Pyrogate blogja

Ez itt az én hazám

Pyrogate | 2011.08.20. 16:09 | kategória: írás

Több tízezer ember ordít, hangjuk morajlik a stadionban, aztán egyszer csak, mint amit elvágtak, vége szakad. Ismerős dallamok szólalnak meg a hangszóróból, recsegve csendül fel a himnusz. A magyar himnusz. Kezemet a szívemre teszem, szememet becsukom és várok, hogy rázendítsen a tömeg, átfusson rajtam az \"az érzés\", átjárja testem és érezzem: jó itt lenni. Jó magyarnak lenni.

Mindig is ez volt a vágyam: azért kezdtem focizni, hogy egyszer felhúzzam majd a címeres mezt és abban rugdossam a gólokat, kijuttatni a vb-re a válogatottat és persze megnyerni azt. Nem tudom, nektek milyen álmaitok voltak, én ilyen gyerek voltam, többször is lejátszottam a fejemben, ahogy kezdőként ragasztok 3 gólt az ellenfél hálójába, majd megsérülök - kell a dráma -, és mire a következő meccsen az ellenfél elbízza magát, hogy a csapat legjobb játékosa nem játszhat (hiába, gyermek ábrándok, még jó), akkor a 87. percben pályára lépek és bicegő lábbal gyönyörű gólpasszt adok (azért ne legyen a teljes dicsőség az enyém!), majd 2 perccel később a kapust is kicselezve, hidegvérrel bevágom a mindent eldöntő találatot, és ezzel 2-1re megnyert találkozón elhódítjuk a VB-trófeát, majd a magyar zászlót előkapva futom a tiszteletkört.

Szép álom, tudom.
Gyerekként imádtam augusztus 20-át. Mindig vittem ki az általam készített hurkapálcára rakott papír piros-fehér-zöld zászlót. Imádtam a színeit és imádtam ezt az ünnepet is. Én nem tudtam akkoriban, hogy mi, ki a magyar, mik a hagyományaink, milyen ételeink vannak (vagy söreink:)). Viszont minden piros-fehér-zöldbe volt öltöztetve, és én imádtam így végigsétálni az utcákon. Jó érzés volt magyarnak lenni, pedig csak egy kis pöttöm gyerek voltam, aki az egészből sokat nem fogott fel.

Persze tudom én, hogy nem ez a nép az etalon. Egy kis ország vagyunk Európa jelentéktelen szegletében. Nem mi vagyunk a legerősebbek, legszebbek, legkedvesebbek, legkulturáltabbak, legboldogabbak, legösszetartóbbak, legokosabbak, legjobb sportolók, legjobb apukák, anyukák, anyósok, barátok, testvérek, ivócimborák. Nagyjából semmi pozitívban nem járunk elől. Szeretünk panaszkodni, sőt, ez a lételemünk, valamiért nem tudjuk elviselni a \"jóságot\", ha nincs ellenfél, akkor is kreálunk magunknak. Emellett pedig imádjuk az általánosításokat, mint ezt is.

Ha baj van, akkor azért össze tudunk fogni, nagyon sokáig tűrünk, de ha ellen kell állni, akkor a végsőkig kitartunk. Ha sumákolásról van szó, a magyarnál jobban senki sem találja meg a kiskaput, kerüli meg a szabályokat. Nagyon sok baromságot beszélünk, irigykedünk, fröcsögünk, sírunk, röhögünk. Furcsa egy nép ez, a többi nép számára olyan érthetetlen, mint amilyen maga a nyelvünk. A külföldiek szerint a magyarok \"őrültek\". Lehetne még sorolni a sztereotípiákat, lehetne moralizálni, hogy mennyi hülye van itt, meg mindenféle szokásos negatív dolgot. Mert abban kurva jók vagyunk és persze még saját országunkat sem tudjuk szeretni igazán. Ha a világ legerősebb, legnagyobb állama lenne, akkor sem. Az egész Föld nem lenne elég. Ez van, kéremszépen.

De tudjátok mit?

Rengeteg országban jártam már, ettem fish&chipset Angliában, barangoltam a Skót felföldön, táncoltam a spanyol csajokkal a tengerparton, ittam finnekkel vodkát (nyertek), üldögéltem a sötétzöld erdőkben Svájcon, bringáztam Lichtensteinben, sétáltam Monacoban, hűsőltem Szicíliában, plusz láttam rengeteg gyönyörű épületet, tájat. Szép képek az albumba, egy like a Facebookon.

De amikor akárhonnan hazajövök, és tudom, hogy ez nem olyan szép, nem olyan gazdag, nem olyan boldog, de az én hazám. Meglátom a Citadellát, átmegyek akármelyik budapesti hídon, leülök a rakpartra, sétálok a Gellért-hegyen, Margitszigeten, vagy csak kinézek az ablakon, akkor tudom, hogy ennél jobb helyen nem is lehetnék. Talán csak ott, a kezdő tizenegybe a VB-döntőben. De az már álom marad.

