoportunk az Achille Marozzo vagy többek között a címadó mű (Flos Duellatorum – A Harcok Virága) szerzője, Fiore delli Liberi da Premariacco nevével fémjelzett olasz iskola. Előfordul itt mind egykezes kard, mind kétkezes, de vívnak lóhátról és pollaxe-szel is, illetve küzdenek tőrrel is. Napjainkban Európában a legtöbb iskola vagy az egyikre, vagy a másikra, mi több, egyetlen, általában terjedelmesebb, teljesebb és jól feldolgozott forrásanyagra áll rá, a forrásanyagokon belül a fegyvernemi diverzitásból fakadóan ez viszont nem jelenti azt, hogy egyetlen dologhoz értenének.
Nem árt kihangsúlyozni viszont, hogy ez csupán a jéghegy csúcsa, nézzetek rá pl. erre a magyar nyelven a S.A.G.A. által összeszedett, kábé 2500 tételes listára. Hasraütéssel mutatok még egy forrást, Paulus Hector Mair Exoticáját, itt többek közt kaphatsz egy képet arról is, nagyjából hogyan kell kibelezni valakit egy kaszával.

Ami azt illeti, több korabeli mókával foglalkozó rendezvényen megfigyelheted, Olvasóm, ezeknek az elveknek a részleges vagy teljes hiányát. Első körben a mozdulatok sűrűn túlspilázottak, szélesek, a lehetőségekhez képest lassúak és önveszélyesek, ugyanakkor érthető jelleggel színpadiasak. Ami ellenben egyszerű, az jó eséllyel működni is fog. Emlékezz vissza, Olvasóm, arra a pillanatra, amikor valakivel valami komolyabb baleset történt, lehetőleg közvetlenül melletted. Az ijedtség mellett talán valami ösztönös félelmet is érezhettél, ha tovább nem, a másodperc törtrészéig, ami jóformán megbénított. Most – elérendő a halálfélelmet – szorozd fel ezt az érzést egy nem ismert értékkel, majd fogj egy kiélezett kardot, és állj ki egy másik éles kard elé abban a tudatban, hogy valamelyikőtök – nincs kizárva, hogy mindkettőtök – ma itt meghal, márpedig ebben a szakmában a halál sűrűn lassú és rohadtul kellemetlen. „Kedvcsinálónak” nézz rá erre a linkre. Ha valaha, a középkorban pontosan tudták, miről van szó, így könnyen megeshetett, hogy ha párbaj-problémád akadt, és a párbajig hátralévő időszakban részt vettél egy „vívókurzuson”, talán, ha két-három technikát gyakoroltattak veled, de azt szó szerint orrba-szájba. Ennek a pár technikának automatikusnak, zsigerből jövőnek kell lennie, hiszen mozognod és támadnod kell majd akkor is, amikor ez ellen minden porcikád tiltakozik; ennek pedig arra a gyakorlatilag néhány másodpercre, amikor a dolgok igazán eldőlnek, elégnek kell lennie. Nem tudom, mennyire jó a példa, de talán arra is gondolhatsz, amikor egy vizsgára embertelen mennyiségű anyagot és levezetést (=> technikát) tanulsz meg, próbálsz brillírozni (=> „elegánsan” és szépen vívni), vizsgán azonban többsége nem jut eszedbe, a maradék többsége hiányosan jut eszedbe, a töredék pedig zagyván összekeveredik. Aláhúzom, persze, ez akkor követendő módszertan, ha nincs öt éved vívni tanulni! Na, de ha van, és történetesen a középkorban élsz?

Első körben jelentkezned kell egy mesternél. A városok, uralkodók nem feltétlenül gördítettek akadályt az elé, hogy akár egy vándor mesternél néhány hét tanulást követően elérd a „Tanuló” fokozatot. (Schüler, Scholler, Écolier stb.) Ez tehát lényegében annak a lenyomata – és semmi többnek -, hogy elkezdted a vívást. A következő fokozatok területenként eltérőek, de általában négy fő fokozatról beszélünk (sorban eztán Provost, Free Scholler, Frei Schüler / General Provost, Provost, Profost / Master, Meister, Maitre). Általánosságban elmondható, hogy a mesterségig vezető út hozadéka hét-tizenöt év komoly munkája és az, hogy ez idő alatt becsülettel kapsz az arcodba minden olyan földi jót, amit egészségtelen bizonyos lendítési sebesség fölött közvetlen közelről nézni meg. Mindezt nem egy céh vagy magántanító mester esetében olyan pénzekért, hogy a tanuló mögött nem ritkán egy-egy gazdagabb mecénás állt, akinek valamiféle célja volt a kiképzésével. (Ha ma Schollerként ki szeretnéd fizetni a középkori képzési költségeidet, az megkopogtatná a hetedik számjegyet összegben. Ezen felül fizethetsz az esküért, a vívótermi szabályzat megszegéséért, az egy-egy képzési szint záróaktusaként megrendezett díjvívásért, melyre kötelező meghívnod egy bizonyos körzetben egy adott szint felett mindenkit, akik utazási költségeit szintén te álltad stb.) A díjvívásokon nézők tömege előtt kellett vívnod (Mondjuk úgy, megvédeni a címed) minden kihívóval összesen akár 20-30 éles párbaj során is több fegyvernemben, és természetesen mesterként sem ülhettél tétlenül a babérjaidon. Számíthattál jópár karcolásra, néhány törött csontra, esetleg kitolt szemre, nem meglepő ennek tükrében, hogy pl. a londoni vívócéh fennállása során 78 ősmesterről (a céhet vezető mindenkori 4 mester), mesterről és(!) provostról tudunk összesen. (forrás)
Ha azonban mindezzel végeztél és még harcképes vagy, gratulálok, elnyerted a jogot a szabad, nyilvános tanításra bárhol. Előtte azonban fel kell esküdnöd (itt konkrétan London esetében):
- Az egyházra
- A királynőre, arra, hogy bármely árulót, még ha az az atyád is, egy nap leforgása alatt jelenteni fogsz, és óvod a királynőt önnön valóddal és vagyonoddal
- Tiszteled és együttdolgozol a többi mesterrel
- Nem tanítasz kétes elemeket (gyilkosok, tolvajok, részegesek stb.) és nem mutatkozol velük
- Bármely vívásban, legyen az gyakorlás vagy díjvívás, részrehajlás vagy harag nélkül ítélkezel
- Minden tanulónak esküt kell tennie rád és ugyanazt fizetnie, mint bármely más mesternek
- Nem provokálsz bármely más angol mestert, ellenben kifizeted a tartozásaid és kötelességeid a mesterednek
- Könyörületes leszel, ha előnyben vagy (ellenfélnél nincs fegyver, földön van vagy hátat fordít), kivéve önvédelemben vagy a korona szolgálatában
- Segíted és erősíted a többi mestert és provostot, özvegyeket és árvákat, segíted továbbá a szegény mestereket bármely díjvíváson
- Nem tanítod más mester tanítványát annak beleegyezése nélkül és azt is csak akkor, ha a mestert rendesen kifizették
- Értesíted a mestereket, ha díjvívást hívsz össze
- Mestervizsgádat követő egy év és egy napig nem hívsz össze díjvívást
- Nem emelsz következő fokra senkit két további mester nélkül
- Nem engeded senkinek, hogy a nevedben iskolát hirdessen, és azon mesterek/provostok, akik neked ilyent engednének, azok is elvesztik címüket!

Nem annyira bolond gondolat mindezt napjaink iskolarendszereivel összevetni jó nagy általánosításokkal: Az ipar felszívja a közép-, és felsőfokú végzettségűeket, az a kevés, aki pedig már doktori iskolába jut, az az életét jó eséllyel annak a témának, netán tanításának is fogja szentelni.

Első körre tehát ennyit, a sorozat következő részében – bár valószínűleg bölcsebb lett volna eleve azzal kezdeni – mielőtt végleg megcsömörlenétek a történelemtől, materiálisabb vizekre evezünk, és ránézünk, a fent említett eszközök, fegyverek pontosan mit is takartak, valamint megpróbálok igazítani a köztudatban ezekkel kapcsolatban élő tévedésekre is.

Ha pedig valami nem világos, esetleg a témához kapcsolódó kérdésetek volna, netán kérésetek, mivel foglalkozzunk a jövőben, várom a kommenteket!
További fejtágításhoz jó kiindulópont ez vagy ez.

Utolsó módosítás: 2012.01.23. 22:10

Én is akarok egy alaptörvényt!

Pras | 2012.01.01. 17:08 | kategória: Agysütő

Megtehetem, tehát meg is teszem.

(1) Ezennel kinyilvánítjuk, hogy a blogunk neve ezen alkotmány hatálybalépésétől kezdve Blog. Deklaráljuk a szellemi jogfolytonosságot minden olyan bejegyzéssel, amely kettőnél több kommentet kapott, a fennmaradóakat pedig úgy tekintjük, mintha sohasem történtek volna meg. Kijelentjük továbbá, hogy Blogunk jelképe a Szent Borosüveg. Büszkék vagyunk a múlt teljesítményeire, a Blog tevékeny és öntudatos polgáraira, azokra, akik még tevékenyebben és kevésbé öntudatosan a Blogot reklámfelületnek nézik és azokra, akik annak ellenére is polgáraink, hogy az esetek kilencvenhárom százalékában önhibájukon kívül sz*rt sem értenek az egészből. Valljuk, hogy a Blog alapértékei az emberi méltóság, a törekvés a megismerésre és az esetenkénti egymás anyázása.

(2) A Blog államhatára a PCDome nemzetközi egyezményeinek megfelelően kerül definiálásra. A Blog államhatárain belül a Blogi Közlönyben képernyőn publikált törvények a mérvadóak, az államnyelv a magyar és a sumer, a tartható háziállatok az aranyhal és a csótány, preferált sütemény a citromkocka.

(3) A Blog szuverenitásának, illetve olvasóinak élettel és tulajdonnal összefüggő alapvető jogainak a biztosítása, valamint a hatalmi ágak szétválasztása, mint a demokrácia legfőbb pillérének stabilitása érdekében a Blog területén fegyveres erőszakszervezetet csak a Blog mindenkori kormányzata tarthat fenn.

(4) A gyülekezési jog biztosítása érdekében a Blogon az olvasók létszáma korlátozva nincs.

(5) Négy láb jó! Két láb rossz!

(6) Blogunk alkotmánya nyíltan állást foglal az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata mellett, ennélfogva a blog minden állampolgárának – legyen az kommentáló, törzs-, vagy közolvasó, vagy csak valami szerencsétlen, idetévedt majom –, joga van a szabad véleménynyilvánításhoz, az elidegeníthetetlen szellemi magántulajdonhoz és ahhoz, hogy a kommentekben jobb teljesítményt nyújtson, mint amilyent a Blog vezetése maga produkál. Kivétel ez alól minden olyan szükségállapot, amely a Blog fennállását, reputációját, hangvételét, színösszetételét, betűstílusát vagy retorikának aposztrofált populizmusát súlyosan vagy alig észrevehetően veszélyezteti, és amely szükségállapot bevezetéséről a Blog vezetősége önkényesen dönthet. Az ebből eredő komment-törlésről sem előzetes, sem utólagos tájékoztatást a Blog polgárának nyújtani nem köteles.

(7) Blogárulásért fő-, és jószágvesztés szabható, illetve a törvényes rend biztosításának maradéktalan ellátása érdekében szabandó ki.

(8) A Blog kormányzatát a népfenség elvének megfelelően négyévente újra kell választani. A választásra jogosultak létszáma egy fő, mely jogkör a blog jelenlegi vezetését nagymértékben lefedi. A választókör határozatképességéhez szükséges a minimális 50%-os részvételi arány. A választás eredménye az egyszerű szavazattöbbség elve alapján határozandó meg.

