xeLaR blogja

Miért nézem ezt??? - 4. Rettegett harcosok - Deadliest Warrior

xeLaR | 2011.08.21. 15:42 | kategória: MNE?

Ebben a bejegyzésben olyan szórakoztatási formák, vagy műsorok kerülnek bemutatásra, amiket nem igazán tartok sokra, de mégis valami miatt nem tudok betelni velük. Ezek többnyire, legalábbis az én ízlésem szerint, az „olyan rossz, hogy már jó” kategóriába tartoznak, azaz egy műsor bénasága, gagyi megvalósítása ellenére szeretem nézni.

Az utóbbi években egyre több és több szórakoztató ismeretterjesztő filmekkel és sorozatokkal lettünk ellátva. Van itt túlélőkaland Bear Grylls-zel, aki megannyiszor csak a vizeletére támaszkodhat, de vannak show-k motorokról, autókereskedésről, és még sok más egyébről. Rengeteg nagyszerű műsorral lettünk gazdagabbak, de talán az egyik legnépszerűbb az Állítólag, avagy a Mythbusters című sorozat, amely már kilenc évadon keresztül tesztelt mindenféle hiedelmeket, filmes „igazságokat” és történelmi érdekességeket. Ezeknek a filmeknek és sorozatoknak hatalmas jelentőségük van, hisz nagyon sok nézőt ösztönöznek egy bizonyos tudományág, vagy hobbi kipróbálására. Persze vannak olyanok, amik csak szórakoztatni akarnak. Úgy pár éve az Animal Planet-en láttam egy műsort, amiben állatokat uszítottak egymásnak, hogy kiderüljön melyik is az „erősebb”. Persze ez mind virtuálisan történt meg, és a show résztvevői mindenféle mechanikus eszközökkel tesztelték az állatok különféle tulajdonságait. Ez a műsor mindössze 12 részt élt meg, de szerintem elég érdekes műsor volt a maga nemében. Ki gondolta volna, hogy alig pár év múlva ennek az „emberi” változatát láthatjuk majd a televízió képernyőjén? Egy show, amely végre eldönti, hogy ki is a jobb harcos. Ha egy kalóz és egy lovag találkozna, akkor ki nyerne? Esetleg egy nindzsa legyőzhet-e egy spártai katonát? Vagy éppen Napóleon rosszabb hadvezér lenne-e, mint George Washington? A Rettegett harcosok, avagy a Deadliest Warrior ezt deríti ki. Méghozzá elég gagyi módon.


Mi ez a show?

Szóval a műsorban két harcost mutatnak be, akik valamilyen szempontból hasonlítanak egymásra, és egy rakás teszt során adatokat gyűjtenek a fegyvereikről, harcmodorukról, amit aztán egy számítógépes programba töltenek be, ami pedig végül több ezerszer lejátssza a meccset, hogy véglegesen eldöntse ki is az erősebb harcos. A párosításokat a legtöbbször jól eltalálják a készítők, így nem találkozunk olyannal, hogy egy Specnaz katona mérkőzik össze egy görög hoplitával. A showt három ember vezeti, akik a harcosok fegyvereinek a tesztelését felügyelik, illetve általában van még két-két ember, akik a választott harcosukat „képviselik”. Minden harcos egy bizonyos számú fegyverrel van ellátva, amit majd használni fog a másik legyőzésére. Ezek lehetnek kardok, íjak, parittyák, de akár még katapultok vagy más ostromfegyverek is. A fegyverek bemutatása és tesztelése mellett a műsor nagy gondot fordít arra, hogy a harcosokról is beszéljen, és különböző történelmi tényeket közöljön. Miután minden fontosabb adatot összegyűjtöttek, akkor elindítják a programot, és egy kis „akciójelenetben” láthatjuk, hogy mégis ki nyerte a harcot.

A már harmadik évadját taposó sorozat eleinte egy az egy ellen harcokat mutatott be, ami a részek folyamán öt az öt ellenre módosult, és mivel valószínűleg kifogyóban voltak a harcosokból, mostanság inkább fontosabb hadvezéreket, vezetőket eresztenek egymásnak, hogy mégis melyikük volt a jobb. A műsor fejlődését csakis pozitívan lehet értékelni, de szinte minden mást meg lehet kérdőjelezni, amit tesznek a show-ban, ami vagy felháboríthatja a nézőket, vagy pedig nevetésre ösztönözheti, vagy akár mindkettőre.


Mi a gagyi?

Hol is kezdjem? Talán az lenne a legjobb, ha először végignéznétek a spártai vs. nindzsa epizódot, amelyben megtalálható az összes olyan probléma, amely ezt a sorozatot teljesen nevetségessé teszi. Remélhetőleg azért a következő példa érthetővé teszi ezt a nézetet. Épp azt feszegették a részben, hogy a nindzsáknak „improvizált” fegyverei voltak, mint például egy olyan tojás, amibe porrá morzsolt üveget, vagy egyéb irritáló dolgot raktak, hogy aztán később egy üldözőjének a szemébe dobják azt. Ez szerintem egy elég jó fegyver egy orgyilkos kezébe, amivel lelassíthatja üldözőjét, vagy megbéníthatja, hogy aztán könnyedén megölhesse. A teszten pedig kitűnően működött még a spártai sisakja ellen is. És a műsorvezetők véleménye erre? Béna fegyver, mert egyáltalán nem halálos. Ez talán az egyik leglényegesebb problémája a műsornak, hogy a különféle „taktikai” fegyvereket nem veszik komolyan, mivel használatuk nem végződik halállal. Persze meg lehet ezt magyarázni azzal, hogy a show címében is az van, hogy „Deadliest”, azaz a leghalálosabb harcos, de figyelembe vehetnék ezeket a fegyvereket is.