Mindenesetre most megyek, megiszom pár sört, szidom a kormányt, elköltöm fél-havi jövedelmem, megnézem a parasztvakítást és valami ismeretlennel megfejtem az élet értelmét, élvezem a friss budapesti levegőt, lépkedek a sok ember lábán, nyomorgok a villamoson, buszon, de majd a tűzijáték végén, ha felcsendül a himnusz, akkor becsukom a szemem és ott leszek a stadionban. A tömeg morajlik és együtt skandálja:

\"Hajrá Magyarország!\"

Az a pillanat

Pyrogate | 2011.07.24. 13:26 | kategória: írás

Mi a legszebb pillanat az életben?
1
A naplemente, mikor a közelgő vihar vörösre csipkézi az ég alját, a nap halványuló sugara simogatja az arcodat és aranyozza be a napodat? Elcsépelt, klisés, bár valóban gyönyörű tud lenni. Képek, videók ezrei örökítették már meg, nekünk agyunkba égve él az emlékezetünkben. Szép, valóban.

2
A tökéletes pillanat, amikor a zene lágy dallamai a füleden keresztül érintik meg a szívedet és velük lüktetsz te is? Amikor végignézel a tájon, a dombokon, hegyeken, vagy épp a talpad alatt hullámzik a tenger, esetleg hömpölyög a tömeg és te hallgatod azt az isteni muzsikát és közben máshol jársz, talán a fellegekben, és igen, érzed, hogy most boldog vagy.

3
Amikor igazán szabad vagy? Mindegy, hogy mitől, mindegy, hogy hogyan. Repülsz, állsz, futsz, ülsz, mind1, lényeg, hogy határok és a tested parancsolása nélkül. Amikor úgy érzed, kitöltenéd legszívesebben az egész univerzumot. Ha még épp nem váltál vele eggyé.

4
Hosszú, küzdelmes és igazi erőfeszítések árán szerzett eredmény, elismerés? Tudod, hogy mennyit tettél bele, visszagondolsz az útra, ami mögötted áll, de büszke vagy, hogy megcsináltad. Révbe értél. Tiéd a világ!

5
Amikor ráeszmélsz, mennyire jó minden, amikor lelkesedsz valamiért, vagy várod a holnapot. Vagy csak egy kis siker, egy születés, jó hír, győzelem, szenvedés vége, felszabadulás, akármi. Tudjátok miről beszélek, igaz?

Vannak gyönyörű pillanatok, amiket soha nem felejtesz el. A legjobbak.
Hunyd be most a szemed és idézz fel egy ilyet! Gyerüüünk, menni fog.

Én is így teszek, és remélem, mikor kinyitom, valóban ott lesz az a gyönyörű kék szempár, melyben oly sokszor elvesztem már.

Amiért érdemes élni.
A legszebb pillanat.

Senki vagyok

Pyrogate | 2010.08.24. 03:23 | kategória: írás

- Senki vagyok!
- Gratulálunk!
Felállva tapsoltak. Tudtam, hogy ez egy jó nap lesz. Estére elállt az eső végre, így elindultam a Gyűlésre, amit már hetekkel ezelőtt elterveztem. Minden héten van, de eddig valahogy mindig el tudtam halasztani. Ezen a napon azonban úgy éreztem, hogy ha már olyan régóta el akarok ide jutni, akkor ma elmegyek. Spontán. Egyszer élünk, jeah!

Kívülről egy teljesen normális, szmogtól szürkére festett épület. Ott álltam előtte, és azon gondolkoztam, vajon jártam-e már erre. Havonta egy-kétszer ugyanis sétálok a környéken, és ez az utca már valószínűleg beleesett a hatósugárba. Mégse rémlett. Amilyen jellegtelen, igazából nem is csoda.
- Meséld el a történeted! - szólt hozzám a Gyűlés vezetője.
- Először is, megszülettem - gondoltam kissé rendhagyóan kezdem a beszámolómat arról, hogyan is sikerült tökéletesen elrontanom mindazt, amit életnek hívunk, és amit annyira elterveztem korábban. Ha nem is minden egyes pontját, de azért a kapaszkodók le voltak rajzolva. A realitás más volt, és őszintén szólva, leginkább magamnak köszönhettem mindent.
- Térj a tárgyra, ha lehet - mormogta hidegen a Gyűlés egyik tagja.
- Elnézést. Szóval gyerekként még minden normálisan ment. Nem terveztem akkoriban még kiugrást, vártam, hogy később valami történjen. Hogy majd elvégzem a sulit, és belekezdek egy igazi vállalkozásba, vagy felfedezik a tehetségem, vagy tudomisén, egyszerűen jön majd a lehetőség, amit nem lehet kihagyni. De nem jött. És én meg nem tettem semmit, hogy egyáltalán az alkalmakat meg lehessen ragadni. Értitek, nem TETTEM NAGY BÜDÖS SEMMIT eddig? Csak ültem, és vártam.
Hatalmas ováció tört ki a teremben. A gyűlés felállva tapsolt és mosolyogva bólogattak.
- Gratulálunk! Szép volt!
A Gyűlés vezetőjét azonban szemmel láthatóan nem győztem meg. Kíváncsi tekintettel méregetett.
- Te még nem vagy senki, fiam.
Köpni-nyelni nem tudtam.
- Tessék?
A vezető elmosolyodott, majd tekintetével körbepásztázta a termet.
- Nyugodj meg, mindenki így kezdi. Jó úton haladsz, de még nem érted el a végső fázist. Látom azonban, hogy van benned ambíció. Tessék, íme egy cím. Keresd fel őket.
Megtettem.
Igaz nem egyből, mert át kellett gondolnom ezt is többször. Meg lusta is voltam és nem is láttam értelmét. Mint ahogy sok mindennek. De végül igenis elmentem. Spontán. Megint!