(9) Bor!

(10) A Blog által hozott törvényeket a Blog bármely olvasójának jogában áll a Blog Alkotmánybíróságához felülvizsgálatra felterjeszteni. A Blog Alkormánybírósága egy főt tesz ki, négyévente választja a Blog kormányzata.

(11) A Blog hivatalos helyesírása kék.

(12) A Blog gazdasági intézkedései adóbeszedésre korlátozódnak, kivéve akkor, ha az államadósság átlépi a mindenkori GDP 50%-át, mely esetben adót is szedhet be.

(13) Minden, a Blogon megjelent tartalom szabadon fogyasztható a Blog bármely polgára számára, kivéve azokat, akiknek nincsen internetük, mert ők az ellenségkép. A Blog közterületeit bármely olvasó alanyi jogon igénybe veheti, véralkohol-százaléktól függetlenül.

(14) A Blogot ért külső fenyegetés esetén a Blog minden polgára köteles saját belátásánál fogva a Blog védelmére kelni, úgymint koszt, kvártély, füstpénz, sorkötelesség valamint színes-, és nemesfémek beszolgáltatása.

(15) Kinyilvánítjuk végül, hogy a Blog nem azért kevéssé olvasott, mert sz*rok a bejegyzések, hanem azért, mert mindenki más helikopter.

Mi, a Blog legitim kormányzata, 2012. január 1-jén a Blog polgárai valamint a steppei kultuszok transzcendens lényei által ránk ruházott alkotmányozó hatalmunknál fogva, felelősségre vonhatóságunk hiányának teljes tudatában megállapítjuk, hogy a helyes írásmód az „1-jén”.

Testvéreim az Úrban, én ezzel kívánnék nektek Boldog Új Esztendőt, illetve elég lelkierőt ahhoz az önhitegetéshez, hogy jövőre minden sokkal, de sokkal jobb lesz. Reményeim szerint hamarosan (még ebben az évben) olvashattok egy nem túl rövid, kicsit akár hosszúnak is tekinthető, de talán leginkább amolyan közepes, habár annál egy fokkal hosszabb, de nem sokkal, éppen egy hajszálnyival, amennyi még éppen emészthető terjedelem, bár nem zárom ki, hogy annál lehet, mégiscsak egy kicsikét hosszabb bejegyzést a középkori nyugati fegyveres harcról, látván az érdeklődést, nyakatekerten és nem túl megerőltető szakmai alapossággal, de ahhoz éppen elég munkával, hogy más, értelmesebb dolgok elől elvegye az időmet, amiket egyébként sem akarok megcsinálni.
Egészségetekre!

Utolsó módosítás: 2012.01.01. 17:14

All hallow's eve

Pras | 2011.11.01. 15:37 | kategória: Gondolatok

Egy gyors véleménynyilvánítás (bár hasonlót már olvashattatok tőlem a blogban), két „tanulási szakasz” közben. Írhattam volna hozzászólásban is, de akkor hogyan épülne a személyes brand, nem igaz…?

Magyarország(nak is) natív nemzeti ünnepe Mindenszentek ill. a Halottak napja. A temetőket ilyenkor elárasztó gyertyamáglyák látványa megerősítheti bennünk, hogy maga az ünnep nem igazán van veszélyben, bár, hogy a hagyomány mennyire áll stabil lábakon, azt majd az idő dönti el. Nagy konkurensnek(?) ment át az Atlanti-óceánon, majd jött onnan vissza a kelta időkbe visszanyúló Halloween, amely hazánkban is kezd egyre népszerűbb lenni. Kettőjük konfliktusa (ismétcsak kérdőjellel a szó) szemmel láthatólag megosztja a véleményeket, mivel pedig ahol két magyar együtt ül, ott három vélemény tapintható ki (magyarként masszív jogalapom van magyarozni magyar sztereotípiák alapján, ugye?), célszerűen bedobom tehát a sajátomat is az eddig sem éppen álló víztömegbe.

Kezdésképp: a Halloween nem rossz, nem a gonosz szüleménye, nincs vele semmi baj. Eleinte én is ellenvéleményen voltam, de az igazság az, hogy ahogy felvettük a bőrdzsekit, az Adidas surranót és a britpopot, attól még magyar etnikum maradtunk, akik eddig is voltunk. Ha nem is volna így, egy határokon átívelő kulturális hatásnak gátat szabni képtelenség.
Ami azonban valós problémát jelent, az mindaz, ami ezen, általánosságban vett változások mellett kihullik a kezeinkből, és ezek a levetett népviselet, levetett szokások, levetett motívumkészlet, habitus, karakteres jellegzetességek, hagyományaink, mind a népi, mind a családi hagyományaink. Vesztettünk dolgokat, amiket jobb is volt veszni hagyni, de vesztettünk, veszítünk dolgokat, amiket már talán csak ma látunk értéktelennek, úgy, hogy már talán képtelenek is vagyunk felfogni, mire, vagy miért volt jó. De zárjuk szorosabbra a kört.

Hagyományok.
Jogos a felvetés, hogy minek van minderre szükségünk? Nos, ha a társadalmi igény elhervadt ezekre, akkor „nincs ilyesmire szükségünk”, de kijelenthetjük-e ennyire kategorikusan, hogy valóban nincs rá társadalmi igény? Az embereket semmi és senki nem kényszeríti ki a temetőbe ilyenkor, ez egy egyszerű szabadnap, mégis megtelnek a sírok gyertyákkal. Valamire tehát volna igény, és úgy tűnik, a Halloween ebbe a – nevezzük csúnyán – piaci résbe roppantul beletrafál, abba a résbe, amin a klasszikus hagyományaink zöme képtelen volt átférni. Vizsgáljuk inkább ezt a miértet: Számtalan hagyományunk a katolicizmus előtti időkből, de azon áttranszformálódva élt tovább, tele spiritizmussal. Furcsán néznének ránk, ha székestül mennénk a templomba, sót hintenénk magunk után az utcán, seprőt raknánk keresztbe az ajtóban, és Olvasóm bizonyára – valahol joggal – azt gondolja: Mindez dőreség. Mégis, tiszta-e, hogy hány, szellem-, vagy legalábbis horoszkóphívő, például 40-es nő él ma Magyarországon? Mekkora hányadukat használják ki a telefonos távgyógyítók? Ezt a réteget lehántva, a meséink, mondáink, gyermeknevelő történeteink mennyire szerves részét képezi a magyar hit-, és mondavilág? (Szem előtt tartva, hogy annak nem egy eleme nem specifikusan csak magyar.) A késő XIX. század még mindig itt él velünk, megbújva, mélyen a panelek között, tetszik, vagy sem. Okkal.
A nagy többség azonban nem „vevő” erre – szintén: okkal. Ugyanakkor az ő számukra is volna pozitív hozadéka az ünnepek valamelyest konzervatív jellegű megélésének, mivel a hétköznapoknak, amelyek – ehhez kétség sem fér – az átlagember számára szürkébbek, mint talán valaha voltak a történelemben, egyszerre jelentene változatosságot és folytonosságot. Ma gyakorlatilag a karácsony és a húsvét köré szerveződik ez a fajta jellegzetesség, noha a hétköznapjaink ennél jóval többet is elbírnának. Hogy volna erre igény? – erről pont a Halloween tanúskodik, azonban a Halloween szerencsésebb utat, okosabb idomulást, egyfajta újkori modernizálást járt végig.

Még egy kérdés azonban visszamaradt: Ha a Halloween remekül pozicionálta magát a létrejött űrbe, minek kell nekünk soviniszta módjára ragaszkodni a „saját” hagyományainkhoz? Nos, ragaszkodni nem kell, átvinni őket azonban – felfogás szerint – vagy illendő, vagy kötelesség, vagy csak szimplán bölcs dolog. Szoktam volt mondani, a magyarság kérdése nem a Kossuth-téren, és nem is a szavazófülkében dől el, de nem is ott, hogy ki táncolja szebben a kalotaszegit, hanem hozzáállásban és tartásban. Ebben számtalan dolog benne van: A kritikus, racionális, de egyenes fejjel megélt történelemtudat, a külföldiek előtt a nemzet képének erősítése (például kimagasló és önzetlen vendéglátással) és mindazon dolgok továbbvitele, amit örökül kaptunk. Örökül kaptunk egyfelől azoktól, akik a háborúkban tízezerszám vesztették életüket ilyen-olyan meggondolásokból, de – sűrűn mintegy „mellékes” körülményként – végeredményben azért, hogy mi, kései vagy nem is olyan kései utódaik ott és úgy élhessünk, ahol és ahogy; de örökül kaptuk a nagyapáinktól is, aki először nyújtotta át a csontnyelű bicskát, de egyszerű embertársainktól is, akiknek a kortárs dalszövegeit részegen olyan rohadtul imádjuk énekelni.

Külföldön pedig, Olvasóm, talán itt-ott szégyellted magad, amiért „magyar vagy”, és a „Magyar, az feltétlenül szar.” De megfigyelted-e már egy-egy külföldi barátod arcát, amikor átdöcögtél vele Budára a 49-es villamossal, és elétárult a mindkét oldalról beépített Duna, vagy amikor a frászt hozta rá egy busó a máglyák fényénél?
Talán azt mondod, mégiscsak erős megállapítás az, hogy „Azért kell tartanunk magunkat, mert tartozunk ezzel az előttünk járóknak, mert büszkék lehetünk rá és mert az identitásunk részét képezi”, én azonban azt mondom: egyáltalán nem. Ha megfigyelitek, a nemzetet, a kisközösségeket, papoljon erről bármennyit is a mindenkori kormány, egyre kevesebb dolog fűzi egybe, és ez baj. Nem tetszik sem Magyarország, de nem tetszik az EU sem, a globalizáció sem, két szék között pedig már réges-rég a padlón vagyunk. Kínában varrott, nyugati márkákban rohangáló, magunknak való fogaskerekek vagyunk, akik nem különösebben foglalkoznak egymással, ha csak egy sör mellett nem, és történetesen épp magyarul beszélünk. A hagyományok pedig pont erre volnának alkalmasak. Nem mereven, begyöpösödötten kell hozzájuk ragaszkodni, de kétségem nincs afelől, hogy megtalálhatnánk, megtalálhattuk volna számukra azokat a formákat, amelyek a nagyváros flaszterétől a falvak sáros útjáig jól mutatnak, szórakoztatóak, modernek, mégis egy másfajta átélést, érzést, közösségtudatot kívánnak, mint a gépsor mellett állni.
Ezt viszont csak közösen valósíthatjuk, valósíthatnánk, valósíthattuk volna meg…
Persze, számtalan hagyományőrző csoportunk kiváló színvonalon tartja a frontvonalat, a gyűjtések – hála az égnek – még éppen időben indultak annak idején útnak, de mindez, valljuk meg, már csak annyi, mint a tulipános láda a múzeumban: Nem élő, gyökereitől eltépett, lényegében eredeti funkcióját elveszített hagyomány, amely azonban még így is számtalan dolgot képes adni nekünk.

Az ünnepeink elvesztése nem csupán egy lokális és globális társadalmi átstrukturálódás, és még bizonyára számtalan egyéb, búvópatakként terjengő folyamat hozadéka. Ez személyes, nagyon is egyénileg megélt veszteségünk is, akár belátjuk, akár nem. A hiányzó karunkon a csonk pedig már begyógyult, a fakezet megszoktuk, visszaút nem nagyon lesz. Nem hiányozhat az, amiről már el is felejtettük, milyen. Lehet, mondhatjuk: Mindegy az, csak kéz legyen! De ijesztő a gondolat, hogy ez csupán egyetlen szál, egyetlen történet, egyetlen darabka az identitásunkból, amiből nem sikerült maradéktalanul megmenteni azt, amit érdemes és hasznunkra lehet.
Vajon mi az, ami ezen kívül is már rég menthetetlen, de még csak nem is sejtjük…?