Azonban még más probléma is van. A fegyvereket, pajzsokat és vérteket mind különböző módokon tesztelik. Ez alatt például azt értem, mikor a viking vs. szamurájos epizódban a szamuráj kardját mutatták be, ahogy kb. három disznót kettévágott, de mikor a viking láncingje ellen vetették be, akkor semmi hatása sem volt. Ekkor elvárná az ember, hogy a viking fegyverét is letesztelnék a szamuráj vértezetén, de „természetesen” nincs benne semmi ilyesmi. Sőt, a szamuráj katanájának hatékonyságát sem kérdőjelezték meg. Úgy vélem egy ilyen műsornál, ahol pontos adatok kellenek, hogy minél hitelesebb eredményt hozhassanak a harcosokról, amit ebben csinálnak az semmiképp sem nevezhető korrektnek. Arról meg ne is beszéljek, hogy milyen fegyver-összehasonlítások vannak. Ugyanis volt már olyan alkalom, mikor egy ostromfegyvert vetettek össze egy primitív nyílpuskával, illetve nemrég pedig egy íjnak egy ELEFÁNTTAL szemben kellett helytállnia (az meg teljesen más kérdés, hogy bár az elefántot ítélték a jobb „fegyvernek”, mégis az íj szerzett több ölést a végső összecsapásban). Emellett még az is sokat változtat az eredményeken, hogy éppen kik tesztelik a fegyvereket. Ez is teljesen érthető, hisz egy modern díjnyertes pisztolyhős sokkal jobban képes használni egy régi, a vadnyugaton is előszeretettel használt fegyvert, mint egy beavatatlan könyvmoly. Ez szintúgy igaz, amikor valamilyen harcművészeti stílus is bemutatásra kerül. Azonban korántsem lenne szabad ennyire támaszkodni a „tesztelők” képességeire, hisz az sokban térhet el a „képviseltjüktől”. Az egy az egy ellen összecsapásokat is sokan kritizálták, miszerint nehezen lehet elképzelni egy spártai katonát, aki csak úgy egyedül bandukol valahol, vagy éppen egy perzsa halhatatlant. Szerencsére ez megváltozott az évadok múlásával, de helyette normális harcosok helyett inkább hadvezérek és hódítók kerültek a középpontba. Már az első évadban is voltak ilyen részek, de sajnos a harmadik évad egésze rájuk megy el.


Mi tetszik?

A sok baromsága ellenére élvezettel ülök le a Rettegett harcosok elé. Mindig is szerettem a történelmet, de sajnos csak nagyon kevésszer tértünk ki a tanulmányaim során a különböző népcsoportok legendás harcosaira. A show sok olyan információt ad, ami segít megértetni, hogy mégis kik is voltak ők, hogy is készítették föl őket a harcra. Az meg egy óriási plusz, hogy a fegyverek demonstrációja mindig nagyon látványosra sikerül. Ebben is előszeretettel alkalmaznak ballisztikus gélt, amivel az emberi test sűrűségét próbálják rekreálni, hogy aztán láthassuk, hogyan is hat rá egy harci kalapács, vagy éppen egy katana. A készítők mindent megtettek, hogy ezek a szegmensek minél kreatívabban legyenek megalkotva, hogy aztán minél nagyobb tócsákban álljon a művér, és ezáltal beinduljon az emberek fantáziája, hogy milyen is lehetett egy csatatér abban a korban, ahol ilyen veszélyes fegyvereket lóbáltak. Persze ott van még magáról a végső összecsapásról készült videó is, amely vagy tűrhetőre, vagy eszméletlenül nevetségesre sikerül.

Tetszik még, hogy végre az öt az öt ellen felfogásban zajlik le az egész harc, habár itt is van min javítani. Emellett bár nem nagyon tetszik, hogy hadvezéreket mutatnak be, de legalább a bevezetésükkel több változót vittek be a rendszerükbe, amitől talán sokkal pontosabb, hihetőbb eredmény születik (persze ez is megkérdőjelezhető, hisz George Washington-t jobb hadvezérnek titulálták, mint Napóleont). Ezeken kívül pedig csak a narrátort tudnám kiemelni, akinek valami eszméletlenül jó hangja van ehhez, és már csak miatta is érdemes ezt nézni.


Szórakoztató?

Teljes mértékben, de csakis a gagyisága miatt. A narrátor tök komoly és kemény(nek tűnő) hangja felvezeti, hogy milyen monumentális összecsapásra lehet számítani, de én csak azt várom, hogy hol hordanak össze valami ordas nagy baromságot. Ez adja a sorozat sava-borsát, és kétlem, hogy ennyire népszerű lenne, ha normálisan, logikusan gyűjtenék be az összes adatot, hogy aztán egy hiteles eredményt kapjunk. Helyette hülye amerikai módjára a vérre, bensőségekre fókuszálnak, és valamilyen módon kiválasztják a nyertest. Úgy értem milyen az már, hogy Washington jobb lenne, mint Napóleon. Vagy hogy egy nindzsának esélye sem lenne egy spártaival szemben. Vagy...vagy talán ezt akarják a készítők elérni. Valamit trollkodnak műsorban, hogy aztán jöjjenek az „igazi szakemberek”, hogy megkritizálják a show-t, ezzel is növelvén a népszerűségét. Vannak benne érdekességek, lehet tanulni belőle, de inkább a szórakoztatáson van a hangsúly, de még inkább a logikátlan baromságokon. És én ezt szeretem benne.

Miért nézem ezt??? - 3. Scooby-Doo és Looney Tunes reboot

xeLaR | 2011.07.10. 13:06 | kategória: MNE?

Ebben a bejegyzésben olyan szórakoztatási formák, vagy műsorok kerülnek bemutatásra, amiket nem igazán tartok sokra, de mégis valami miatt nem tudok betelni velük. Ezek többnyire, legalábbis az én ízlésem szerint, az „olyan rossz, hogy már jó” kategóriába tartoznak, azaz egy műsor bénasága, gagyi megvalósítása ellenére szeretem nézni.

Ez most egy elég rendhagyó „Miért nézem ezt???” lesz, mivel kivételesen egy olyan műfaj képviselői lesznek itt bemutatva, amit szeretek. Igen, még „felnőtt” fejjel is rajongok a rajzfilmekért, legyenek azok egészestés darabok, vagy a televízióban futó hosszú sorozatok. Persze mostanra már csak kevés ilyen műsort nézek, és akkor se mindig fognak meg. Viszont felfigyeltem arra, hogy az utóbbi időben egyre több próbálkozás van, hogy népszerű, régi sorozatokat újraélesszenek. Például itt van az Én Pici Pónim reboot, ami elvileg az elég lányos téma ellenére messze jobb, mint az eredeti sorozat. Azonban ahelyett, hogy ezzel a pónis-varázslatos micsodával aláznám meg magam, inkább két olyan rajzfilmsorozat újragondolást választottam, amik nagy benyomást tettek rám gyerekkoromban: a Scooby-Doo! Mystery Incorporated és The Looney Tunes Show.


Mi ez a show?

