Mit lehet tenni, ha egy kis öldöklésre vágyunk, s rövid gondolkozás után a listából kihúztuk a tanárokat, a szomszédokat, a rosszarcú munkatársakat, és a sarki boltost, aki a múltkor nagyon csúnyán nézett ránk, mert volt merszünk venni egy liter tejet pont a Fradi-Újpest meccs kellős közepén? Esetleg elkezdhetünk találomra lelövöldözni, elütni, lekaszabolni minden jobb sorra érdemes honpolgárt, ki az utunkba került, és ezen mészárlás után ártatlan képpel azt mondani: azok a csúnya játékok tehetnek erről, amúgy én még a legyet is csak hatalmas bűntudattal tudom lecsapni... Nos, ezen kis akciónk után utunk vagy a legközelebbi elmegyógyintézetbe, vagy valamely börtönbe vezet, ahol a srácok nem feltétlenül CS-t akarnak játszani LAN-on...
A másik lehetőségünk az, hogy szépen leülünk a gép elé, s előveszünk egy olyan játékot, melyben kockázatok és mellékhatások nélkül gyilkolászhatunk kedvünkre. Azonban kevés olyan játék van manapság, melyben célunk kimerül az ellen minél nagyobb számban történő legyilkolászásában, bizony napjainkban már az Aknakeresővel való játszadozás is komoly agymunkát igényel, és az FPS-ek is tömve vannak taktikai elemekkel: nem lehet mordályunkat lóbálva becsörtetni az ellenhez, mert ekkor általában jön a hatalmas varázslat, melynek neve „Load Game”. Viszont sokszor előjön a komplikációktól mentes lövöldözés igénye, melyet nagyszerűen tudunk csillapítani a Serious Sam-mel és társaival. Nem akarom magamat ismételni, s ugyanazt leírni, mint amit elmondtam már majd’ negyed éve a játékról írt előzetesemben, így a fejtágítás helyett csupán annyit mondok: a Will Rock hű a Serious Sam által meghatározott irányvonalhoz: menj és lőj.
Amikor először hallottam a Will Rock-ról, akkor kétféle vélemény fogalmazódott meg bennem. Egyrészt az, hogy milyen jó is lesz egy ilyen program, mellyel majd szórakozhatunk pár órát, s lövöldözhetünk egy jót. A másik gondolatom az volt, hogy mi a szösz: ismételten rókabőrt akarnak lehűzni egy 11 éves koncepcióról? Miután végigjátszottam a programot, azt kell mondanom: az igazság, mint mindig, ezúttal is valahol középen helyezkedik el: a Will Rock nem mutat fel semmilyen komolyabb újítást, ugyanakkor remekül szórakoztam vele, és végtére is ez a lényeg.
Az efféle agyatlan gyilkolászós programokban kiemelkedő szerephez jut a látvány, hiszen ki szeret alacsony poligonszámú karakterekre lődözni szögletes fegyverekkel, kizárólag labirintusban, pocsék fényeffektek közepette? Alighanem senki. Ezzel tisztában voltak a Saber Interactive fejlesztői is, így saját, Saber3D elnevezésű engine-jüket úgy tervezték, hogy képesek legyenek vele elképzeléseik megvalósítására: hatalmas terek, sok ellenfél, remek fényeffektek, részletes textúrák, életszerű robbanások, látványos víz-megjelenítés, lens-flare effektek, stb. Bár nem egy Unreal Warfare motor, a Saber3D a célnak megfelel, és jól ellavíroz a középmezőnyben. A pályák is egészen jól visszaadják az ókori görög városok hangulatát, és sokat dob rajtuk az is, hogy a legtöbb tereptárgy szétlőhető, legyen szó szoborról, hordóról, avagy fáklyatartóról. A helyszínek hitelessége érdekében a készítők becsempésztek egy sor görög falfestményt és mozaikot a falakat borító textúrák közé, ezzel csupán az a bajom, hogy ezen mozaikok nagy részéről rövid vizsgálódás után kiderül, hogy ezek nem antik görög, hanem római mozaikok, de nem hinném, hogy az átlagos gamer pont ezen akadna fenn :-).