Kép innen.

Utolsó módosítás: 2011.11.01. 18:31

Vágóhíd házilag IV. - Záró epizód

Pras | 2011.10.16. 22:51 | kategória: Műszaki ámokfutás

Vágóhíd házilag III.
Kétkezes kard tervezése és kivitelezése

Ha fogalmad sincs, miről van szó – Első rész.
Ha fogalmad sincs, miről van szó és annyira nem is érdekel – erről.


I’m a big, big sword in a big, big world…
Ugye? UGYE? Hehehe, now you’re thinking with two hands!

Hős (elvégre nem gyengén kitartó) Olvasóm, kezdésképp engedd meg, hogy szerénytelenül leszögezzem: a politikusok és köztem az a fő különbség, hogy nekem vannak olyan ígéreteim, amelyeket betartok (már amennyiben nem számítom különbségnek a masszív vagyoni helyzeti differenciát). Véletlenül bár, de betartok. Maga ez a bejegyzés is ebbe a tárgykörbe tartozik, hiszen az előző epizódban úgy köszöntem el, hogy „következő alkalommal kész kardot fogunk a kezünkbe fogni”.
Miután ez – ennek megfelelően – realizálódott is, a kard elkészült, én megköszönném a figyelmed, és...

...és persze, hogy nem úszod meg ennyivel! Gyújts rá tehát egy pofa sörre, amely lehetőleg ne tartalmazzon kukoricaszármazékot, dobd fel a lábaid az asztalra és szúrd fel a fejhallgatót, mert ezúttal végére járunk a dolgoknak!

Agyf*sz a markolattal
Ott maradt abba a mese, hogy markolatot kellene készíteni. Egy bükk hasábot formára esztergálunk, majd hosszában kettévágjuk, a markolattüske helyét kimarjuk, aztán a két féldarabot felragasztjuk – ennyi. Ennyi...? Mint az előző részben kitértem rá, az eszterga munkájával végeredményben elégedett voltam, most jött a neheze: Ki kellene marni a tüske hornyát.
El is vittem az előrajzolt darabokat a marósnak, akinek azokat átadtam, ugyanígy átadtam a rajzokat, vittem magammal az egész, eddig elkészült fémszerkezetet (tehát vittem ezt mind, és nagyjából elmagyaráztam, hogy miről is lenne szó. Átballagtunk a CNC-hez, majd némi gondolkodás után kibökte, hogy valamennyivel, mondjuk két tizeddel mélyebbre kellene venni, mint 3 mm (a lemez, amiből a kardot vágattam, 6 mm vastagságú, tehát a markolatok ebből 3-3mm-t fognak megenni), hogy felragasztás után ne feszüljenek a darabok. Nahát, mondom, ez igazán fasza ötlet, olyannyira, hogy mind magán az alapanyagon ceruzával, mind a rajzomon ez pontosan ebben a formájában, két tizeddel szerepel is amúgy, hamegteccettnézni, apróság, hol is van a rajz...? „Ja, azt ott hagytam a másik asztalnál.” ...igen. Itt már erősen levegő után kapkodtam, de sok választásom nem volt. A gép kiszedte a szükséges geometriát – szerencsém volt, nem tépte, hanem forgácsolta, ahogy kell – igaz, ha a képet megnézitek, láthatjátok, hogy gyak. 0%-os átfedéssel, ami azt jelenti, hogy a szerszám teljes félkerülete kapta az anyagot az arcába, a 20 mm vastag területet a 10mm átmérőjű maró két „húzással” megoldotta, csak éppen a két pálya között egy aprócska domb maradt, ahhoz hasonlóan, mint amikor két, egymáshoz zárt ujjal a homokba próbálsz vonalat húzni. Ez lényegében semmit nem jelent, hiszen Dr. Csiszolóvászon ezt pikk-pakk lerendezi, a nagyobbik probléma a következő. Rajzolok, hogy érthető legyen.
Az esztergában A. Tibor fogott egy hasábfát, és két ponton befogta. Tibor nem sokat vesződött azzal, hogy az (egyébként is igen szabálytalan geometriájú) négyzet alapú hasáb természetes középvonala körül esztergáljon, magyarul, hogy hogy ne álljon a gépben ferdén a fa. Joggal tette ezt, gondolta, hiszen a lényeg úgyis a gép által gyönyörű forgástestre megmunkált markolat maga lesz, minden más megy a szemétbe. Ezt követően kettévágta, a dolgát pedig végeredményben jól végezte. Valóban, csakhogy! B. Tibor a maróba így fogta be a munkadarabot, három ponton felütköztetve azt, így nem az eszterga által kijelölt tengelyt vette referenciának, hanem a hasáb-alapanyag geometriája által kiadódó tengelyt. Ez az eltérés nem volt elég nagy ahhoz, hogy az ember szemét kiszúrja (úgy, mint az érthetőség kedvéért elnagyolt rajzaimon), de ahhoz bőven elég volt, hogy végül az eszterga tengelyétől a marás a két szélső ponton nagyjából egy-egy milliméterrel elmásszon. Ez végül azt eredményezi, hogy a markolat és a kard egytengelyűsége nem biztosított, újfent magyarán szólva: a markolat enyhén ferde lesz. Nem annyira problémás a dolog, hiszen ezt észrevenni a kész kardon is „csupán” a végsúlynál lehet (ami ugye – ellentétben a markolattal – pontosan kerül rá a markolattüskére), de ez éppen elég ahhoz, hogy az agyamat a dolog felcsessze. Annál is inkább, hiszen a kettévágott hasábon az előrajzolt kontúrom számolt ezzel a jelenséggel, tehát a kimart markolatfeleken jól látható, ahogyan a precíz, rajzolt kontúr és a ténylegesen kimart él eltér egymástól, ha újfent megnézitek az előbbi képet.
No, ez így sikerült, de több szót nem érdemes rá vesztegetni, egyfelől, mivel a baj inkább idegesítő, mint hátráltató, másfelől ideje továbbhaladni. A hüvelykujjak helyét – természetesen – még megkínáltam reszelővel, a szükségtelen, a marónak befogáshoz kellő hasábdarabokat lefűrészeltem a markolatról, így már ténylegesen készen állt a felragasztásra.

Kellemeset a hasznossal – morcosítás és korrózióvédelem
Öröm az ürömben, hogy ugyanitt, a marónál – nagyvonalúan eltekintve a markolat elb*szásától – nagyon kedvesen felajánlották, hogy a cég cuccaihoz a kardom kész fémrészeit (ami nálam volt egyfajta ellendarabnak, mint fent olvashattátok, ha még rémlik) bedobva elviszik azt a melegbarnítani, méghozzá grátisz, nekem csupán a barnítás horribilis, usque ezer forintos költségét kellene állnom. Azonnal felcsaptam náluk huszárnak, hiszen a barnítás egy olyan kémiai folyamat, amelynek során egyfelől a kard egy szép, feketés árnyalatot kap többek között nátrium-nitrát, nátrium-nitrit, nátrium-hidroxid és nagyjából 120-130°C közreműködésével (tehát a hő okozta deformáció nem okoz galibát), másfelől a felületen kialakuló réteg elfogadható védelmet nyújt a korrózió ellen. Gondoltam a barnításra magam is, de házilag csupán hidegbarnítással bohóckodhattam volna, ahhoz pedig nem volt sem elég időm, sem elég alapanyagom, a fenti, ipari megoldással összehasonlítva pedig elég pénzem sem, hogy olyan paramétereket kísérletezzek ki, amely ekkora felületen, ilyen anyagon szép eredményt ad. Ha adhat egyáltalán.
Persze – hányadszor is írom ezt? – amit el lehet cseszni, az el is lesz cseszve, tehát a melegbarnítás sem lett tökéletes elsőre, tehát a kard postafordultával vissza is lett passzolva, hogy akkor talán kéretik normálisan megcsinálni. Másodjára össze is jött a dolog, leszámítva egy csúnyább foltot a pengén, (ez valószínűleg a felfüggesztési pont) de ez már igazán nem számított, hiszen a pengét úgyis lecsiszolom.

Célegyeneseben
Lett tehát egy fekete kardom. (Megjegyzem, a korábbi bejegyzések képein a le nem mart felületek szintén feketének tűntek, az azonban ott még lényegében rozsda.) Ehhez hozzáadva az előző fejezetben elkészült markolatot arra juthatunk, hogy felesleges tovább pöcsölni, párosítsuk a kettőt. Elballagtam a „gazdabótba”, ahol egyfelől vásároltam faragasztót, másfelől a visszaúton ronggyá áztam. Gyűltek a szakmai áldozatok tehát...
A bükk markolatfelek mindegyikét ragasztóztam, a ragasztóanyagot félbehajtott papírlappal terítettem és simítottam, némi várakozást követően pedig felhelyeztem őket a markolattüskére, a szorítást pedig kenderzsineggel oldottam meg – úgy nézett ki a dolog, akár egy kötözött sonka. Ezt – természetesen – a ragasztó megkötését követően eltávolítottam. A képet erről sikerült egy, tőlem jelen pillanatban légvonalban hozzávetőleg 200 kilométerre található gépen hagyni, de azt hiszem, elképzelhető a dolog.
Ha még követni tudjátok észben a dolgot, (ha nem, akkor itt a segítség) egyetlen dolog hiányzik már csak a fegyverről: Ez a pedig a végsúly. Ami pedig az előző bejegyzésben alig némi hibával ugyan, de elkészült. Elő tehát azzal a hegesztővel... Az előzetesen enyhén reszelővel megigazított markolattüskén a végsúly gyönyörűen passzentosan csúszik a markolatig, ott pedig felütődik. Itt már láthatóvá vált, mit jelentett az az egy milliméter hiba a markolat marásakor, de ezen a ponton már ez sem szegte a kedvem. A jobb anyagkitöltés és a szorítás végett a végsúly kör alakú furata és a négyszög alapú markolattüske közötti résekben beverésre került két-két szög, majd az egész tényállás pofán lett hegesztve. A salak leverését követően a fröcseket, fölösleges varratanyagot Kisflex Úr vette kezelésbe, ugyanígy a barnított felület lemunkálását szintén flex (elnézést... sarokcsiszoló) végezte, a szálracsiszolás pedig fúrógépbe fogott lamellás csiszolókoronggal esett meg.
Végezetül, az egész kard – leszámítva persze a fa markolatot – kapott az arcába egy jéggel töltött vödörben előhűtött, ’98-as dűlőszelektált Chateau de WD-40 fegyverolaj-permetet.
Döbbenetes ugyan, de bő háromnegyed év – eléggé szaggatott – munkáját követően a fegyver elkészült. Egyfelől mámorító érzés, másfelől olyan érzés, mint amikor a végtelennek tetsző 66-os út egyszerre csak elfogy a kerekeink alól.

Na, kapjuk fel és irány a diszkó!

EPILÓGUS ÉS TAPASZTALATOK

Indítsunk a következő alapvetésből: Ez inkább egy díszkard, semmint csatakard. Kísérletezni, szórakozni lehet vele, de messzemenő következtetéseket nem szabad levonni a használatával kapcsolatban. Mégis, egy fokkal hitelesebb következtetésekre lehet jutni ebből, ha azokat óvatosan és az „elfajzások” viszonylagos ismeretében közelítjük meg, mintha kezünkben a semmivel gondolatkísérleteket tennénk.