Egy másik, eddig ismeretlen utca, szürke épülete fogadott. Bent a "Senki-képző" alkalmazottai fogadták a senkik rögös útjára lépőket.
- Köszöntöm itt, uram! - szólított meg egy kedves, idősödő nő.
A mosolya azonban eddig tartott, innentől átváltott terror-módba (tudjátok, ez az, amikor kikerekednek az orrlukai, felhúzza a - rajzolt! - szemöldökét, amitől még ráncosabb lesz és az eddigi lágy hangja gonosz rikácsolássá fajul; vörös haja helyett pedig lángok nyúlnak ki a fejéből):
- Család? Barátok? Szülők? Rokonok? Iskola? Munkahely? Sport? Egyéb társaság?
Ezt most így hogy? Oké, ez kezd durva lenni. Nagyjából mindegyik kérdésre bólogattam, vagy legalábbis pár szóban válaszoltam.
- Számot kérek, számot! Hányan vannak? - rikoltozott néha közben.
De még nem volt vége.
- Képessége, tehetsége van valamihez?
- Nem nagyon...
- Majd azt szépen kivizsgáljuk! - szakított félbe az ordibálásával.
- Oké.
- Vicces típus?
- Azt hiszem...
- Nem elég! Tudnia kell!
És a kérdések így sorakoztak egymás után...Majd egyszer csak szünetet tartott (féltem, esetleg csak levegőt vesz, mert eddig az kimaradt nála) és újra mosolygós, lágy hangon szólt hozzám:
- Várjon pár pillanatot, analizálni kell a helyzetet. Foglaljon addig helyet hátul.
Kicsit össze voltam zavarodva. Belegondoltam az eddigi eseményekbe: először azt hittem magamról, hogy egyre jobban távolodom az álmaimtól, egyre kevésbé érek valamit. Aztán ennek örültek is. Majd közölték, hogy nem eléggé, de megvizsgálják. Most meg ordibál velem valami idegbeteg nő, és azon morfondírozik, hogy mennyire vagyok tényező a világban. Ez komoly?
Nem jutottam a végére, mert szólítottak.
- Uram, sajnálom de elutasítjuk a kérelmét. Vannak barátai, van családja. Néha ugyan, de sikerült már elérni kisebb sikereket. Sportol, még ha nem is olyan jó benne. Képességei valóban csekélyek, bár az írásait többen dicsérik. De nem mindig. És főleg csak szeretetből. Nincs egyedül, nem a négy fal között él egész nap. És még az adatlapját is gyakran lájkolják (óóó igen, ez mondjuk büszkeség). Ön a két véglet között van, Uram. Ha még többet alszik, még inkább elhalasztja a dolgait, nem hívja fel a barátait és nem megy mostantól sehova, akkor esetleg még lehet senki. Szerencsére sok önbizalma nincs, és nem igazán tudja értékelni se önmagát, se a világot. Lustasága is remek adottság. De ez a humor, csak ezt feledném...(apropó: miért nem kell a rendőrnek zsebszámológép? mert tudja magától is, hogy hány zsebe van. Most ez szar? Nem értem én az embereket:) ).

Hát ennyi volt. Nem sikerült.
Próbáltam elmenni újra a Gyűlésre, de soha többet nem találtam azt a házat. Az utcát se. Talán nem is venném észre, ha elmennék mellette.
Azt hiszem azonban nem is volt ott soha. Ahogy a képző se, igaz?

Mert rajtam múlik minden. Fejben dől el az egész.
Senki? Valaki? Nem számít.
Ez még csak az út eleje!
Csak indulnék már.

(apropó: ha írtok valamit, soha ne keverjétek a vicces részeket a komollyal, mert akkor ilyen zavart, zanzás baromság lesz belőle. no de ezért tartok itt, még mindig a Dome blog-on, és nem valami hiperszuper site körberajongott, megbecsült írója.)
(apropó 2: hamarosan jönnek az utazós bejegyzések. faszák lesznek, mint mindig)
(apropó 3: a képen én vagyok!)

pyro
aki igazából nem is küzd önértékelési zavarral
csak kicsit
de psszt.

Utolsó módosítás: 2010.08.24. 03:28

GOND

Pyrogate | 2010.06.29. 02:12 | kategória: írás

Mindenkinek van valami gondja.