Scooby-Doo a 60-as évek végén került először a televíziók képernyőjére, és elég hamar népszerű lett. Az évek során megannyi folytatás született hozzá, ami csak növelte a rajzfilm presztízsét. Azonban a 80-as évek végére kicsit alábbhagyott a franchise momentuma. A Pup Named Scooby-Doo volt az utolsó sorozat, ami a híres dán doggal volt kapcsolatos, legalábbis a 2000-res évekig. A 90-es évekre úgy tűnt, hogy végérvényes is eltűnik a sorozat a süllyesztőben, mikor aztán 1998-ban megjelent egy „pici” filmecske Scooby-Doo a zombik szigetén címmel. Ennek köszönhetően újra beindult a Scooby-őrület, és egymás után jöttek az újabb rajzfilmek, majd jött a két élőszereplős film is, illetve két újabb sorozat. Ezek többsége csak minimális változtatásokat eszközöltek a megszokott Scooby-Doo-s sémában, azonban a 2010-ben indult Mystery Incorporated egészen más, mint a többi. Ez főleg amiatt van, mert ebben végre van egy egész évadot átfogó történet, amit a 13 Ghosts of Scooby-Doo óta nem láthattunk, de még az se volt teljesen ilyen. Persze a formula maradt a régi, minden részben van egy maszkos bűnöző, akit a már jól ismert csapatnak el kell kapnia. Csak ebben a sorozatban a jól ismert csapatra alig lehet ráismerni, mivel a többségüknek „picikét” át lett alakítva a személyisége, és furcsa lehet a régi rajongók számára. Az még inkább, hogy ebben vannak szerelmi szálak(!!!) is, illetve a tény, hogy Scooby-Doo jóval kevesebb szerepet kap ebben, mint bármely más rajzfilmjében. Hát reboot ez a javából!

A Bolondos dallamok híres karakterei szinte sosem mentek ki a divatból. Tapsi Hapsi, Dodó Kacsa, Cucu Malac és a többiek bárki számára azonnal felismerhetőek. Generációk nőttek fel a rajzfilm poénjain, mint például Tapsi és Dodó csipkelődésein, hogy éppenséggel milyen vadászidény van, vagy egy bizonyos prérifarkas próbálkozásain, hogy egy gyalogkakukkot elkapjon. A 90-es években pedig nem is lehetett volna népszerűbb. Bár új Bolondos dallamok epizódok nem nagyon születtek, ezt bőven ellensúlyozta a Pöttöm kalandok, azaz a Tiny Toons Adventures című sorozat, mely bár csak nagy ritkán használta a klasszikus karaktereket, de a minőségével sokakat elkápráztatott. Aztán még persze ott voltak a Michael Jordan-nel fémjelzett Nike-s reklámok, amik végül a Space Jam-hez vezettek. Viszont a 90-es évek sikerei után egy elég nagy visszaesés következett. A következő évtized nem kedvezett a klasszikus karaktereknek. A Bolondos dallamok: Újra bevetésen nem hozta meg azt a várt sikert, mint az elődje, és a Loonatics Unleashed is elég hamar megbukott, bár a bevezető láttán ez egyáltalán nem lep meg. Az egyetlen dolog, ami valamelyest sikeresnek tekinthető, az a Szuperdod Kalandjai volt. Hogy a The Looney Tunes Show mennyire lesz szórakoztató és sikeres, annak még kell egy kis idő, mivel még csak idén májusban kezdődött el. De mi is a sorozat koncepciója? Egy sitcom, amelyben Tapsi Hapsi és Dodó Kacsa egy házban élnek együtt. Egy sitcom. Bolondos dallamok szereplőkkel. Nem tudom ki találta ki ezt az ötletet, de ha ez nem gagyi, akkor semmi sem az.


Mi a gagyi?

Folytatom is akkor Tapsiékkal. Nem tudom ki hogy van vele, de ezeket a klasszikus rajzfilmkaraktereket nem tudtam elképzelni egy sitcomban, és még most sem tudom. Egyszerűen nem érzem odavalónak őket. Persze nem olyan dolgok történnek ebben, mint a legtöbb ilyen sorozatban, de még így is valahogy hiányzik belőle valami. Ez a valami pedig a klasszikus Bolondos dallamok hangulat, illetve poénok. Kevés olyan igazán vicces jelenet van benne, mint amit megszokhattunk már Tapsiéktól. Az sem segít, hogy a karakterek jellemét is átalakították. Ennek leginkább Dodó Kacsa itta meg a levét, mivel az eddig önző, morcos, de valamennyire furfangosnak megismert figura ebben a showban még nagyobb felfuvalkodott hólyag, mint ezelőtt, illetve még buta, mint a tök. Dodó az egyik nagy kedvencem, de ebben nagyon nehezen tudom elviselni. Tapsi Hapsi se járt túl jól, mivel a klasszikus „legyőzhetetlen” karakterétől messze jár. Bár még mindig ő a főszereplő páros esze, illetve mindenben sikeresebb, de ebben sokszor ő issza meg Dodó ténykedéseinek a levét. Nem mondom, hogy ez olyan rossz lenne, de elég fura, hogy ezt „meg merték tenni” vele.

Az új Scooby-Doo-nál se jobb a helyzet ilyen téren. A reboot szerencsére Scooby-t és Shaggy-t bántotta a legkevésbé, de minden mást átalakított. Az animációs stílus más lett; a csapat csak egy városkában ténykedik, ahol nem nézik jó szemmel a ténykedéseiket; megváltoztatták a karakterek jellemeit; és Scooby-Doo most már nincs a középpontban. Főleg az utóbbi a legszembetűnőbb dolog, hisz a címszereplőnek már nincs olyan nagy szerepe a történetben, mint ezelőtt (pl. Scooby Snack-et meg sem említik ebben). A szereplők tekintetében Fred járt a legrosszabbul. Az eredeti sorozatban neki volt a legkevesebb karaktere, de ebben meg átestek a ló túloldalára a készítők. Itt Fred megszállottja a csapdáknak méghozzá olyannyira, hogy másról szinte nem is tud beszélni, és nem veszi észre, hogy Daphne mennyire szerelmes belé. Ja igen, a szerelmi szálak. Bár a Daphne-Fred páros még valamennyire érthető is, a Velma-Shaggy párosítás viszont hihetetlenül idegesítő. Főleg azért, mert Velmát féltékenynek ábrázolják, és nem tetszik neki, hogy Shaggy mennyire jól elvan Scooby-Doo-val, és persze Shaggy is bűnös abban, hogy nem tud választani köztük. Mondjuk már eleve ez a „válassz közte és köztem” történetszál sem tetszett. Ez talán a legrosszabb eleme a sorozatnak.