Noha – mint ezt említettem a legelső bejegyzésben –, konkrétan ezeknek a böhöm állatoknak a vívásáról nem ismerek anyagot, ez azonban nem jelenti azt, hogy nem maradt fenn semmi általánosságban „a kétkezes kardról”, vagy annak valamely alváltozatáról. Például Giacomo di Grassi munkájában is feltűnik a kétkezes, mint spadone a due mani (szó szerint „kétkezes kard”); jóval kisebb, de még mindig kimondottan kétkezes testvéréről, a gyönyörű montante (például itt középen)használatáról pedig Diogo Gomes de Figueyredo ír Memorial
Da Prattica do Montante c. értekezésében (Google kiköpi ezt is). Sőt, egynéhány késő 16. századi forrás is a kétkezes kardokra eléggé hasonlító gyakorlófegyverekkel dolgozik. Már eleve az is egy érdekes vita témája lehetne, hogy hol húzunk határt hosszúkard és kimondott kétkezes kard között. Precízen a Bidenhanderről szóló anyag nincsen tehát, ha viszont egy fokkal nagyobb merítésből próbálunk dolgozni, máris elfogadható a felhozatal.

Ami elsőként lep meg, mialatt a kardot próbálgatom, a sebessége. Félreértés ne essék, a kard – természetesen – jóval lassabb, mint egy hosszúkard példának okáért, de nem annyival lassabb, mint amennyire a súlyának és önnön fizikumának ismeretében az ember ezt „elvárná”. A forgatása sokkal inkább megterhelő, semmint lassú: érdekes módon a hátam és a markoló tenyerem-ujjaim kezdtek először tiltakozni a montante első menetének többszöri megismétlése ellen, azonban a csodálatosan sikló vágásokban még ekkor is brutális energia rejlett. Sűrűn hangsúlyozzuk az egyesületben, hogy a kard elsősorban zúzófegyver – ez a kétkezes kardra esetemben hatványozottan igaz, túlzottan sok kétségem nincs afelől, hogy nincs az a koponya, ami ne törne a találatát követően. Tapasztalatom alapján tehát óvatosan ugyan, de azt az állítást tenném, hogy az átlag feletti fizikum valóban kell a kardhoz, de nem azért, mert egy hozzám hasonló tápos ne tudna iszonyatosan darálni vele, hanem azért, mert a használata igen kimerítő.
Úgy gondolom továbbá, hogy a végsúlyon erős tömegcsökkentést lehet elérni, esetemben ugyanis a kard súlypontja szükségtelenül „bent van”, a keresztvastól alig hat centiméterre. Ezt ugyan próbáltam megindokolni a tervezési fázisban, ha még rémlik ez, de a gyakorlat nem engem igazolt. Kisebb végsúllyal a súlypont kívülebb kerül, a teljes súly azonban kisebb lesz. Az ebből eredő többletnyomatéknak a kéz (amely – mint azt viszont jól jósoltam meg – inkább fárad a puszta súly tartásában, mint a kard megállításában) ugyanis, úgy gondolom, ellentarthat. A többletsúllyal a végen tehát azt értem el, hogy szinte egy kézben megfordítható a kard – viszont két kézben is némileg lassabb. Valamit valamiért, persze, így például egy szúrásban több erő is adódik. Kézzelfogható összehasonlítási alap nélkül nagyon sokra nem kell a fenti okfejtést tartani, de azt hiszem, végeredményben újfent csak az derült ki, hogy nem kell olyan dolgokban okosabbnak lenni a régieknél, akik ezzel keltek-feküdtek.

Az apróbb, összességében mégis tetemes tanulságot napestig lehetne sorolni, és bizonnyal van millió olyan dolog, amit az adott, korlátozott körülményeim közepette is jobban meg lehetne, lehetett volna tenni, de erre nem jöttem rá, és talán az esetleges következőnél és az azt követőnél sem fogok. Természetesen gyökeresen módosult volna a terv már akkor is, ha mindezen tapasztalatok hiányában, de megfelelő anyag, és hőkezelési technológia birtokában egy igazán „párbajérett” kardot akartam volna összehozni. Ekkor a penge akár így, akár úgy, de sokkal komplexebb keresztmetszeti geometriát kapott volna, egyben keskenyebb és hagyományos vonalvezetésű lett volna, az egész kard rövidebb volna, a rikasszó szintén, a hárítóhorgok és a keresztvas kisebb méretű, a markolat vékonyabb. Noha a kutatási területem jelenleg a montante, éppen emiatt nem vállalkozom annak sajátkezű elkészítésére (az profi és kompromisszumok nélküli munka kell, hogy legyen), ez nem jelenti azonban a kardfaragás végét, hiszen számtalan fegyvernem nyújt még további mókát a rondelltől kezdve az egykezes kard és bucklerig. Idevehetném a kastélybirkózást is például, de azt fegyverrel – ugye – már nem így hívják, hanem mondjuk Ringen am Schwertnek. Az egykezes kardra koncentrálva azonban: párbajokban fémfegyvert nem használhatok, formagyakorlatokhoz viszont mindig célszerű a valódit leginkább megközelítő dolgot forgatni (értsd: fémkardot), tehát a konyha következő süteménye egy, az 1300-as évek viszonyait tükröző „primitív” egykezes kard összerakása lesz.
De – ahogy mondani szokták – ez már egy másik mese lesz…

Amennyiben valami mélyebben érdekelne a témával, akár a tágabban vett középkori vívással kapcsolatban, bátran keress meg kommentben (ez azért preferálandó, mert így többek okulására lehetünk) vagy privát üzenetben, végső esetben E-Mailen, és vagy válaszolok, vagy tudok olyant, aki válaszolni tud, vagy gőzöm nem lesz az egészről, de ezt igyekszem nem kimutatni majd.
Köszönöm a figyelmed, Olvasóm, találkozunk legközelebb, addig is, ésszel a halefekkel!


A kard (ezáltal közvetetten a bejegyzéssorozat) elkészítéséhez felhasznált források:
http://ejmas.com/jwma/articles/2000/jwmaart_melville_0100.htm
http://www.swordforum.com/forums/showthread.php?22626-Questions-on-Zweihander...
http://zweilawyer.com/2010/02/06/zweihander/
http://www.kismeta.com/diGrasse/XVTwoHand.htm
http://www.thearma.org/essays/2HGS.html
http://www.hroarr.com/articles/article-deutsche-fechtkunst-im-16-jahrhundert.php
http://www.myarmoury.com/talk/viewtopic.php?t=2218&highlight=montante
http://www.myarmoury.com/talk/viewtopic.php?t=22126
http://www.landsknechtsrotte.de/portal/bidenhaender.htm
Valamint múzeumok és aukciós házak galériái. (pl. http://www.hermann-historica.de/ , http://www.fricker-historische-waffen.de/ )

(cé)kétezertizenegy, meg ilyenek.

Utolsó módosítás: 2011.10.16. 22:59

Emberek, akiket...

Pras | 2011.10.14. 23:24 | kategória: Lényegtelenértelmetlen

Az őszinteség időnként komoly önhátráltató tényező tud lenni, másik oldalról azonban mindenkoron egy tiszteletre méltó kvalitás. Időlegesen ezen értékünk zászlaját emelve magasba próbálom legitimálni a következő sorokat, melyek mindannyiunk emberi tökéletlenségéből építkeznek. Tökéletlenek vagyunk mi, akik a krisztusi szeretet parancsát legrosszabb napjaikon nem tudjuk őszinte szívvel általános érvényben, teljes díszében követni, magyarán szólva bizalommal, odaadással és toleranciával kezelni azokat a további tökéletlen gyökereket, akiket – személy szerint – legszívesebben olyankor felszigszalagoznék egy villamos áramszedőjére két liter zacskós tej társaságában.
Erről van szó, hölgyeim és uraim, nyissatok utat a gyűlöletgépezetnek és ugassatok be, akinek mindig is akartatok, de konfliktuskerülő természetetek, álszent, képmutató neveltetésetek, az önmagatokról alkotott, irreálisan pozitív énképetek vagy egyszerűen csak a túl magas véralkoholszint mindeddig visszafogta ajkaitokat!
Mert én bizony, felebarátaim – lássátok! –, lengőajtó általi arcplasztikára ítélnék számtalan, de számtalan egyedet.
És ők itt járnak köztünk. Van, aki fű alatt, mint a férgek, van, akik harsányan, mint a bazárimajmok, de a koponyaűri nyomásodat egyformán szilárdságtanilag komolyan veszélyes mértékre bírják feltornázni érdemi hőközlés nélkül. Ők azok, akik halványrózsaszín nyakkendőben, fejhangon vinnyogva mesélnek a vonaton szemben ülőknek az állásinterjújukról háromnegyed órán keresztül, specifikusan erre irányuló kérdés nélkül. Ők azok, akik megveszik a legolcsóbb, de márkás fejhallgatót, majd divatkiegészítőként hordják az utcán, ha egy mód van rá, raszta hajkupac fölött, amiből aztán dől a rap. Ők, akik akkora dekoltázsban járnak, hogy a topjukból kiadódó textilhulladékból ballonkabátokat készítenek, de pánikba esnek az első szemkontaktustól, ezért objektumvédelmi napszemüvegeket hordanak – éjjel is. Ők azok, akik a péntek este üvegpiramisáról (Smirnoff, Unicum Next, Fütyülős – megvan?) képet posztolnak a közösségi portálra egyetlen szóval, mint képaláírással, de azt is rossz helyesírással. Őket látjuk, amint telefonjukat basztatják – amely szigorúan a legfrissebb modell – a villamoson, minősített esetben fülhallgató nélkül élvezve és élveztetve a zenét, amely hogy, hogy nem, soha nem a Bartók rádió – noha a statisztikák szerint annál egyedibb személyiségről kevés dolog árulkodna. Ezek a jómódban élő, arrogáns tetvek osztják ki az orrunk előtt felsőbbséges hangnemben a nem éppen a kulinaritás csúcsát képező gyorsétterem pénztárosát egy nyomorék kis sajtburger miatt. De ott állnak a sorban is előttünk, némileg rosszabbul öltözötten a kasszánál, amint azt bizonygatják, ők aztán nem néznek semmiféle valóságshow-t, illetve, hogy ennek ellenére abból kit dugnának. Ők ballagnak le ordítozva és dülöngélve a Gellért-hegyről, üres üvegekkel, mialatt mi éppen fölfelé mennénk – teliekkel. Őket mérjük fel, amikor a rohadt drága kutyapulcsiba öltöztetett, jobb sorsra érdemes patkányukat elrángatják mellettünk a járdán. Ők azok, akik mindig, mindenkoron szakértői és véleményezői az aktuálpolitikának, a futballnak, a közgazdasági makrohelyzetnek és a kvantummechanikának. Nem mások, mint ők azok, akik fennhangon osztják az észt a magyar mentalitásról, az erkölcsi fertőről, a prolikról, majd két sarokkal odébb elpöckölik a csikket a frissen telepített virágágyásba. Időnként azokba költöznek, akik a válladat lappogatják, ők, akik a kezed fogják és ők, akik úgy indítják, „Te, figyelj csak…!” És természetesen ők azok is, akik éssel kezdenek mondatot a roppant mély öniróniába hajlani próbáló, egyébként csupán vaktában vagdalkozó, időrabló és primitív blogbejegyzésükben.
Szóval, kedves Olvasóm, öt év kötél általi szigorított agyönlövetést az összesnek!