Elfogyott otthon a só, kiömlött a pohár víz, nem tanultam holnapra, rosszul áll a hajam, bevertem a lábam, nem tudom rendesen megszervezni a napomat. Apró, de mégis gyakran előforduló problémák lehetnek ezek. Megoldjuk, vagy elfelejtjük - némelyik magától is helyreáll. Van azonban olyan, amihez nem lehet hozzászokni könnyen. Mindenki életében történt már valami, amit nagyon nem kívánt és ami tulajdonképpen az életét is megváltoztatta. Gond? Probléma? Sors?
Vannak helyzetek, amiket nem lehet elkerülni. Egyszerűen megtörténnek. Fel kell dolgozni.

Megnyugtatok mindenkit, semmi változás nem állt be az életemben. Sőt, egyáltalán nem is rólam van szó. Ma voltam a Láthatatlan kiállításon, és nem is maga a vezetés meg a sötétség érzékelése fogott meg (kicsiben itthon gyakran tapasztalom, mikor a jól betanult úton sem tudok kijutni a konyhába/fürdőbe a szobámból, anélkül, hogy neki ne menjek valaminek). A végén ugyanis van egy beszélgetés, ahol több "nem látó" (jobban szeretik ezt a szót, mint a vakot, ami érthető) is elmondta a véleményét. Ez az a társalgás, amitől egy kissé kínosan érzi magát az ember. Szabályosan rosszul éreztem magam, hogy nekem annyival könnyebb a helyzetem. Hogy tulajdonképpen nekem nincsenek is igazán gondjaim. És közben belegondoltam, hogy hány ember van, aki az enyémnél sokkal súlyosabb dolgokkal szembesül: nincs például háza, vagy nincsenek szülei, vagy egész egyszerűen nincsen semmilyen értéke. Az igazság azonban az, hogy mindenkinek van valami nagyobb gondja. Valakinek nagyobb, valakinek kisebb, valakinek pedig egyszerre több is. És nem mindig tehetünk róla, sőt. De együtt élünk vele, megtanultuk kezelni, és próbáljuk a hiányosságunkat nem kimutatni. Mert nem szabad kilógni a sorból...

Ezek az emberek, akiket ma láttam, hatalmas traumán mentek keresztül. Valószínűleg a fél kezüket odaadnák a látásukért cserébe. Nem panaszkodtak, de éreztem egy picit a hangjukon a keserűséget. Hiszen nem tehetnek erről igazán, mégis megkapták a "nyakukba". Tulajdonképpen azonban inkább előttünk "feszengtek", hiszen mi vagyunk a "tökéletesek", ők meg a "hiányosak". Pedig sokkal erősebbek, sokkal empatikusabbak és életre valóbbak, mint közülünk a nagy többség. Akkor miért is érezhettek így? Mert van egy norma, egy elképzelt és felállított értékrend, amit követni kell. Ha a másik embernek fél lába van, vagy nem lát, akkor máris nem tartozik közénk. Nem mondjuk ki, de magatartásunkkal legtöbben erre utalunk. De mitől más Ő, mint Én? Neki is van egy problémája, csak az övé szemmel látható. Mi lenne, ha a miénket is kiírnánk a homlokunkra?
Mindenkinek van ugyanis egy álma. Elképzeljük magunkat egy ideális környezetben, ideális adottságokkal, elégedetten, úgy, hogy minden igazán passzol. Ez a kép pedig sokszor a norma által elfogadottra hasonlít, kiegészülve az értékrendszereddel. A cél rendkívül fontos motiváló tényező, ám sokszor vezet keserűséghez: mindig is labdarúgó akartam lenni, gyerekként úgy éreztem, hogy jól is megy. Aztán rá kellett jönni, hogy kevés vagyok hozzá, hogy én már soha az életben nem leszek világsztár, ahogy azt annak idején pisisként elképzeltem. Egy vak ember leginkább azt sajnálja, hogy másokkal ellentétben csomó dolgot nem tehet meg. És igaza is van, nagyon rossz érzés lemondani az álmokról. Hát még ennél sokkal egyszerűbb, nekünk rutin élményekről...

Szerencsés ember vagyok, akinek a szülei rengeteg olyat adtak, hogy ezzel több millió embernél könnyebb életem van. Nem vagyok ezért "hibás", ne értsetek félre, nem kell bűntudatot érezni a rosszabb helyzetűek felé. Csak néha úgy érzem, hogy tehetnék többet is. Mások is segítenek az én kis gondjaimon, bajaimon. Talán nekem is lehetne.

Aztán persze mindenki megy a maga dolgára, és megint csak a saját problémáim lesznek a legfontosabbak. Éhes vagyok és álmos. Holnap sok a dolgom.

De örülök, hogy nekem most csak ennyi van. És nagyon, nagyon becsülöm aki az igazán nehéz pillanatokból is fel tud állni. Ők az igazi hősök.

A világ gondját nem fogjuk megoldani sajnos. De ezek a találkozások, kiállítások, filmek, élmények arra jók, hogy picit átértékeld az értékrended. Csak az ne 10 percig tartson ki...