Mi tetszik?

A Scooby-Doo! Mystery Incorporated egy sokkal érettebb, sötétebb sorozat, mint amit megszokhattunk a rajzfilmektől. Bár a poénokat leginkább a fiatalabb korosztályok fogják értékelni, azért vannak benne érdekességek a felnőtt nézők számára is. Például a különféle kikacsintások más Scooby-Doo sorozatokra, vagy a maszkos figurák motivációit és a fura jelmezeik jellemzését teljesen normálisan kezelték, és csak nagy ritkán hozták fel, hogy mennyire nevetséges az egész. Emellett bár volt egy-két fenntartásom a karakterek miatt, de a sorozat előrehaladásával egyre csak fejlődtek, és a kezdeti problémák lassacskán eltűntek. Arról meg még nem is beszéltem, hogy a legtöbb „szörny” ebben tényleg félelmetes, és sokkal inkább azon vannak, hogy a híres csapatot valamilyen módon kinyírják. Például egy „bűnöző” még egy robotkutyát is épít, hogy befeketítse Scooby-Doo-t, és megölje a csapatot! Szóval van itt vidámság, nevetséges történések, horror, de még komolyság is, ami az évadot átívelő történetnek köszönhető. Ez tényleg kiemeli ezt a sorozatot a többi közül, és még jól is van megoldva. Ez talán Scooby-Doo legjobb rejtélye.

A Looney Tunes Show-ban is vannak olyan elemek, amik miatt érdemes nézni. Bár megszóltam a jellembeli változtatásokat itt is, azért akad egy-két karakter, akiknek ez már régen kijárt. Példának okáért itt van Lola Nyuszi, aki a Space Jam-ben megismert szexi, de egysíkú karakterét radikálisan megváltoztatták. Meglehet idegesítő, méghozzá nagyon is, de így jól beleillik a Bolondos dallamok figurák közé. Annak is örülök, hogy Speedy Gonzales végre visszatérhetett a képernyőre, akit elég sokáig hiányoltam onnan. Bár a jelleme kicsit megváltozott, de úgy érzem, hogy neki is a jó irányba. Kritizáltam még, hogy korántsem annyira vicces ez a sorozat, mint a régi rajzfilmek, de azért ebben is van egy-két jó jelenet. Emellett ott vannak még a Merry Melodies szegmensek, amik kisebb zenés betéteket jelölnek. Ezek többsége élvezhető minőségűek, ám a poént ezekben inkább az érettebb korosztályok értékelhetik a legjobban. Ugyanis jó pár ilyen zenés betétben felnőtt tartalom található. Persze ízlés dolga, hogy egyáltalán tetszenek-e ezek a kis szegmensek, de nekem konkrétan nagyon bejönnek. A Merry Melodies mellett még vannak új Gyalogkakukk részek is, amik bár rövidek, de szerintem hozzák a tőlük megszokott hangulatot. Ez se biztos, hogy tetszeni fog mindenkinek, hisz CG-animációval készültek ezek a rövid epizódok, de ilyen dolgokon én csak nagy ritkán szoktam fennakadni.


Szórakoztató?

Őszintén szólva ezt nehezen tudnám megállapítani a Looney Tunes Show-ról. Ez egy nagyon átlagos rajzfilmnek tűnik, ami valószínűleg az alapkoncepció miatt nem tud szárnyalni. A gagyiság csak ennek köszönhető, emiatt kellett megváltoztatni a két leghíresebb Bolondos dallamok figura jellemét, és ennek köszönhetően valószínűleg nem lesz hosszú életű sorozat. Pedig vannak benne nagyszerűen kivitelezett részek, mint például a zenés szegmensek, de azok önmagukban nem képesek életben tartani a showt. Valószínűleg nézni fogom még egy darabig, hisz még csak nemrég kezdődött, és még bárhová fejlődhet ez.

A Scooby-Doo! Mystery Incorporated-nek viszont nem lenne itt a helye. Ez nem gagyi. Úgy kezdtem bele, hogy ebből nem fog sok jó kisülni, de hamar be kellett látnom, hogy ez nem egy akármilyen sorozat. Persze, szerelmi szálakat erőltetni egy ilyen mesébe teljesen felesleges próbálkozás, és fennakadni egy korábban jellegzetesség nélküli karakter őrült személyiségén nem szabad, mivel ez a sorozat minden egyes résszel egyre csak ad és ad. Ez csak pozitív irányba viheti tovább ezt a franchiset. Nem azt mondom, hogy ezután csak ilyen Scooby-Doo rajzfilm lehet, de változtatásait mindenképpen meg kellene tartani. Ezt minden rajongónak csak ajánlani tudom.

Kedvenc Scooby-Doo epizód: Howl of the Fright Hound

Kedvenc zenés betét: Chickenhawk

Miért nézem ezt??? - 2. X-Faktor

xeLaR | 2010.12.06. 14:39 | kategória: MNE?

Ebben a bejegyzésben olyan szórakoztatási formák, vagy műsorok kerülnek bemutatásra, amiket nem igazán tartok sokra, de mégis valami miatt nem tudok betelni velük. Ezek többnyire, legalábbis az én ízlésem szerint, az „olyan rossz, hogy már jó” kategóriába tartoznak, azaz egy műsor bénasága, gagyi megvalósítása ellenére szeretem nézni.