…pedig valójában csak azt akartam írni, hogy igen, a kétkezes kard már igencsak, igencsak régóta elkészült, szálracsiszolt pengéjén csillogó olajréteggel türelmetlenül várja a sarokba támasztva, hogy végre tényleg elmesélhesse Nektek elkészültének végfázisát itt, ezen blog modoros fordulatokkal és kifejezésekkel dúsan megtömött hasábjain, ahogyan ezt már kértétek virtuálisan és személyesen egyaránt. Így is lesz – Carmack urat idézve: …when it’s done.
Addig is, nézzetek le az idei Gesztenyeünnepre a hétvégén Velembe, ahol találtok gesztenyét, az Alpokalja rozsdaszín őszi erdeit, gesztenyét, gesztenyés süteményeket, gesztenyét, tököt, gesztenyét, vidám tüzek fölött szálló pernyét, gesztenyét, hegedűszót és bort, gesztenyét és még több, embertelenül-kikúrtsok gesztenyét.

Béke az arcotokkal, sok fraget meg holdkompon érkező mikulást!

Utolsó módosítás: 2011.10.14. 23:27

Vágóhíd házilag III.

Pras | 2011.07.29. 21:44 | kategória: Műszaki ámokfutás

Vágóhíd házilag III.
Kétkezes kard tervezése és kivitelezése

Ha fogalmad sincs, miről van szó – Első rész.
Ha fogalmad sincs, miről van szó és annyira nem is érdekel – erről.

A megszokott, elsöprő elánnal köszöntött Olvasóm! Büszke magyar hagyományaink tisztelőjeként illő, hogy megkínáljalak némi törköly háziszőttessel, de ez blogban a technika jelenlegi állásánál nem lehetséges, tehát [áthúzástag]több marad nek…[/áthúzástag] vissza a tárgyra. A fejezet kissé elüt a sorozat többi darabjától, mivel 1.) csaknem mindig ezt írom úgyis, aztán végül úgyse, 2.) többen is jelezték, hogy élvezetesebb volna a sztori, ha még akár érteni is lehetne, mi történik. Ennek érdekében ezúttal hosszas magyarázatokat szúrtam be, melyekben a lehető legszemléletesebbre/primitívebbre vettem (rendben… próbáltam olyanra venni) a nyelvezetet. Ha valahol túlmagyaráznám a dolgokat, vagy úgy tűnne, mintha gátlástalanul hülyének néznélek, az nem azért van, mert így is gondolom, végképp nem azért van, mintha itt élném ki a nem létező „k*rváraértekhozzá”-attitűdöm (Bár lenne rá alapom!), hanem szimplán azért, hogy (ezúttal) tényleg(-tényleg! Romoljon el a videóm, ha nem!) mindenki számára élvezhető legyen a bejegyzés, kivéve két és fél éves kor alatt, akik lenyelhetik vagy beszippanthatják az apróbb részeket. Nagyjából úgy, ahogy nekem élvezhető egy szakácskönyv akkor, ha azt írja, „végy két tojást, finoman tedd neki disznópörzsölővel”, nem pedig azzal kezd, hogy „a mascarponét a tok-ikrával együtt tölggyel előmelegített lávakövön…” Ismerős a Swedish Meal Time? Nem? Tessék ránézni Youtube-on.
Na, zuhanjunk neki a melónak, mert semmi se’ lesz belőle; elöljáróban azonban megdobnálak egy – reményeim szerint az áttekintést megkönnyítő – technológiai ábrával!

Ott hagytuk abba, hogy lézer alá rakattam a lemezt.
És vártam. És vártam, és vártam. Szórakoztató dolgok is történtek azért ezalatt, pl. még időben cseréltük a „mindegy, csak acél legyen” anyagminőséget ugyancsak általános rendeltetésű, de jóval nagyobb szakítószilárdságú szerkezeti acélra (csak a precizitás kedvéért: S490-re), tekintettel arra, hogy ez az anyag helyben rendelkezésre állt, anyagilag pedig nem földhözvágó a differencia, elvégre ki tudja, mikor akarok majd a kardból IFA-utánfutó vonóelemet készíteni?

Lézervágás: Olvasói igényre, kezdjük talán az elején. Dunaújváros, a „vasmű”, zömmel melegen hengerelt fémlemezeket szállít a lézernek. „Melegen hengerelt” annyit tesz, hogy vagy (ma még talán nem annyira jellemzően) kapásból a konverterből kikerülő folyékony acélból kiindulva, vagy nyersanyagtömbből újra felmelegítve hengerek között vékonyítják az alapanyagot a kívánt vastagságig. Pontosan úgy képzeld el, mint ahogy a tésztát kezelésbe szokás venni sodrófával. Hogy miért, és mit is jelent pontosan a „melegen”, abba nem mennék bele, de ha bárkit érdekel, szívesen kitérek rá kommentben. Ezt a lemezt aztán daruval rápakolják a lézerre, a vékonylemezeket nem ritkán mágnes segítségével fogva meg. Az okosság most kezdődik! A számítógépen megrajzolt, lényegében vektorgrafikus elvű (mint pl. a Corel Draw) műszaki rajzot egy ún. CAM-alkalmazás lefordítja a lézergép számára „érthető” programnyelvre, azaz a rajz helyett egy rakás ilyen programsort kapunk, pölö: ’N10 G00 X50 Y100’ – „10. mondat: menj gyorsmenettel az (50;100) koordinátára!” Végezetül, ezeket a CNC-programokat a gép saját vezérlése megfelelő elektromos jelekké alakítja, amelyek úgy fogják mozgatni a gép motorjait, hogy azok végül összességében olyan mozgást állítsanak elő, ami visszaadja a számítógépes rajzot. Természetesen kapásból a fenti programot is meg lehetne írni, ha adott esetben az egyszerűbb, nem kell feltétlenül modellezni, rajzolgatni, majd azt alakíttatni át programmá. A lézervágó tehát közvetetten rajz, közvetlenül program alapján tudja, mi a dolga, megkapja az áramot és a szükséges gázkeveréket és 4kW összteljesítmény máris olvasztja ki a lemezből a szükséges alakot. Ezzel több gond nincs is.

Úgy tűnt tehát, a vas és acél országa gőzerővel pörköli kifelé a fézerágyúkkal a bicskám, a végsúly esztergán megoldható lesz, úgyhogy léptem a következő szűk keresztmetszetre, elkezdtem embert hajtani a markolatra. Írtam egy faesztergályos cégnek, nincs válasz. Nem mondanám, hogy meglep a dolog. Nem kezdtem a nyakukra tiporni, helyette a rothadó kapitalizmus óriási fegyveréhez nyúltam – írtam másnak, végtére is, nem mehet mindenkinek olyan rosszul, hogy pont az én pénzem kelljen nekik. Nem egyedülálló jelenség ez egyébként, a fontos dolgokat ezért mindig célszerű minimum telefonon, de inkább személyesen intézni.
Élek az írói eszközeimmel, a variáció lehetőségével az időt tekintve: BOOM, ez idő alatt el is készült a lemezmunka, ami azonmód hegesztésre is került, sőt, a penge marása is megoldódott egy üveg whiskyvel. Baba, nem?

Hegesztés: az elkészült munkadarabok egymáshoz kohéziós kötéssel kerülnek kapcsolásra. Ez a gyönyörű(?) mondat ebben a partikuláris esetben azt takarja, hogy egy hegesztőelektróda és az egymás mellé/egymásra helyezett munkadarabok közé feszültséget kapcsolva az azokon áthúzó villamos ív (lásd pl. a konyhai gázgyújtót) hatására a munkadarabok „egymásbaolvadnak”. Képzeld el, hogy két jégkockát egymás mellé helyezel, a résüket vízzel kitöltöd, majd berakod a fagyasztóba: két jégkocka helyett kapsz egy nagy jégkockát. A fizikai elv tehát nagyon egyszerű, ha van bármid, amivel el tudod érni a fém megömlését (vagy – a teljesebb kép kedvéért megemlítem, jobban nem részletezve – elegendő erő áll rendelkezésedre), úgy-ahogy, de máris hegeszthetsz! A magömléses poénokat hanyagoljuk, jó…? Hogy problémás szennyezőanyagok (minden olyan anyag, ami a szándékunkkal, azaz a szilárd kötés kialakításával ellentétes hatást törekszik kiváltani) ne csesszék szét a varratot (mint például a foszfor, oxigén, hidrogén, kén stb.), általában védőgázba burkolják a folyamatot (ez esetemben szén-dioxid) és salakot is képeznek; a háztáji fogyóelektródás (= az elektróda is megolvad) ívhegesztésnél némi védőgázról és a salakról is az elektróda bevonata gondoskodhat/ik. Amivel én szórakozom, azokon a pálcákon pl. titán-dioxid a fő bevonat-összetevő. Az iparban viszont ma már sokkal elterjedtebb széndioxid-védőgázas fogyóelektródás ívhegesztésnél (jelölése még: MIG [Metal Inert Gas], az Anyagtudomány Tanszéken kívül mindenhol csak, mint „CO-hegesztés”) az elektróda huzaltekercs formájában van jelen, amit a leolvadás mértékének megfelelően folyamatosan adagol a gép a dobról vagy hordóból – ez így jóval termelékenyebb eljárás, mi több, jól automatizálható. Igen nagy áramokról is szó lehet. Ha a cseppátmenet nem finom, porlasztott (azaz, ahogyan a megolvadó huzalelektróda lecsepeg az olvadt fémfürdőbe), akkor azonban fröcsköl, mint a disznó, a többek közt képződő szén-monoxid nem éppen egészséges, az UV-fény pedig köröket ver bármilyen turbószoláriumra. Fontos megjegyzés lehet még, hogy a jó hegesztés mindig „erősebb”, mint maga az alapanyag, noha első hallásra ez talán nem tűnik kézenfekvőnek.

Ám vissza a faesztergához, olvadt fémben pancsolunk még később is. Egy kisebb műhelyben szimpatikus hozzáállással, baráti árszabással és egy alacsony termetű, sztoikus tacskóval fogadtak, úgyhogy három lepedővel elintéztem itt a markolatot. Anyagot ők adnak, esztergát, pácot, lakkot, félbevágást megoldják, azaz pénz bemegy, (fél)késztermék kijön, tutti bene, mindezt – ígéret szerint – egy hét alatt. A félbevágás nem éppen a profilukhoz tartozik, de megoldják – ezt szeretem!

Esztergálás: Két pont meghatároz egy egyenest, nagyjából úgy, mintha a két mutatóujjad közé fogva megemelnéd az egered – ekkor kijelöltél benne egy tengelyt. Ha (elvi alapon) hasonlóan két ponton felfogatva egy testet, ekörül az egyenes körül meg is forgatjuk, majd egy véső-szerű szerszámmal „belenyúlunk a forgásba”, könnyen elképzelhető, hogy forgástesteket tudunk létrehozni, egy kicsit hasonlóan ahhoz, ahogy pl. a fazekas korongoz, azzal az erős különbséggel, hogy ő alapvetően nem anyagelvétellel dolgozik. Azonban korongoknál, gömböknél, csöveknél stb. bonyolultabb alkatrészek is esztergálhatóak annak függvényében, ahogy a forgás sebességét és a szerszám tengelymenti mozgását szabályozzuk, például menetes szárak. Ez utóbbira ilyen szempontból most nem kell figyelni, mert az általam igényelt markolat minden keresztmetszete körlap.