(bocs, hogy össze-vissza cikáznak a gondolataim, de ennél őszintébben nem tudom leírni. lehetne formázni, szépíteni, kihúzni részeket, de itt most nem a csomagolás a lényeg, hanem amit tényleg gondolok)

A fény után

Pyrogate | 2010.02.17. 18:56 | kategória: írás

"Célod beteljesülése után egy dolgot mindenképpen hiányolni fogsz: a vándorlást a cél felé."
Marie von Ebner-Eschenbach

Már csak pár lépés előre. Egyre jobban vakít a szemedbe szűrődő fény, mire egyszer csak beszippantod a friss, üde levegőt. Erre vágytál napok, hetek, hónapok, évek óta. Szabadság! A nap erőteljesen süt, szoknod kell magad az érzéshez. Már-már fizikai fájdalmat is okoz - de tudod, hogy hamarosan megszokod. Nem mennél vissza a barlangba, végre kijutottál. Az álom valóra vált, és most el sem hiszed, amit látsz. Egy kicsit talán nem ilyennek képzelted, de annyira friss az egész élmény, hogy valószínűleg nem tudod átérezni azt az örömöt, melyet olyan régóta terveztél. Erre a pillanatra vártál, azt hitted, kiugrasz majd a bőrödből, össze-vissza futkosol, fára mászol, elveted magad a fűben, fürdesz a tóban, gyümölcsöket eszel és csak heversz, és lézengsz, amit oly jól megérdemelsz. Ehelyett csak ülsz egy sziklán, és elkeseredetten nézel magad elé. De mi a baj? Megcsináltad, kint vagy! Végre!

Igaz.

De mi lesz most? Merre tovább? Amit eddig megtanultál, amihez hozzászoktál, most el is felejtheted. Itt más törvények irányítanak, más szelek fújnak.
Elérted a célod, mégis hiányzik az a szűk, dohos barlang. Mikor apró réseken passzíroztad át magad, denevérek és kőzuhatagok elől futottál, hetekig nem is láttál napsugarakat, csak egyszínű, szürke kőtömböket. A fenébe is, hogy hiányozhatna mindez?

Na jó, talán egy kicsit...

Hiszen büszke vagy rá, hatalmas teljesítmény volt! De kit fog ez érdekelni később? Mindenki megjárta a maga barlangját. Ünneplést, boldogságot vártál, és mit érzel? Üresség. Elégedettség. Hiány.
Valahogy nem erre számítottál ott bent, nem igaz? A fény, a Kánaán elhozta a célt, de most újat kell keresni, hogy megint nekimehessél és újra küzdj, harcolj, mássz.

Az élet már csak ilyen. Mindig újabb, és magasabb célt kell kitűznöd magad elé, hiszen az előző út megjárásával erősebb és tapasztaltabb leszel. Hogy aztán, mikor teljesíted, rá fogsz jönni: nem az elérése volt az igazi élmény, hanem a felé vezető küzdelem.

Pihenj, és készülj a következőre! Aztán élvezd minden egyes percét, és gondolj a korábbiakra elégedettséggel.
Mert megcsináltad. És ezt nem veszi el tőled senki.

"Célod a hold legyen, ha elhibázod akkor is a csillagok közt ér véget utad!"

Karácsonyi mese - Parányi hősök

Pyrogate | 2009.12.24. 14:02 | kategória: írás

Az általános iskolai év legjobb hete mindig az év végi/eleji erdei iskola volt. Ennek ugyebár az a lényege, hogy elmegyünk vidékre, majd magunkba szívunk egy kis friss levegőt és kultúrát. Tulajdonképpen tanulásról nincs szó, bár az adott hely környezetéről sokat megtudhattunk. Ötödikes koromban egy novemberi héten jutottunk el Zala megyében Bázakerettyére. Nem baj, ha nem ismeritek, nincs is ott igazán sok dolog. Régebben az olajkútjairól volt híres: ma is lehet látni úton útfélen egy-egy működő gémes-kútra hajazó szivattyút, azonban mint kiderült gyakorlatilag a nagy részét kibányázták. A 90-es évek végén termálvizet találtak, de ez akkoriban még nagyon gyerekcipőben járt.

1998-ban járunk tehát, és egy hideg nappalon megérkeztünk az erdő közepén lévő kis szálláshelyre. Rengeteget túráztunk, kisvasutaztunk és közben szinte mindig szakadt az eső, vagy éppen szúró hideg volt. Az egész egy hétből (talán annyi sem volt:) ) nem maradt meg sok emlék, és még ennyi se lett volna, ha nem látogatunk el egyik nap a település általános iskolájába. Az udvaron hatalmas focipálya terült el és az egyik osztály éppen ott rúgta a bőrt. Mint a legtöbb kisiskolás, imádtuk a focit, minden mennyiségben, be is szálltunk kicsit hozzájuk megmutatni a Budapestiek híres tudását. Sajnos sokat nem maradtunk, de sikerült kihívni őket egy hatalmas barátságos meccsre, melyet 3 nap múlva tartottunk. Ebben a három napban folyamatosan készültünk, futottunk az erdőben, megbeszéltük percenként a taktikát, rakosgattuk az embereket és igazi foci-lázban égtünk. Aztán eljött a nagy nap...