Amikor a különféle valóságshowkról írtam, direkt kihagytam az egyik legérdekesebb fajtájukat: a tehetségkutatókat. Az igazság az, hogy ezekkel a műsorokkal nincs sok bajom. Elvégre az lenne egy ilyen show célja, hogy új, tehetséges előadóművészeket fedezzen fel, és közben szórakoztassa is a nézőközönséget. Ezek nélkül nem lennének olyan „sztárok”, mint Rúzsa Magdi, Tóth Gabi, Gáspár Laci, akik mind (többé-kevésbé) hozzátettek ahhoz, hogy a magyar popélet kicsit felpörögjön. Külföldről is van rengeteg példa, köszönhetően olyan műsoroknak, mint például a Britain’s Got Talent, ami nélkül talán nem is találkozhattunk volna Paul Potts, vagy Susan Boyle nevével, és ezek csak a legismertebb személyiségek. Tehát bizonyos szinten a tehetségkutatók jó dolgok, amik életeket változtathatnak meg, illetve olyan egyedi produkciókat mutatnak be, amelyek vagy elkápráztatják, vagy esetleg megnevettetik, vagy pedig megríkatják a nézőket.
Persze azért az ilyen reality műsornak is megvannak a maga negatívumai. Rengeteg vád éri ezeket a programokat, hogy a nézői szavazatokkal játszadoznak, és az utált, tehetségtelen, viszont nézettséget növelő versenyzőket tovább tartják bent, ami meg természetesen növeli a show publicitását. Emellett általában ezek rengeteg műsoridőt vesznek el, és sokszor egyáltalán nem sikerül a showt szórakoztató előadásokkal telepakolni, ami meg persze ahhoz vezet, hogy a néző elkapcsol máshova. Viszont talán a legnagyobb negatívum az, hogy teljesen lényegtelen, hogy ki nyeri meg az egészet, mivel nemzetközi tapasztalatok alapján általában a második, vagy harmadik helyezett fut be „nagyobb” karriert. Persze ezt lehet vitatni, hogy az utóbbi mennyire negatívum, de ez a szórakoztatói „műfaj” a legtöbb esetben ilyen következménnyel zárul.
Ebben az évben pedig végre(?) Magyarországon is debütált az X-Faktor, egy zenei tehetségkutató show, amelyben nem a versenyzőké a főszerep, hanem a zsűrié. Van ebben minden, ami egy „jó” zenei műsorhoz kell: énekhang nélküli énekes; fiatal és szexi, de tehetségtelen pojáca; idiótán szavazó(?) nézősereg; és túldramatizált események. Ez, kérem szépen, egy gyönyörű katasztrófa.


Miért nem a Megasztár?

Jogosan merülhet fel ez a kérdés, mivel a Megasztár már egy jól ismert tehetségkutató show, ami nemrég újult meg. Szinte teljesen ugyanaz, mint az X-Faktor, azzal a kivétellel, hogy ebben tényleg tehetséges énekesek vannak. Egyértelműen a Megasztár a jobb műsor a jó hangú versenyzők tekintetében. Ez csak természetes, hisz ez lenne ennek a produkciónak a célja. Viszont ahol elbukik a műsor, az a prezentációnál keresendő. Bár a versenyzők jók, az előadásaik úgyszintén, de minden más egyszerűen képtelen „felnőni” hozzájuk, és a középszerűségükkel, vagy bénaságukkal lehúzzák ennek a tehetségkutatónak a színvonalát. Till Attila és Liptai Claudia mint műsorvezetők egyszerűen nem tudják fenntartani az érdeklődést, unalmasak. A zsűriből csak Presser Gábort tartom valamire, annak ellenére, hogy a többi zsűritag is jó sok eredményt elért életében. Természetesen meg kell említenem Friderikusz Sándort, aki a műsor „Simon Cowell-je” akar lenni, de egyszerűen csak irritáló minden, amit mond, még ha éppen dicsér is valakit. Talán a legnagyobb „negatívum” viszont az, hogy kibírhatatlanul hosszú, pedig mindössze fél órával hosszabb, mint az X-Faktor. Viszont a Megasztár három óráját(!!!) sajnos eddig egyszer sem tudták úgy és olyan tartalommal teletölteni, hogy ne aludjak el rajta. Az első két óra még valamennyire jól van összerakva, de az utolsó teljesen felesleges, semmi érdekesség sincs benne. Na jó, az utolsó tíz perc „izgalmasnak” mondható, de addigra már úgyis alszok, köszönhetően annak, hogy este 8:40-kor kezd a műsor.

Ezen problémák miatt nálam a Megasztár az „átlagos” és „középszerű” kategóriában található. Ez talán még rosszabb, mint ha csak rossz lenne, mivel nincs benne annyi szórakoztató elem, amitől érdemes lenne nézni. A versenyzők előadásai a Megasztár legszínvonalasabb részei, azokon kívül viszont csak merő unalom van, és ez a legidegesítőbb az egészben. Ez akár egy nagyon jó műsor is lehetne, de az a középszerűség, ami a TV2 műsoraira jellemző, az erre is rányomta a bélyegét. Így ez szinte felejthetően átlagos.


Mi ez a show?

Az X-Faktor Simon Cowell-től ered, aki a saját produkciós irodájának a segítségével alkotta meg a tehetségkutató show alapjait. Ez persze nem teljesen igaz, mivel az alapokat a Pop Idol-ból lettek átemelve. A különbség a kettő között csak annyi, hogy az X-Faktorban több szerepe van a zsűrinek. Amúgy meg többnyire ugyanaz a formula. Először van a Válogató, ahol a jelentkezők ezrei mutatják meg mit is tudnak. A zsűri, más néven a mentorok ekkor kiválasztják a nekik tetsző előadókat, és behívják őket további meghallgatásokra (ez alatt a show terminológiája szerint a Tábort értem). Mikor már csak 24 kiválasztott marad, akkor négy csoportra osszák őket: a Fiúk, a Lányok, Csapatok és a 25 Év Felettiek. Ekkor mind a négy mentor kap egy csoportot, ahonnan csak három versenyzőt választhat, hogy szerepeljen a „döntőben”.

Na, én mindezekről lemaradtam, csak a döntőkben kapcsolódtam be a programba, ami alig különbözik a Megasztártól. Minden héten egy bizonyos stílusú vagy témájú zenét kell választani, majd mindegyik versenyző előadja a választott dalát, amit a mentorok megkritizálnak, és a nézők meg szavazhatnak rájuk. A két legkevesebb szavazatot kapó előadónak párbajoznia kell, azaz még egy dalt kell énekelniük, ami után vagy a zsűri, vagy pedig a nézői szavazat dönt a sorsukról. „Érdemes” szavazni, mivel rengeteg jobbnál jobb nyereményeket lehet nyerni. Az X-Faktort megnyerő énekes is részesül valamilyen nyereményben, csak arról igazán nem találtam semmit a neten. Nem mintha érdekelne a dolog.


Mi a gagyi?