Apró gondot jelentett, hogy mindezek után a hüvelykujj számára a lelapolást, valamint az illesztés minőségéből vagy minősíthetetlenségéből eredő élet le kell reszelnem ill. csiszolnom, amiből következne, hogy a pácolás és lakkozás a végfázis kellene, hogy legyen. Máskülönben az utólagos reszelgetéssel frankón leszedném a pácolást is. Három lehetőségem volt: Vagy veszek/kérek/lopok pácot, és otthon a kereskedelmi mennyiség tizedéből lekenem a markolatot a már összeállított kardon; vagy a kész kardot viszem vissza a műhelybe (át Budapesten tömegközlekedéssel – mégegyszer, a kard 1800mm hosszú és vagy fél méter széles), hogy „Na, ezt a hat négyzetcentit kéne még lekenni”; esetleg maradok az eredeti elképzelésnél és lekenetem a francba úgy, ahogy kijön az esztergából, aztán téve magasról mindenre, a pác felét utólag lereszelem. …egyelőre természetesen az utóbbi megoldást választottam. Nem fog túl szépen kinézni, de az autó se a fényezéssel megy és a boron se a címkét élvezem, bár utóbbival kapcsolatban van tudomásom egy-két gyepmajomról, aki viszont igen. Nem lehetünk egyformák, ugye. El nem vetem persze az utólagos korrekciót, amennyiben a legkisebb kiszerelésű pácot elfogadható áron vesztegetik – erre még visszatérünk, csak haladjunk sorjában, ostobaság halasi csipkére licitálni, amikor egy rohadt vászoningünk sincs még.

Tehát markolatesztergálás, várható elkészülés: egy hét.
Rutinosan kalkuláltam persze azzal, hogy Balkanisztánban a speciális relativitáselmélet a mindennapok szerves tapasztalati része, azaz az idődilatáció még hétköznapi viszonyok mellett is befolyásohatja a határidőket. Ez a végletekig leegyszerűsítve azt jelenti, hogy az „egy hét múlva kész lesz” általában azt takarja, hogy az iszonyatos sebességű munka téridő-görbítése miatt a külső szemlélő rendszerében ez úgy tűnik, hogy „két hét múlva kész lesz.” Nem túl meglepő módon, dolgomvégezetlenül jöttem el a határidő napján a műhelyből.

Ezen a ponton azért ránéztem az egyik, elsők között letisztázott rajzomra: január végi datálással láttam el, tehát – továbbra is ízes modorossággal élve – a böllérbicska idestova alsó hangon fél éve pörög a kéz alatt, tényleg ideje volna tisztába tenni.

További két nap alatt sikerült azért kulcsrakészre elrendezni a végsúlyt fémesztergán (Na jó, egy milliméter mellélövéssel ugyan, ami falun is 5%-os hiba a 20mm-es névleges mérethez képest, ami esztergán nem tartozik az „érthető”-kategóriába, de majd hozzáriszálom a markolatot, ilyen ez a popszakma. Remélem, Olvasóm, rémlik még a korábbi bejegyzésekből, egyáltalán mi az isten az a végsúly?), rá következő héten székesfővárosunkba visszamenvén pedig egy ismételt próbát követően végre átvettem a hosszában kettéfűrészelt markolatot, mivel – két hét múlva csakugyan kész lett. Ahogy az megírva vagyon, ahogy annak lennie köll. A csillagok konstellációja és az alkatrész-ellátottság tehát ideális volt egy lendületes befejezéshez. Közelebbről megvizsgálva a markolatot a végsúly csatlakozása nagyon szépen méreten van, a markolati rész már annyira nincs, jóval vastagabb, mint kértem, de egyfelől csak irányadó méretet írtam elő ide, másfelől a nagyobb átmérő révén több anyagot hagytak rajta, mint a tervezett minimum, tehát orosz kivitelezés elfogadva (bár a vastagabb markolatot megsínyli a kard nemlétező „kecsessége”, cserébe talán kevésbé tűnik egy rajtfelejtett buzogánynak a végsúly, végezetül továbbra is kényelmes az átfogása), ellenben a keresztvas csatlakozó mérete nagyjából 27%-kal szállt el. Előfordul az ilyesmi, ugye, még jó, hogy a rajzon ezt azért előírtam, de hát Istenkém, nem lehet mindent észrevenni. Attól, hogy a standard tűrésmezőbe még rugdosva sem fér bele, ez még azért made in EU lesz; a lelapolást az újonnan előállt geometriához adaptálom (ford.: kicsit tovább reszelem), és hello. Sírás-rívás-fogaknak csikorgatása helyett folytattam vele a munkát, és vért izzadva rajzoltam elő a marandó térfogat kontúrját a markolatfelekbe (a markolatfelek a markolattüske fél-fél részét fogják megenni), ezt pedig illene a lehető legpontosabban csinálni, mivel hibás marás esetén egyfelől reszelgetni kell, hogy a fa rámenjen a fémtüskére vagy épp fordítva, tömíteni kell állatmód; másfelől némileg excenteres lesz a markolat (emlékezzünk erre az elejtett félmondatra a következő epizódban...), esetleg a két féldarab egymáson nem tökéletesen illeszkedve kényelmetlen élet fog képezni, amit megint le kell csiszolni (pácostul, lakkostul), ami nem fog jól mutatni, plusz – valljuk meg – amatőr megoldás is, Mindent egybevetve, ha valamivel, a markolattal ilyen kialakítás mellett lehet szívni, de mint a torkosborz. Még „jó”, hogy nem rajtam múlik a marás… tehát a marandó részt előrajzoltam, mellékelem a lehető leg-hülyebiztosabb rajzot, és imádkoztam Quetzalcoatl-hoz, midőn az egész le lett passzolva a marógép alá, némi „ami mar fémet, az mar fát is”-győzködést követően. Fennáll bár a veszélye, hogy a maró tépni fogja a fát, nem forgácsolni, de bükkről van szó, talán még gőzölve is van, csak nem lesz probléma.

Marás: Arról van szó, amikor késsel beletúrsz a vajasdoboz tartalmának tetejébe. Ami a késen marad, az a „forgács”, ami pedig a vajban, az a vályú, aminek örülni kell, hiszen ezt akartad elérni! A vajaskenyér ebből az aspektusból nézve csak, mint hulladék jön számításba, az allegória tehát nem a legtökéletesebb, de a lényeg talán érthető. Van egy tömör markolatom, ebben kell valahogy végigfuttatni a markolattüskét. Ki is fúrhatnám a helyét, ám, mivel a markolattüske egy széles, lapos, ellenben igen hosszú lemezdarab, ez nem messze optimális megoldás. A „messze nem optimális megoldás”-t arányaiban úgy értem, mint az ajtó használata helyett addig rohanni mellette ciklikusan ismétlődően arccal a falnak, amíg a keletkező lyukon át nem férünk. Marással azonban passzentosra meg lehet(ne) oldani a dolgot! Fogj egy ceruzát, és két tenyered között kezdd el pörgetni úgy, hogy a ceruza vége az asztallap felé lelógjon a kezedből! Most képzeld el azt is, hogy a ceruza vége szépen ki van rakva sugárirányban enyhén szöget bezáró pengékkel. Kész a maród! Szinte, mint egy fúró, ám ezt az anyagban elsősorban nem le-fel, hanem oldalirányban mozgatjuk. Masszív alkoholmennyiség bevitele után még a fűnyírógép is felfogható egyfajta marónak, ha kontextusban szemléljük a fű „tömör anyagával”. Persze, a hülyeségek magyarázása helyett nem lenne egyszerűbb, ha mutatnék egy videót…?

Hogy hogyan sikerült végigmarni a markolatot, megtudhatjátok a következő részből, mivel – gondolom – már ez sem kevés emésztenivaló, a kiegészítésekkel-magyarázatokkal pedig ismét végképp olyan dagályosra sikerült a sztori, hogy ketté kellett szednem. Pontosítok, kellett a francokat, de azzal együtt végképp nem lenne egy könnyed nyári olvasmány. Őszintén remélem, hogy megérte a bővebb kifejtés, bár a legrosszabbtól is tartok – a magyarázatok nem elég világosak az elképzeléshez, ellenben eléggé széttépik a szövegkohéziót ahhoz, hogy még folyamatában se lehessen megfogni a dolgokat. Akárhogy is, ha rózsaszínre festett aknagránátok hullanak is az égből, a következő rész végén már egy kész kardot fogunk fixírozni.
Jelen pillanatban a bejegyzésben tehát itt tartunk.
Addig is, „Trust in the steel and keep your beer cold!” – Oliver Cromwell.
Vagy valami hasonló.

Utolsó módosítás: 2011.07.29. 22:58

Vágóhíd házilag II.

Pras | 2011.07.05. 20:33 | kategória: Műszaki ámokfutás

Vágóhíd házilag II.
Kétkezes kard tervezése és kivitelezése

Ha fogalmad sincs, miről van szó – Első rész.
Ha fogalmad sincs, miről van szó és annyira nem is érdekel – erről.

…folytatás.
Mindenekelőtt kutattam és túrtam, igyekeztem összeszedni a fellelhető anyagokat (akár még aukciós házak kínálataiból is) és a káoszban valamiféle rendet teremteni. Nem ment könnyen, a mai napig nem merném leírni, hogy akár megközelítőleg tisztában vagyok a témával, de nem is a PhD-met írom ebből. Nem untatnálak mindezzel, Olvasóm, mivel így is – szokás szerint… - terjengősre fogtam, ezért az itt kihámozott infókat igyekszem a további szövegbe beleszőni, induljunk inkább onnan, hogy leraktam magam a papír-ceruza és a számítógép elé, legalább addig, amíg Paks arcba nem kap egy GBU-31-et.

Kezdésképp feldobtam egy általános, tokkal-vonóval ~1600 mm hosszú, majd egy második, immár velem azonos magasságú Bidenhändert. Jobb mutatóujjam első ujjperce ugyanis még mindig íjász és úgy is fog meghalni, ezért megnyalván ráböktem vele a monitorra azzal, hogy „az angol hosszúíj nagyjából olyan magas volt, mint a használója, és mi a különbség aközött meg egy kard között? Semmi.” Csak logikusan. Viccet félretéve, ezek a tervek a megvalósításnak még csupán a halovány szándékával sem készültek, de bizonyára jól ismered, Olvasóm, azt a jelenséget, amikor először csinálsz valamit, és úgy állsz fel mögüle, hogy „Csessze meg, a következőt kétszer gyorsabban és vagy háromszor jobbra lennék képes összehozni…” Nos, ezt a két modellt éppen ilyen tanulmányi célzattal készítettem el, fókusszal a gyártástechnológián és a súlyon, súlyponton. Rezgőpont, fordulópont…? Ugyan már, ez itt a Balkán, kérlek! Falura jó lesz ez is. A gép majd dob valamit, engem meg nem fog érdekelni annyira, hogy kimérjem. A súlypontot a végleges verzión – kalkulálva a fizikumommal, és tudván, hogy (természetesen) tömeget könnyebben viselek, mint forgatónyomatékot – a keresztvas markolat felé eső élétől mérve nyolcvan milliméternél távolabb nem kívántam tolni (Hogy is van az a Reifenstahl-film? „Az akarat diadala?” Egy szó, mint száz, hatvan milliméter alatt lett…), így már láttam, hogy tartva a hullámos élet és számolva a pengeforma megmunkálásának korlátozott lehetőségeivel, a négy kilogramm a reális határcél esetemben. Megjegyzem azonban a teljesség kedvéért, hogy egy, a Hadtörténeti Múzeumban őrzött kétkezes kardon legjobb tudomásom szerint ennél a súlypont kívülebb van, tehát ezúttal ez szigorúan az egyéni akcióm, ami vagy jó ötlet, vagy nem. Amikor okosabbak akarunk lenni, mint azok, akik ezekkel „nap, mint nap” ölni mentek, általában az utóbbi szokott kiderülni. Tisztázódott, hogy a kard CNC-lemezvágással (plazma vagy lézer) és hegesztéssel fog kialakulni első körben, hogy a végsúlyom nem lesz ólmozott (EU-konform kard ez), ezért és a hátrébb hozott súlypont miatt tehát némileg nagyobb is lesz, mint a valóságosak, valamint az, hogy a sorrendben a két legproblémásabb rész a penge forgácsolása és a markolat elkészítése lesz.