11 bátor ötödikes vette fel a harcot a hetedik-nyolcadik osztályosokkal szemben (nem volt se ötödik se hatodik osztály a faluban). Éreztük a túlerőt, de úgy készültünk, mint ha az életünkről lett volna szó. Igazából azelőtt soha nem játszottam még nagy pályán. Nekünk a játszótér néhol repedt betonja, a közeli egyetem száraz salakja (milyen jó volt nyáron letüdőzni), illetve a mi sulink zöld színű műanyagja (esőben és hóban hogy csúszott!) jelentette addig a focipályát. Most pedig ezen a hűvös, nedves időben ott álltunk 11-en a nálunk nagyobb, és erősebb bázakerettyeiekkel szemben, és életünk legnagyobb meccsére készültünk. Még bíró is volt, igaz nekünk is mindig fújt az egyik felsős, vagy Szabbá, a tesi tanár, mikor egy másik osztállyal meccseltünk. De ez más volt...

A kezdés után hamar kiderült, hogy itt a tudásunk nem sokat ér: egy-egy csel után lazán választottak el a labdától az erősebb felépítésű fiúk, majd egy hatalmas íveléssel máris ziccerbe hozták a támadót, aki lazán 10 méter előnybe került ennyi idő alatt, lőőőtt és gól. Keserves kezdés. Sajnos hamar kiderült, hogy az erőfölény miatt a meccset nem nyerhetjük, de innentől kezdve hősies védekezésbe kezdtünk és minden célunk az volt, hogy begyötörjünk egy gólt ezeknek a számunkra földönkívülieknek ható idegeneknek. Heroikus küzdelem zajlott a pályán, csúsztunk, másztunk a sárba, és mentünk előre mint az oroszlánok.

És a meccs vége előtt végre meglett az első gólunk: egy szögletet adtam be a szélről, nagy volt a kavarodás de valahogy oda került a szélre hozzám, beadtam újra és Isti, a csatárunk bepiszkálta. GÓÓÓL. 7-1 volt, de úgy ünnepeltünk, mint ha nyertünk volna, vérszemet kaptunk és pár perccel később egy szabadrúgásból becsavartam. Az utolsó percekben úgy játszottunk, mint ha valójában mi lennénk a nyolcadikos, erős srácok, és az ellenfél pár ötödikes, akik még a pályát sem tudják egy szusszal lefutni. Nyomtunk, támadtunk de már nem szereztünk gólt. A vége 8-2 lett, de a lefújás után ünnepeltünk, boldogan fogtunk kezet az ellenfeleinkkel, akiknek csak egy jó edzés volt a meccs, és értetlenül figyelték az örömünket. A játékosok igazi legendákká váltak: ahogy kapusunk úszott a levegőben, a védők megállítottak 3 játékost egyszerre, középpályásaink 30 méteres bombái, csatáraink életveszélyes fejesei. Minden egyes játékosunk igazi hős volt. A végén ott álltunk, sarasan, leharcoltan, fáradtan, boldogan. Mi, 11-en, akik bár nagy vereséget szenvedtünk, mégis kitettük a szívünket és igazi csapatként álltuk a sarat.
Ott, a bázakerettyei hősök megszülettek, és azt az egy órát nem felejti el egyikünk se. Az volt az igazi csoda, vereség ide, vagy oda.
Csodák pedig vannak, csak észre kell őket venni. Meg kell élni, és el kell raktározni. Egy egyszerű élethelyzet is életre szóló élményt jelenthet.

Kívánok nektek ilyen csodákat, és Boldog, békés karácsonyt!

Újabb Buszbaleset Budán - Elsőként itt, KÉPEKKEL

Pyrogate | 2008.09.16. 16:26 | kategória: írás

A Móricz Zsigmond körtéren - eddig tisztázatlan okokból - egy 153-as autóbusz a megállóján túlfutva (vagy indulás után) nagy sebességgel belerohant egy taxiba, melyet rátolt az előtte várakozó autóra (ugyancsak taxi lehet), majd az ott várakozó autók között több is megsérült, összesen HÉT darab autónak esett kára. Az egyik tehergépjármű felfutott a járdára is, de a Demszky oszlopnak (ami megakadályozza, hogy parkoljanak a járdán) köszönhetően senki sem sérült meg (nocsak, tud jót is tenni). A buszon nem ülhetett senki, a taxisok sértetlenül (az egyik feje vérzett ugyan, de csak karcolása volt) úszták meg a balesetet. A Móriczon körülbelül több száz ember fordul meg, szóval hatalmas szerencse, hogy senkinek nem esett baja. A 7es buszról leszállva hallottam a balesetet, szóval nem sokkal előtte történhetett (másodpercekkel). A gyalogosok között megindult a találgatás, nem-e ivott a sofőr, ám úgy gondolom ez csak szokásos baromság. Valószínűleg újabb példáját látjuk annak, hogy mennyire rossz a buszok műszaki állapota, mennyire életveszély ezeken utazni.