Inkább azt kellene megkérdeznem, hogy mi nem gagyi benne. Az X-Faktor egy az egyben a nyugati megfelelőjének a tökéletes mása, ahol az ilyen showműsorok uralkodnak. Szirupos és túldramatizáltak, bár úgy érzem, hogy azért a magyar verzió hozzájuk képest még visszafogott is (mondjuk ez megkérdőjelezhető ennek a produkciónak a láttán, de kivételesen ez tetszett nekem). Azonban lehet bármennyire is visszafogott, attól még gagyi marad, főleg azért, mert a különböző előadásokból kb. csak az előadásmódot lehet rendesen értékelni. Az énekhangot nem. Ez a legnagyobb negatívuma az X-Faktornak, ami eredetileg egy énekes tehetségkutató lenne, ami nálunk valahogy átalakult fura előadók keresésévé. Nekem ne próbálja bebeszélni senki, hogy egy Vastag Tamás egy ilyen performansz után Magyarország tehetségkutató műsorainak a döntőjében kell, hogy szerepeljen. És akkor ne is beszéljek Király L. Norbertről, akit énekesnek nevezni sértés más énektudók számára. Elég csak elképzelni mi lenne, ha az Ő hangját hallhatnád a rádióban. Ugye nem túl bíztató gondolat. Mindössze két darab jó hangú énekessel büszkélkedhet az X-Faktor, miközben a Megasztárból meg egy olyan versenyzőt dobtak ki, aki még náluk is jobb volt. Ha már a kiesés is szóba került, a műsor talán legjobban megkritizálható eleme a szavazás. Persze a nézők szavaznak, ők döntik el kik mennek párbajozni, de mégis sokszor olyan érzése van az embernek, mintha nem lenne teljesen hiteles. Úgy értem, hogy az egyik héten a két legrosszabb énekes az utolsó, majd egy héttel később a legjobbak közül ment kettő párbajozni, aztán meg a legutóbbi adásban pont a Vastag-testvérpár volt egymás ellen. Még ha nem is buherálnak a szavazatokkal az RTL Klubnál, még akkor is rosszul csinálják ezt.

A gagyi-vonat nem áll meg, hisz itt vannak még a mentorok is. Nincsenek köztük olyan nagy zenészek, mint a Megasztárban, de mégis őket preferálom, már csak azért is, mert köztük mindenki tapasztalt, elismert zenész, vagy előadó. Most így belegondolva nincs is bajom velük. Na jó, egy azért akad: EZ. Imádom Geszti Péter bandáit és a zenéjét, baromi jó meg minden, de a Macskafogó legjobb zenéje tabu téma. Elolvasva az átírt szöveget azt kell mondjam, hogy jó, frappáns, de az egész feldolgozás egyszerűen felidegesített. Írtak volna egy felejthető dalt, ne a magyar rajzfilmgyártás egyik legzseniálisabb alkotását „becstelenítsék meg”. Tudom, hogy amúgy ez egy parányi probléma, de emiatt nagyon megharagudtam az X-Faktorra. Persze már ebből a mentor-produkcióból is levonhatja mindenki azt a következtetést, hogy ebben a műsorban a zsűrinek több szerepe van. Talán túl sok is. Rengeteg kritikát kap a műsor emiatt, mivel sokan úgy gondolják, hogy a versenyzők a háttérbe szorulnak a mentorok jelenléte miatt. Tekintve, hogy mennyi befolyásuk van a saját csoportjukra, ezek nem alaptalan vádak.

A végső kissé idegesítő eleme a műsornak Ördög Nóra, aki Sebestyén Balázs „sziporkázó humora” mellett erőltetettnek tűnik. Míg Balázs a szokásos stílusával képes bizonyos szinten megnevettetni, addig Nóri visszaszólásai, vagy megjegyzései kiölik a humort a műsorból. Úgy érzem, hogy nem való az X-Faktorba, de csak azért, mert nincs egy szinten műsorvezető-társával.


Mi tetszik?

Csak egy dolog miatt tetszik jobban ez a műsor a Megasztárnál, mégpedig az, hogy az X-Faktor egy SHOW. A TV2 produkciója minden tekintetben egy versenyre emlékeztet, ami bár szép és jó, de nem mindig szórakoztató. Az RTL Klub műsora azonban mindent belead, hogy egy shownak adja el magát, és csak másodlagos legyen a verseny. Ez lehet nem épp a legjobb a versenyzők számára, de ha jól összerakják az előadásukat, az akkor jobban megmarad a nézők fejében. Erre talán a legjobb példa a Non Stop együttes. Ennek az öt fiatalembernek a zenéje és értéke a rádión egyszerűen nem jönne át, viszont élőben meg már egész más a helyzet. Minden egyes előadásukat nagyszerűen összehozták, szórakoztató volt. Már hetekkel ezelőtt kiestek, mégis jobban megmaradtak bennem, mint a Megasztáros versenyzők. Ugyanez a helyzet Király L. Norberttel is, mert bármennyire nincs hangja, mégis úgy fel tudja hergelni a közönséget, olyan eszméletlen előadásai vannak, hogy akkor is Ő „nyeri” a műsort, ha ki is esik. Az ilyen és ehhez hasonló produkciók miatt „érdemes” nézni az X-Faktort, mert ebben legalább együtt nevethetsz az előadással, vagy ha akarsz, akkor rajta.

Ami még emeli az X-Faktor hangulatát, az egyértelműen a humor és a kis csipkelődések a mentorok között, illetve műsorvezetők megjegyzései is viccesek szoktak lenni. Ezzel amolyan fiatalos, kötetlenebb, már-már baráti légkört alakít ki a műsor, ami segít elhitetni a nézőt, hogy ez inkább egy showműsor, mint egy tehetségkutató. Ez segít még jobban megszerettetni a zsűrit, vagy a versenyzőket, akiket éppen értékelnek. A díszletek, a háttértáncosok, még a különleges sztárelőadók is tetszenek. Nagyszerű hangulata van, aminek köszönhetően simán elrepül az a két és fél óra műsoridő.


Szórakoztató?

Miután itt ömlengtem, hogy jó is ez a műsor, azt kell mondjam, hogy nem mindig szórakoztató. A Takács Nikolas – Wolf Kati fiaskó, Vastag Tamás észbontóan rossz előadásai és egyéb dolgok miatt sokszor kaptam fel a vizet, és már-már megesküdtem, hogy nem nézem ezt a műsort, de sokszor meg fülig ért a szám egy-egy performansz láttán. Nem jó ez a műsor, ez tény, hisz egy valóságshowról beszélünk. Viszont annak ellenére, hogy jobban is elüthetnék két és fél órát, mégis vannak az X-Faktorban olyan dolgok, ami miatt érdemes ezt nézni. „Szerencsére” már úgysincs sok hátra.