Célszerűnek tűnt letolni azt, ami nem ígérkezett problémásnak. Mindenekelőtt egy kis emlékeztető, hogy a következő rész érthető legyen. A „tanulmány-darabokon” a végsúlyt körtealakúnak képzeltem el (már csak ezért sem szeretem a „markolatgomb” elnevezést, mivel nem ritkán egyszerűen nem „gomb”), mivel az egy roppant kényelmes forma forgatás szempontjából, ellenben a „magamfajta”-Bidenhänderen nem sikerült túl sokat felfedeznem (noha a „túl sokat” nem egyenlő az „egyet sem”-mel), ezért elvetettem és egy, talán egy fokkal jellemzőbb „búgócsiga-alakra” cseréltem. Úgy döntöttem, ezt aztán végigfúratom és a markolattüskét[1] teljes egészében áttolva a furaton a seggén hegesztem, majd megcsiszolom, az esztergát tehát mindenképpen igénybe kell vennem. Áttértem a pengét, a rikasszót[2], a hárítóhorgokat (Parierhaken) és a markolattüskét adó lemezre, ez voltaképp az egész kardom lelke. Úgy gondoltam, egy hat milliméter vastag S235-ös táblából fogom vágatni (legjobb lenne valami, pl. CrV4-es rugóacélból, de ad 1. honnan szerzek? Ad 2. hol hőkezeltetem? Ad 3. Mennyiért?) lézerrel; ezért nem spóroltam a flammard-formájú élvezetéssel (Írhattam volna „kontúr”-t, viszont nem tudod kiejteni az „élvezetés” szót az „élvezet” nélkül, erre föl ez a nyelvújítás, ehheh…) a kisarasz híján méteres pengén, a kard ezen túlmenően kapott egy erős közelítéssel húsz centis rikasszót, melyre bőven rámarkol fél kezem (ha két kéz van ott, az már régen rossz), illetve a keresztvason és a végsúlyon kívül csaknem fél méter(!) markolatot, melyhez a markolattüskét szilárdsági szempontok miatt kissé átalakítottam. Utólag könnyen okos az ember: átalakíthattam volna még bátrabban is, de így sem lesz rossz. Az erőkarok elvén súlyt tudok megtakarítani, ha a nehéz, közeli végsúlyt könnyebb, távoli végsúlyra cserélem, így viszont a markolat megnyúlik, és egy idő után – költői túlzással – a mögöttem lévőket komolyabban fogom veszélyeztetni, mint akik előttem lesznek, már, ha anatómiai akadálya nem lesz még a kard használatának. Pedig már két, megtévesztésig hasonló kard is észrevehető különbségekkel tud bírni vívás során, ha az egyik apró differenciákból összeszedi a fizikai hátrányokat. Állítólag, teszem hozzá. Arányaiban egy még elfogadható elhelyezést skicceltem fel, tekintettel arra, hogy a kard a hegyére állítva – ismétcsak – körülbelülre olyan magas lesz így, mint jómagam. Végül a pengére ráapplikáltam a 172 mm fesztávolságú, előrehajló hárítóhorgokat – itt is több választási lehetőségem volt, a közönséges háromszög-alakútól (melynél a horgok és a penge szimmetriatengelyei merőlegesen metszik egymást) a markolat felé visszaívelőig mindegyikre van példa múzeumi példányokon. Meg ne kérdezd, mire volt jó a visszafelé hajló horog, mert súlyosan hülyének fogok tűnni. Mindenesetre jöhetett a gebaszkupacot még megelőzőleg a keresztvas. A tanulmány-kardon egyetlen darabból lézervágott vékony, nagy rádiusszal hengerelt keresztvasat vizionáltam, ami azért jó, mert ennél egyszerűbben már csak a hengerlést lepusztítva lehetne megoldani. Erre azonban a kard fő síkjában a hengerlést leszámítva gyakorlatilag semmilyen díszítést nem tudtam felvinni, ami azért problémás, mivel, ha díszítés van, akkor az az emlegetett síkban jelenik meg az esetek elsöprő többségében. („Magyarul” megfogalmazva, a keresztvas díszítései zömmel „előre-hátra” nőnek ki, a csúcs és a markolat felé, nem „oldalra”, a penge keresztmetszetével párhuzamos síkon – utóbbi esetben, ha a kard a falra kerül dísznek, erre kastélyok esetében is akad példa, a díszítés nem látszódna. Komoly érv, bizony!) Változtattam tehát a konstrukción: a lézervágott lemez 90°-kal elfordítva kerül fel hegesztéssel a kardra (olyanformán, hogy ha takarékossági szempontok nem vezetnének, akár együtt vághatnám a kardpengével), úgyhogy immár rommá díszíthetem. Hátránya, hogy így a hárítógyűrűket problémásabb lesz megoldani és az eddig egy darabból álló „keresztvas-rendszer” máris szétesett négy elemre, de ennyi belefér a történetbe, ahogy egy barátom szokta volt mondani: Nem számít a továbbtanulásba. Díszítsünk tehát! Viszonylag sokat szórakoztam a csigavonalban előretekeredő, mocskosul cirádás mintázattal, csakhamar rányúltam viszont a másik fő irányvonalra, azaz a végeken egy nagyobb francia liliom-jellegű díszt szerkesztettem ki, ahogy az látható volt az előbbi képeken – és ennyi. A kevesebb néha több. (…írom ezt egy olyan kardnál, ami inkább szolgált ebbéli formájában reprezentációs jelleget, semmint ütközetet…)

Mivel a tulajdonképpen lényegtelen részletekkel nem tudtam tovább eltöketlenkedni, kénytelen-kelletlen kezdenem kellett valamit a húzósabb részekkel. A markolat volt az egyszerűbb rész, nekifeküdtem hát annak, mivel sok ragoznivaló nem volt rajta: eszterga kell neki, félbe kell vágni, a markolattüske helyét halálpontosan kell(ene) marni, a csaknem kész kardra ráragasztani, majd az egészet festeni/lakkozni/pácolni/semmitsemcsinálni. A mintát megszerkeszteni egyszerű volt, a korrekt legyártatása még sötét folt volt előttem, de olyan nincs, hogy valaki a környéken ne tudná megcsinálni. (kh, khhh….) Van az a pénz, ugye… Jellemző egyébként, még magam is csak megoldanám ezt, de egyetlen olyan eszközöm sincs, ami akár csak távolról is hasonlítana egy faesztergára, turmixgépbe pedig eleddig nem próbáltam keményfát befogni. Végezetül – nagy levegő – formát kellett adnom a pengének magának. Ez elkerülhetetlen volt, mert több mint fél kilogramm múlik azon, hogy a penge ne egy szimpla, hat milliméter vastag lemezdarab legyen, az pedig elfogadhatatlanul rengeteg. Lelki szemeim előtt a lehető legprimitívebb rombusz-keresztmetszet jelent meg (dacára annak, hogy a flammard pengeforma talán a legbravúrosabb, változó keresztmetszeti geometriát követeli meg), és elkezdtem azon tűnődni, hogyan tudnám ezt házilag, flexszel legyőzni. Számítottam a lézervágó és a lemezhajlító segítségére néhány célszerszám legyártásához, és kezdett is összeállni a kép némi munka és méretezések, szerkesztgetések árán, amikor az arcomhoz kaptam: akárhogyan gyártjuk le ezt a sok baromságot, akárhogy állítom be, akárhogy nyesegetem rajta flexszel a pengét – nem lesz tökéletes, ahhoz képest pláne nem, hogy amennyibe akkor kerülne, ha egyszerűen odaadnám valakinek, hogy „itt ez a sz*r, mard le, kösz!”, nem beszélve arról, ha kivitelezném is, utána mihez kezdek a marhavagonnyi pénzekért legyártott ülékeimmel? Elkezdek ugyanolyan penge-geometriájú kétkezes kardokat gyártani kilóra? Ezért elvetettem nem éppen jelentéktelen mennyiségű munkámat (olykor előfordul ez), és maradtam az „alvállalkozós” verziónál. Simábban ment, mint hittem.
Gyakorlatilag készen voltam a dolog kisütősdi-részével, jön a rabszolgamunka, aztán a türelemjáték-reszelgetés. Elkészítettem tehát a műhely-, és összeállítási rajzokat, robbantott ábrát, darabjegyzéket, előírásokat (elnézést, „műszaki dokumentációt”), nagy általánosságban igazodva a szabványhoz, néhány esetben pedig magasról téve rá, csak/inkább világos legyen az akaratom. Legszebb a fa markolat rajza, ahol van kb. hat főméret, a többi pedig a „körülbelül így nézzen ki” politikáját követi, ami bár nagyon ritkán jó ötlet (nyilvánvaló, hogy egyértelmű utasítások hiányában nincs, mit leverni a kivitelezőn), itt indokolt. Mindezt aztán kinyomtattam az egyetem melletti fénymásolóban (Ha az ottani arcokat lefényképezem, már másnap különszámban hozza a National Geographic), hajtogattam, helyes kis kartonmappába fűztem, hónom alá csaptam és széles vigyorral leraktam a gyár asztalára, amit nekik szántam kiporciózni a dicsőségből.
Jóanyám sokat csuklott aznap…

Ennyit szántam mára, kérlelhetetlen Olvasóm, köszönöm, hogy velem tartottál ismét, jutalmul egy kis kitekintés a jövőre ezzel a „hozok is valamit, meg nem is”-képpel és a szokásos a szkenárió: Ha kérdésed van, alant felteheted! Következő alkalomra már csupán a vasgyúrás maradt.
Ja, és itt egy sün. Nem eladó, valamint escort-munkát nem vállal.

Magyarázatok
[1]Markolattüske – A képekről – mely, ugye, többet ér minden szövegelésnél – már kiderülhetett a lényeg. A kard(/kés)penge anyaga lényegében kivétel nélkül a markolatban folytatódik. Igen fontos alkatrész, és mint ilyen, a törés nem ritkán itt fordul elő, mivel a merev markolat és a rugalmas penge találkozásánál a hirtelen, rosszul kialakított keresztmetszetváltozás plusz az anyaghibák együtt feszültséggyűjtő helyet alkothatnak, ami rövidtávon repedéshez, hosszútávon töréshez vezethet. Régészeti leletek tanúsága alapján – vezetett is. Hogy a markolatban található a kard második rezgőpontja, az szintén a markolattüske érdeme, így az egyébként rejtett és jelentéktelennek tűnő alkatrész a vívástechnikában is szerepet kap.
[2]Rikasszó – Általában a penge nem kiélezett részét értjük alatta. A szóbanforgó kétkezes kardon ez jellemzően a hárítóhorgok alatti felület, „pótmarkolat”, amelyet bőrrel is bevonhattak. Lényeges azonban, hogy az életlen rész nem kizárólag a kétkezes kardok jellemzője. Hosszúkardon is megfigyelhetőek, jelenlétük segítheti a félkard-technikát (de nem feltétele!), lehetővé teszi a keresztvas mutatóujjal történő átfogását (ettől függetlenül az ujjat külön gyűrűvel vagy kosárral nem védő kardokon ez kevésbé jó ötlet); minthogy „normál használat”, vívótávolság tartása esetén a kard ezen részével egyébként sem sűrűn érintkezik az ellenfél. Egy vívókard tehát nem feltétlenül volt „végig” kiélezve! Legjobb tudomásom szerint még a szablyák esetén is ismeretes, hogy a szablya „erős része” vagy „ereje”, azaz a markolathoz közel eső élszakasz nem, vagy alig kiélezett.