Azonban a képről csak annyi jut eszembe: OH MY GOD!
Itt egy másik kép, közelről. Mivel nem vagyok egy katasztrófatúrista, így miután láttam, hogy senkinek nem esett baja, továbbálltam. A kép előterében egy kék pólós fószer van, na ő a taxisofőr, aki az alsó kocsiban ült(!!!)

Utolsó módosítás: 2008.09.16. 16:33

Menjél a moziba be...avagy kik járnak filmvetítésre

Pyrogate | 2008.06.04. 02:18 | kategória: írás

Magyarországon az emberek alig járnak moziba. Nem egy felmérés, statisztikai adat bizonyította már ezt a tényt, azonban arról nem szól a fáma, hogy kik is azok, akik pénzt áldoznak egy-egy filmre, amit a kényelmesen nézhetnek meg egy hatamas kivetítő és brutális hangrendszer támogatásával.

Alapvetőleg ma a magyar ember azért nem jár moziba, mert nem vagyunk egy gazdag ország. Túlajdonképpen ez nagyon általános közhely, ezért inkább kibővíteném: a magyar ember olyan, hogy nem szeret semmiért fizetni. Ennek okát most nem vesézném, de tény, hogy ami ingyen van, vagy havi minimális költség mellett működik, azt jobban szereti a jónép. Ilyen pl. az internet nyújtotta lehetőségek, ahol ugyebár - közvetlenül ingyen - letöltheti "pistike" a filmeket. De vajon hányan élnek ezzel? Ha az összlakosságot nézzük, akkor igencsak elenyésző számban vannak. Ennél sokkal legálisabb, de kevésbé elterjedt módszer a videótékák, ill. a DVD filmeket árusító helyek. A legtöbben azonban a TV-ben nézik meg az adott filmet, köszönhetően a kereskedelmi csatornák 97-es betörésének, amint maguk alá gyűrték az addig kultúrához szokott magyarságot, és az "ingyen filmekkel" láncraverték a fialatokat, idősebbeket egyaránt, hogy aztán ledugjanak a torkukon győzikét, barátokat, stb-t, illetve a végén még jól meg is fejjék őket. Persze sokan mondják, hogy nem fizetnek ők gyakorlatilag semmit a tévéknek. Közvetlenül nem is...

Elnézést kérek mindne kedves Olvasótól, de elkanyarodtam a témámtól. Szóval kik is járnak moziba? Volt szerencsém pár napja 6 órán keresztül figyelnem - "staffként" - a magyar mozik biztos bázisát (van itt alliteráció kérem szépen, tehetséges a srác). Azt azért még leszögezném, hogy az " anonim felmérés" az Örs Vezér Terénél lévő moziban történt. Aki ismeri a környéket, nem fog meglepődni.

Első élményem az Indiana Jones negyedik epizódjához köthető, ugyanis csütörtök 7-8 óra körül az emberek megrohamozták az öreg Ford kalandjait. Történt, hogy egy 13-14 éves forma srác jött jegyet venni. Hova kéred? Hát, a lépcső felett van egy karfa, az nekem megfelel. Mondom neki, hogy oké, de tudod, hogy az a szélén van, és onnan alig látni valamit? Tudja. Sőt, rá is kontrázik: az a hely a kedvencem, mert a karfának dőlve nagyokat lehet aludni. Hoztam párnát is - mutatja. Na jó, na jó, talán nem szabad ilyet kérdezni, de már úgyis megvette a jegyet: Ennyire jó a film? Hát persze, mondja nekem, csak már 4x látta. Van, aki az Indyt akarja álmában is látni...
Következő forma a panelsrác. Tudjátok, fehér gatya, lenyalt haj (régen a felnyalt volt a divat), közepesen duci, igénytelen fiatal csajjal. Rutinos mozibajáró, tudja melyik hely hol van, igaz elfelejtette, hogy a 20 körüli nőjének van diákja (gondolom pár évet bukhatott, a srác meg kb. nem tudja hogy néz ki egy effajta igazolvány). "Hát ezt beszoptuk"- nyugtázza. Semmi baj, Indyig van még idő, addig kérdezget: Batmanre lehet jegyet venni elővételben. Úgy teszek, mint aki gondolkozik, majd rávágom: sajnos még nem. Sebaj, azért az über brutális lesz, ugye? Naná. Most már tűnés - gondolom magamban, de nem adja fel.Meglátja a Batmanes plakátot, és elkezd nekem pofázni (tudjátok ő olyan ember, aki valamiért azt hiszi, hogy nem kényszerből vagy ott, hanem, hogy őt hallgasd): Batman jó ez, de kár, hogy nem lesz több. "Valóban?" kérdezem. "Persze, hiszen meghalt az egyik főszereplő". KEzdek kicsit türelmetlen lenni...Jöhetne már valaki...Azért válaszolok: "Jó, de Joker szerepében játszott már más is, és ezek a Batmanek nem olyan összefüggőek". Erre ő: "Na jó, de most volt a Kezdetek, és ez meg lesz a kezdetek előtti. Akkor miről szólna a következő rész?" Ez az a pont, ahol a Dark Knightosok fogják a fejüket (nem tudom, hogy a nevetéstől, vagy a fájdalomtól). Én mindenesetre nem tudtam megszólalni, azért nem akartam kioktatni sem, de csak annyit feleltem: "Tudod hogy ez egy képregény? Szerinted abban hány rész, hány főgonosz volt?" (gondoltam elsiklok az előző kijelentése mellett, és tovább viszem a beszélgetésünk vezérfonalát). Na de várjál, meg volt rá az érvelése:" X-Menből is csak 3 rész volt, pedig lehetett volna még. " Ezen a ponton én feladtam. Sajnos ő nem érezte hasonlóan a szituációt, nézegette a plakátot majd olvasni próbálta a feliratot (Welcome to a world without rules ): Isten hozott....ööö izé, mi van ide írva? LEfordítom. "hú vazze de nagyon májer vagy! Jólvan, leülhetsz. Jön a legjobb kérdés: mikor mutatják már be? Mondom neki, hogy "bazzeg még amerikában sem volt premier". Jólvan jólvan, ez megtette a hatását, elkezdett távolodni tőlem, azonban a megnyugtató sóhaj helyett inkább egy gondterhelt jajjgatást hallattam. Ugyanis visszatért: "Te figyu, de ezt ugye nem szakítják meg?" - kérdezte fenyegetően. "Mit csinálnak?" "Megszakítják. Voltunk a Transformersen a Westendben, de a felénél megszakadt. Azt mondták valami hiba" Baszódjon meg az ilyen, hogy nem otthon nézi a győzike sót.Mindegy, azért ezeket vonzza az indy4, mert ugye van neve...Gondolom azt sem tudta mi az. Huhh a legnagyobb poént nem is mondtam: "Ez a Sötét Király kurvajó film lesz, nem?" Az bizony.:D