Kedvenc karakter: Király L. Norbert

Kedvenc mentor: Nagy Feró

Kedvenc versenyző: Janicsák Veronika

Utolsó módosítás: 2010.12.06. 18:25

Miért nézem ezt??? - 1. Gordon Ramsay - A pokol konyhája

xeLaR | 2010.11.23. 22:03 | kategória: MNE?

Ebben a bejegyzésben olyan szórakoztatási formák, vagy műsorok kerülnek bemutatásra, amiket nem igazán tartok sokra, de mégis valami miatt nem tudok betelni velük. Ezek többnyire, legalábbis az én ízlésem szerint, az „olyan rossz, hogy már jó” kategóriába tartoznak, azaz egy műsor bénasága, gagyi megvalósítása ellenére szeretem nézni.

Napjainkban nagyon sok rossz műsorral találkozhatunk a tévében. Lehetnek ezek dél-amerikai szappanoperák, béna betelefonálós játékok, vagy unalmas reggeli, délelőtti műsorok. Azonban szerintem abban elég sokan egyetértetek, hogy a legalját ezeknek egy nagy műfaj uralja: a reality, azaz a valóságshow. Ezek az időpocsékló, kreativitást többnyire mellőző műsorok az okai, hogy bizonyos tévécsatornákat már egyszerűen lehetetlen elviselni (pl. az MTV, amin már zene alig hallható, de legalább van 16. születésnapot ünneplő okádék, illetve tinédzser terhességről szóló undormány). A ValóVilág, Big Brother, Survivor, és sok más hülyeség teljes mértékben elidegenített a tévétől, amin már csak a különböző CSI sorozatokat nézem, pedig tudom, hogy azok se a legnívósabb műsorok.
Bár utálom a reality műfajt, mégis van egy ilyen sorozat, amit tolerálok. Ez lenne A pokol konyhája, azaz a Hell’s Kitchen, egy különleges valóságshow, amely olyannyira eltúlozza a drámát, és olyan komolynak tetteti magát, hogy azon már csak nevetni lehet.


Mi ez a show?

A pokol konyhája formulája a következő: végy körülbelül egy tucat feltörekvő szakácsot, majd oszd őket két csapatra (általában fiúk a lányok ellen alapon), hogy a különböző kihívások és vacsoraszervizeknél megmérkőzhessenek egymással. Őket felügyeli Gordon Ramsay, aki Simon Cowell mellett az egyik leghírhedtebb angol híresség Amerikában. Ramsay konyhavezetési stílusa ugyanis általában kiabálásból és gúnyos megjegyzések dobálásából áll. Goromba, szókimondó és ellentmondást nem tűr. Ő egyedül a zsűri, nincs itt SMS-küldözgetés, vagy betelefonálás, csak Gordon Ramsay szava dönt a versenyzők sorsáról. A játék győztese általában egy híres, vagy újonnan nyílt étteremben kap állást, ahol továbbfejlesztheti a konyhai tudását. Emellé persze egy „kisebb” pénzjutalomban is részesül, ez a legújabb évadban pl. $250 000.

Ahogy minden valóságshownál, itt is a győzelem a lényeg, illetve hogy egy versenyző minél tovább bennmaradjon a játékban. Ehhez azonban tökéletesen kell teljesítenie a felmerülő feladatokat. Elsőként fontos a kihívásokat megnyerni, ugyanis míg a győztesek valamilyen „elképesztő” jutalomban részesülnek (pl. étteremlátogatás, borkóstolás, vagy egy újsághoz címlapfotózás, stb.), addig a veszteseknek valami megalázó feladatot kell végrehajtani (például kitakarítani a hálótermet, vagy egy speciális alkalomra feldíszíteni az éttermet, stb.). Azonban az igazi kihívás a vacsoraszerviz, amit szó szerint túl kell élni, vagy legalábbis a készítők valószínűleg ezt szeretnék elhitetni a nézőkkel. Hibázni nem szabad, különben séf Ramsay azonnal rászáll az „elkövetőre”, ami érthető, mivel egy rosszul elkészített étel rosszullétet is okozhat. A szerviz végén Ramsay értékeli a csapatok teljesítményét, és a veszteseket megkéri, hogy válasszanak ki két embert, akit kiesésre jelölnek. Olyan esetben, mikor egyik konyha sem tud megfelelni a főszakácsnak, akkor mindkét csapatból kell választani 1-1 embert. Miután ez megvan, akkor jöhet az elimináció, ami máshogy zajlik le, mint a legtöbb reality műsornál. Mint már írtam, Gordon Ramsay dönt, hogy a javasolt két versenyző közül ki menjen haza. Azért csak „javasolt”, mert Ramsay néha nem fogadja el a vesztes csapat döntését, és mást küld haza. Szóval ebben a műsorban nehezen lehet azt megcsinálni, hogy a csapat legutálatosabb, de legtehetségesebb figuráját „kiszavazzák”, mert Ramsay ezt azonnal észreveszi és megtorolja. Ő nem a legjobban taktikázó szakácsot akarja, hanem egyszerűen a legjobbat. Amikor már csak öt vagy hat ember van játékban, akkor egyesül a két csapat, és megkezdődik a végjáték, ahol tényleg egyénileg versenyeznek a résztvevők.


Mi a gagyi?

Nem is gondolná az ember, hogy egy „fine dining” konyhai élet ennyire komoly és izgalmas lenne. Valószínűleg nem is az, de a vágások és az alatta lévő zene miatt arra lehet következtetni. Az egész valóságshow már-már túlontúl drámai, ahol minden egyes hiba katasztrófaként van ábrázolva, a különféle sérüléseket még jobban felnagyítják, és az apróbb nézeteltéréseket is leginkább egy hidegháborús meleg helyzetként mutatják be. Ez egyáltalán nem segít abban, hogy komolyan vegyem ezt a műsort.