Utolsó módosítás: 2011.07.05. 20:55

Vágóhíd házilag I.

Pras | 2011.06.17. 23:48 | kategória: Műszaki ámokfutás

Vágóhíd házilag
Kétkezes kard tervezése és kivitelezése

Mindig túláradó örömmel üdvözölt Olvasóm, kezdésképp hadd mondjam el: ha több képet szúrhatnék be a szövegbe, a bejegyzés nagyon királyul nézne ki. De tényleg! Minthogy azonban ez a Dome felületén nem valósítható meg, egyszerűen képzeld el, hogy a bejegyzés nagyon királyul néz ki. Köszönöm. Ennek oka, hogy a szöveg, azt hiszem, nem a legegyszerűbben emészthető és olykor (végig?) monoton, tehát ennek felhígítására igyekeztem belenyomorgatni annyi képet, hogy az már-már videó. (El ne hidd ám, hazudok, mint a vízfolyás! Egyébként is jó ómen, hogy egyelőre fogalmad sincs, miről van szó, de már mentegetőzéssel kezdek, nem?)
A sorozat nem mellesleg egyetlen bejegyzésnek indult, mivel nem szokásom megbontani azt, amit nem muszáj (olvasd: nem időben elkülönülten íródnak a részek, melyek esetleg nem is alkotnak feltétlenül egy szerves logikai egységet), itt azonban kivételt teszek, mert, bár még nem vagyok kész, már húszezer karakter fölött járok, amit egyben élő ember – a Nemzetbiztonsági Hivatal megbízott munkatársán kívül – nem fog elolvasni. Részletekben így bár pofátlanul több helyet fogok elfoglalni ezen a Blogánköztársaságon, de talán egy fokkal fogyaszthatóbb olvasmány lesz kaja mellé, lefekvés előtt, fürdés után, szex közben, satöbbi.
A dolgok megértéséhez szükséges fogalmakat igyekszem elmagyarázni, illusztrálni, lábjegyzetben kigyűjteni; ha valami kimaradna, szóljatok rám! Forrásjegyzék a záró bejegyzésben. Azoknál a fogalmaknál, amelyeket nem szándékozom túlmagyarázni, de valami forrást mégis adnom kéne, wiki-t linkeltem, mivel egyrészt nem vagyok sikeres ember, másrészt mivel pontosan erre való, tekintve, hogy enciklopédia. Nos, csapjunk a lecsóba!

Áttekintés
1531 őszén járunk Svájcban, Kappel környékén, alig hat évvel Pavia után, melyet a lovagkor utolsó nagy ütközetének is neveznek. Katolikusok és protestánsok éppen komoly élvezettel igyekeznek egymást kibelezni, nem először és nem utoljára az emberi történelem során egy vallásháború keretében. A csatát megörökítő, 1548-ban készült metszeten három alakra lehetünk figyelmesek, akik egy, a történelem teljes hosszához mérten ebben a formájában kérészéletű, tágabb értelemben véve viszont az emberiséget a huszadik század közepéig elkísérő fegyverrel hámozzák az ellenséges sorokat. Nevezetesen Bidenhändereket, aránylag nehezen lenyelhető kétkezes (szó szerint „mindkétkezes”) kardokat markolnak, ez az MTW2 játékosok számára kissé fals módon Zweihänder-ként, a With Fire & Sword játékosoknak pedig mint „Two handed sword” lehet ismerős. Magasságuk elérhette (és túlléphette) az 1700 mm-t, súlyuk erősen függött attól, hogy ceremóniakardnak vagy harci alkalmazásra készültek, utóbbi esetben 3,5 kilogrammos tömeg fölé gyakorlatilag sosem kúsztak, túlnyomórészt 2 – 3 kilogramm között mozogtak, de találunk ennél is könnyebb példányt.[1] Vívásának ismerete különleges megbecsültséggel, dupla zsolddal, a képzettséget igazoló oklevéllel és nem utolsósorban egy életveszélyes hivatással járt, de a történelemben sosem volt ismeretlen a „Van az a pénz…” jelensége. A csatamezőn ezek az emberek – egyelőre vitatott módon – pikás formációkat bontottak meg és mai szóval élve „objektumvédelemre” rendezkedtek be, csapatzászlókat, bástyákat védhettek, némely elképzelések szerint továbbá az ’egy a több ellen’-felállásban is szépen domborítottak, bár ez ebben a formájában fals megfogalmazás, hiszen a kard önmaga semmit sem vág – ellentétben azzal, aki forgatja.

Első lépések
Tekintettel arra, hogy hozzám képest izomtömegre jó eséllyel úgy kétszer nagyobb turmixgépek lóbálták ezeket a vasakat[2], „teljesen kézenfekvőnek” tűnt, hogy kipróbáljak egy ilyen szépséget, ami normálesetben az 1590 grammos hosszúkardomnak nagyjából a kétszeresét nyomná. Alig némi piac-, és szakmai kutatást elvégezve két, megkerülhetetlen akadály tornyosult előttem:
- Egyfelől, míg a hosszúkard vívásáról rengeteg anyagunk maradt fenn hál’stennek, melyek segítségével művészetének újjáélesztésével el lehet indulni (ahogy azt igen színvonalasan teszik Európában a HEMAC és az ARMA tagszervezetei, hazánkban is) konkrétan a Landschknecht-ek fegyveréről legjobb tudomásom szerint semmi eget rengető nem maradt fenn, legalábbis olyan anyag, ami fel is lenne dolgozva. Ismerünk kétkezes technikákat, pl. a montantét, ezek a fegyverek azonban egy fokkal még annál is méretesebbek, illetve akad egy-két ábrázolás, ahol gyanús, hogy a Paratschwerteknek[3] esetleg az általam vizsgált Bidenhänderekhez hasonló hárítóhorguk van, kitűnő kérdés, hogy egészen pontosan miért. Egy szó, mint száz: csak homályos elképzeléseim vannak arról, hogyan használhatták ezeket a kardokat.
- Másfelől, és – természetesen – ez a komolyabb probléma, még a zömmel a világon egyedülálló ár-érték aránnyal dolgozó magyar fegyverkészítők is alsó hangon 80-90 ezer forinttól negyedmillióig terjedő árazással lőnek be egy-egy Bidenhändert – és ezek legalább használhatóak. Európában ennél feljebb becsülnek… márpedig, ha lenne negyedmillióm, még a maláj hivatásosok is nagyobb prioritást élveznének, mint egy kétkezes kard.
Gépipari mókus lévén tehát leakasztottam a szögről a logarlécet, visszakézből kidobtam a csukott ablakon, hogy legyen egy kis fény, osztottam-szoroztam, négyzetre emeltem és sorba fejtettem (volna, ha tudnék, de Wolfram Alpha megoldja…), és arra jutottam: kihozom én ezt tizedannyiból és egy üveg viszkiből is…
Hamar eldöntöttem azt is, hogy tekintettel arra, hogy a vívását nem ismerem, összeszedett oktatóanyag nem létezik, fölösleges kimondottan vívástechnikai paraméterekre kihegyezett, rugalmas vívókardot konstruálnom (az ugyanis racionálisan nézve huszadikra sem jönne össze, magyarán többszörösét költeném el a kísérletezésre egy szimpla készíttetésnél), ha komoly, protektoros párbajok lennének vele a céljaim, id est eltapostassam magam, mint egy csikket, úgyis mindenképp tapasztalt kovácsra bíznám az elkészítést. Rányúltam tehát a ceremóniakardok és a tényleges fegyverek közötti, elmosódott intervallumra, és egy kimondottan nagyméretű, előnytelen, de foggal-körömmel mégiscsak forgatható fegyvert kívántam összerakni: az „álomhatár” a 4 kilogramm, úgy ítéltem, afölött még formagyakorlatokhoz sincs semmi értelme a kardnak, sokkal alatta viszont a fegyver nem lenne különösebben más, mint a hosszúkardom[4] meghosszabbított verziója, ami óriási móka megint csak, de nem az, amit jelenleg szeretnék. Eldöntöttem tehát, hogy a rendelkezéseimre álló modern eszközökkel élve egy flammardot készítek (lsd. még „flambart”, helytelenül „flammard”), mely – újfent megdöfködve egy helytelen „köznyelvi” haszálatot – egy általános gyűjtőfogalom a „lángolt”, hullámélű pengékre.

Mindezt problémamentesen megtehetem azért, mert – nem az életem múlik rajta. Egy valós ütközetben ekkora tömeg vállalhatatlanul visszafogja az ember dinamizmusát már amellett, hogy fáraszt, tehát hidd el: a kevesebb több. Itt is. A London Masters of Defence feljegyzéseiből ismert egy olasz mester példája, akit a londoni céh – mivel a konkurencia mocskosul szúrta a szemét – provokált, párbajra hívott, ahol a kétkezes kardot ragadó olaszt egykezes karddal és bucklerrel(ökölpajzzsal) hidegre is tették. (Bővebben az AE újságának vonatkozó cikkében.) Miután engem ilyen életveszély relatíve ritkán, csak mintegy kéthavonta fenyeget, a fenti – további – megfontolások révén egyenesen érdemes itt kiélnem a megalomániám.

Ennyi bevezető után talán a lovak közé is dobhatjuk a gyeplőt! (Ideje volt, nem?) A következő részben rajzasztalon papírra vetjük az álmot, ne menj messzire, a reklám után folytatjuk!

Magyarázatok:
[1]Beszéltem ceremónia-, és funkcionális kardokról. Olykor persze – főleg szimplán képről – nem teljesen egyértelmű, hogy egy adott példány harci alkalmazásra kerülhetett-e (nem feltétlen csatamezőre kell gondolni, akár vívóteremre!), még korabeli ábrázolásokkal összevetve is, még olykor a puszta tömeg ismerete sem ad jó iránymutatáson túlmenő egyértelmű biztosítékot. Mindenesetre mutatok két képet, mely azon túlmenően, hogy mindkettőt egy aukciós háznál megkaphatjátok usque félmillió forintért, szubjektív gyanúm, hogy korrektül mutatja a különbséget a két „főcsoport” között. Érdekesség, hogy tömegben a példában szemre lényegi különbség valószínűleg nincs.
[2]A német Landsknechtek esetében egy alakulat (Fählein) körülbelül 400 emberből állt, melyből 300 pikás volt, 100 pedig Döppelsöldner, azaz olyan katona, akinek dupla zsold jár. Közülük 50 arkebúzzal volt felszerelve (ez egy kezdetleges tűzfegyver), a maradék 50 ember pedig megosztva alabárdos és (kisebb arányban) kétkezes kardos volt, innen lehet egy kis fogalmunk a „fegyvernem” elit jellegét illetőleg.
[3]paratschwert: Helytelenül „Fechtfeder”, különlegesen kiképzett pengeformával bíró, emiatt sérülést kisebb eséllyel okozó, némely vélemények szerint „szebb vívást” lehetővé tévő gyakorlóeszköz, aminek dinamikája viszont hasonlít a hosszúkardéra.
[4]hosszúkard: A terminológia a hosszúkard megnevezést használja a köznyelvi „másfélkezes kard”-ra vagy „fattyúkardra”. Egy rendkívül sokoldalú és kifinomult fegyver, továbbá rendkívül meglepő módon a 175/2003. (X. 28.) Korm. rendelet értelmében közbiztonságra különösen veszélyes eszköz. Mondjuk, lassan az öntöttvas radiátortól kezdve a csirkekopasztó gépig minden az.

Utolsó módosítás: 2011.06.18. 00:03

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.