Egyébként az olyanokról már nem is akarok írni, hogy felhívnak: "Te tudod mennyi pénzembe került, hogy lenyomozzam a Mozi számát? Mégis hogy lehet ilyet csinálni" ÉS persze folytatta volna, ha nem tájékoztatom, hogy ezt ne velem beszélje meg...Mosolyt csalt az is az arcomra, amikor két ember olyan helyre kért ülést, ahol garantáltan nem ülnek le a helyükre. Megkapták. A 17. sor szélére én sem ülnék le...

Aztán persze jöttek a panellányok is (jaj, nem akarok ítélkezni, de muszáj). "milyen filmek vannak" kérdik. "Jók", mondom nekik. "21- Las Vegas Ostroma az háborús film?" Huhh. Kivert egy kicsit a víz, de leesett: az az ostrom szó bizony betehette a kapit. Mondtam neki, hogy kaszinós, de szerintem ezzel is csak alulről kopogtattam az intelligancia szintjét szimbolizáló jeget, a világosságtól még távol jártunk. Sőt...Adtam neki egy ismertetőt: "Fú ez feliratos?". Bizony az. "Akkor az nem jó. Az INDIANA JONES AZ MILYEN???" Mondtam neki: na látod, az háborús. Elkomorodott, az nem jó."És a gyilkosság on-line?". "Fú az olyan mint a Fűrész"- feleltem, majd komolyan mondom meglepetésemre felcsillant a szeme - végre valamit megértett, nem hittem volna. "Az de jóóóóó". Tényleg, ha valakinek van hozzáfűzni valója, a kommenteknél megteheti...Szerintem NC.

Az utolsó eset is inkább mosolygós volt. Vannak azok az emberek, akik a szocális magányukban, a világuk egysíkúságában egyszerűen bekattannak, és valótlan életet találnak ki maguknak. Ilyen volt egy néni, aki odajött hozzám, és megszólított csak úgy: "Kokózol?" Érteeed, egy kissé azért meglepődtem. "Narkós vagy?" Jó mi?:D "Nem". "pedig a szemed teljesen olyan, mint akik kokóznak". Mondom neki, hogy jah, mert nem aludtam túl sokat. Felcsillant a szeme: "Áááá értem már. Hajtanak a nők, mi? Engem is a férfiak! Képzeld még a 20 évvel fialabbak is, minden este" Azért reméltem, hogy nem fogja a szexuális életét kiecsetelni, de csak így folytatta: "66 vagyok, de testileg 45, lélekben meg 20". Most ment be a WC-re egy jóképű pasi, akivel jöttem. Nem hiszel nekem???" Óóó dehogynem. A helyzet azonban az volt, hogy 20 perc után se jött onnan ki senki, főleg nem a "Mága hegedűművész öccse", de beküldte a biztonságit, aki szintén nem látott senkit. Eléggé nagy blama volt az öregnek:)

Szóval ilyenek járnak ma moziba, és neeem, nem általánosítok. Hiszen volt ezen kívül több száz ember is, igaz főleg az Indyn, de a gyilkosság online is elég sok embert vitt be a moziba. Néha azonban jobban örülnék, ha igazi "pistike" módjára töltögetnének ők is, azonban sajnos ennek van egy nagy akadálya: sokaknak az agyi kapacitás bizony hiányzik ehhez. Szóval filmgyártók nem minden országban vagytok veszélyben :)

Utolsó módosítás: 2008.06.04. 02:25

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.