Emellett még a show hitelességét is meg lehet kérdőjelezni, ami alatt természetesen azt értem, hogy mennyire valóságos. Ebben a témában rengeteg dologba bele lehet kötni. Persze azt megértem, hogy a rengeteg felvett anyagból úgy vágják össze a részeket, hogy érdekes legyen a nézők számára, de sok esetben olyan érzése van az embernek, mintha „szkriptelve” lenne az egész. A legszembetűnőbbek többnyire az első epizódokban vannak, ahol olyan érzésem van mindig, mintha az első két kieső színész lenne, akiknek a „bénát” kell alakítania. Persze lehet, hogy ezt rosszul tudom. Azonban vannak még gagyi elemek, mint például a „kibeszélő-szobás” jelenetek. Ezek általában arra szolgálnak, hogy egy versenyző elmondhassa a véleményét bármiről. Ez önmagában nem rossz dolog, valamilyen szinten kell is bele, csak néha ezek a jelenetek a vacsoraszerviz közben is láthatóak, és általában egy éppen aktuális ballépésről beszélnek. Sokszor még úgy is viselkednek, mintha épp a szervizről jöttek volna ki egy picit „pihenni”. Annak ellenére, hogy ezek érdekesebbé teszik a részt, kicsit furának érzem őket itt, és néha feleslegesen gerjesztik a drámát.

A pokol konyhájának még egy nagy negatívuma van. A kihívás és a vacsoraszervizen kívül ugyanis szinte egyáltalán nincs benne semmi izgalom. A kitöltendő időben a versenyzők közti feszültséget, viszályokat próbálja bemutatni az aktuális epizód, de miért érdekelje a nézőket egy olyan esemény, amiben két vagy több unszimpatikus szereplő csócsálja egymást. Nagyon kevés olyan karakter van ebben a műsorban, akit tényleg lehet szeretni (vagy utálni), pedig már nyolc évad van ebből a valóságshowból. Emellett még kiszámíthatóvá is válhat idővel, miután kiismerjük a műsor fordulatait. Például nagyon sokszor fordult elő, hogy a kihívást megnyerő csapat elveszti a vacsoraszervizt, vagy az egyik széfpalánta tesz egy nagyravágyó kijelentést, de a rész végén mégis ő megy haza. Egy idő után már semmi meglepetést nem fog tartogatni A pokol konyhája.


Mi tetszik?

Bár kritizáltam a műsor hangulatfokozó elemeit, mégis vannak bennük olyan dolgok, amik bejönnek nekem. Az összhatás gagyi, túl sok a melodráma, de ugyanakkor nevetni is lehet ezen. Például mikor már a sokadik próbálkozásra sem sikerül az egyik szerencsétlennek rendesen megcsinálni egy fogást, és a zene felgyorsul, intenzívebben szól, a vágások száma is megnő, valamelyik versenyző még kommentálja is az esetet, és egyre csak nő a „feszültség”. Magán a nyers felvételeken is érzékelhető lett volna ez a kínosabb pillanat, és még akár komolyan is hatott volna. Azonban ezek a kis „extrák” eltúlozzák a jelenetet, ezzel pedig egy elég fura, abszurd humorforrást alkot a műsornak. Néha azonban a készítők tudatosan nyúltak ezekhez az eszközökhöz, mint például a hetedik évadban. Ott az egyik nagyképű, de semmit fel nem mutató versenyző kibeszélő-szobás felvételei alá állandóan patrióta muzsikát raktak be, ezzel az abban elhangzó állítások (pl. Én vagyok a legjobb. / Nekem van a legtöbb tapasztalatom.) fel lettek nagyítva, és aztán szerviz alatt láthattuk, hogy kb. semmi sem igaz belőlük. A lényeg tehát az, hogy bár elég bénának tűnhetnek ezek az elemek, számomra azonban összehoz egy olyan hangulatot, ami egyszerűen magával ragad.

A versenyzőkről is írtam, hogy nem túl maradandóak, de ha jobban belegondolunk ebbe, akkor ugyanez elmondható más reality szereplőkről is. Néhányukat azonban tényleg egy élmény volt nézni, vagy a viselkedésük, vagy a tehetségük miatt. Ebben is vannak idegesítő, kiabáló szipirtyók és fura, őrült alakok, de azok közül kevesen jutnak a végső hat közé. Szórakoztató őket nézni, de csak egy bizonyos pontig. Viszont ennek a shownak vannak maradandó versenyzői is. Az egyik az előző bekezdésben taglalt „patrióta” figura, Scott, aki olyan hihetetlenül utálatra méltóra sikerült, hogy az már zseniális. A hetedik évadból másra szinte nem is emlékszem (még a nyertesre sem!), csak erre a szemétládára. Megemlíthetném még Rock-ot a harmadik évadból, vagy Dave-t, akik bizony megdolgoztak azért, hogy megnyerjék a műsort.

Azonban a legfontosabb és legszórakoztatóbb szereplők Gordon Ramsay és a társai. Érvelhetnék egy rakás dologról, hogy miért nézem ezt a műsort, de kb. mindenki tudja, hogy Ramsay hatalmas oltásai miatt érdemes ebbe bekapcsolódni. Ez a skót szakács "nem riad meg semmitől” (ez a jelenet is a hiteltelenség tipikus esete), simán odaáll a vele viccelődő szakács elé, és kioktatja. Egyértelműen angolul élvezetes hallgatni a dumáit, de a magyar szinkronja sem volt túl rossz, bár úgy kevésbé volt vulgáris. Ha ő nem jönne be, akkor ott van mellette Jean-Philippe, a maitre d’, és séf Scott, Ramsay jobb keze. Mindketten hatalmas népszerűségre tettek szert, és meg is tudom érteni miért. Miattuk is érdemes nézni ezt a furcsa valóságshowt.


Szórakoztató?

Igen, az. Legalábbis engem biztosan szórakoztat. Megvannak az unalmas momentumai, de úgy érzem, hogy a kihívás és a szervizzel kiegyenlítik egymást. Nagyon fájdalmas néha a műsor a hülye szereplői, vagy a furcsa történései miatt, de összességben a hangulata nagyon bejön nekem. Nem értek a „fine dininghoz”, főzni sem igazán tudok, azt meg főleg nem értem, hogy mit szaladgálnak benne össze-vissza a séfek, vagy mi olyan nehéz egy-két fogás elkészítésében, de mindaz, amit látok és hallok benne, az nagyon jól elszórakoztat.

Kedvenc karakter: Gordon Ramsay
Kedvenc versenyző: Dave (7. évad)

A blogokban szereplő bejegyzések és hozzászólások a felhasználók saját véleményét tükrözik.
Fenntartjuk a jogot, hogy az illegális tevékenységgel kapcsolatos vagy offenzív jellegű, valamint nem blogba való bejegyzéseket, hozzászólásokat előzetes figyelmeztetés nélkül töröljük.