A játékmenet a fent említett „üsd és vágd” sémára épít, így ezt nem hinném, hogy sokat kellene taglalni: megyünk, irtunk, pofán csap minket egy ajtó, megkeressük hozzá a kulcsot, és aztán megyünk, irtunk, majd jön egy újabb ajtó... Hogy a játékmenet ne legyen ilyen egyszerű, a fejlesztők bevezettek egy igen ötletes újdonságot: a pályákon pénzt találunk, melyet az elszórtan található „szentélyeknél” lehet egy-egy titáni (stílszerűen ugye, merthogy minket az istenek királya, Zeusz nem komál, de Prométheusz, a titánok leghatalmasabbika támogat) erőre tehetünk szert. Ezek között van sebezhetetlenség, nagyobb sebzés, időlelassítás, stb. Amint megvettünk egy képességet, onnantól kezdve amikor akarjuk, akkor aktivizáljuk, s ekkor fél percig fog tartani a hatása. Itt meg kell említenem azt, hogy a lassítás képesség meglehetősen használhatatlanra sikeredett, hiszen nemcsak az ellenség, hanem mi is lelassulunk, így túl sok értelme nincs. Ezen felül található jó néhány ügyességi rész is, itt általában valamiféle halálos célszerszámot (lengő szablya, összecsapódó dárdák, stb.) kell kicseleznünk. A pályáknak két fő fajtája van: az egyikben megyünk előre, és irtjuk a delikvenseket, a másikban pedig egy nagyobb helyszínen futkározunk a szörnyek elől, amíg le nem telik bizonyos idő, s ekkor kinyílik egy, vagy „az” ajtó.
A szörnyek értelemszerűen főként a görög mondavilág szülöttei, s ezeket módosították többé-kevésbé a készítők. Van itt kérem mezei csontváz (melynek páncélzata erőteljesen emlékeztet a római légiósokéra...), mozgó, ill. helyhez kötött szobor, sas, tőrt dobáló katona, medúza, és még sok egyéb jószág. Ami talán a legjobban tetszett (bár ez igencsak relatív, hiszen játék közben szidtam őket rendesen), az az, hogy a minotauruszokat lelőve testük darabjaiból pár kisebb, vörös és tüzet dobáló minotaurusz keletkezik, melyek módfelett meg tudják keseríteni az életünket. A szörnyek értelemszerűen nem nagyon használják a szürkeállományukat, nem taktikáznak, nem ugrálnak félre, csupán rendíthetetlenül (de nem lelőhetetlenül! :-) nyomulnak irányunkba. Ami itt bosszantott, az az, hogy néha egyszerűen keresztülgyalogolhatunk a szörnyeken, ejnye, ejnye.
Ha már vannak szörnyek, akkor dukál hozzájuk fegyver is: összesen 11-féle mordállyal csökkenthetjük a népsűrűséget. Ezek között nincs semmi extra, jobbára a már annyiszor megjelenített „pisztoly-géppisztoly-mesterlövészpuska” triumvirátusra épülnek. Ezzel nincs is különösebb baj, de örültem volna némi változatosságnak is.
Ha három hete azt mondtam a Devastation zenéjére, hogy ”a zenék az általam nagyon nem preferált techno stílusba tartoznak, ugyanakkor el kell ismernem, hogy jól illenek a játék egészéhez”, akkor a Will Rock esetében azt kell mondanom, hogy „a zenék az általam rendkívül preferált rock stílusba tartoznak, és jól illenek a játékhoz”. Ugyanis egészen remek adrenalin-pumpáló muzsika szól a játék alatt, amely sokat hozzáad a hangulathoz. A szörnyek benyögései, és a fegyverek hangjai nem állítanak fel új standardokat, de szódával elmennek.
A Will Rock nem több, és nem is akar több lenni annál ami: egy könnyed FPS, mellyel remekül elszórakozhatunk pár óráig ahelyett, hogy kezelésbe vennénk azt a bizonyos sarki boltost...
