Közel hét évvel ezelőtt indult útjára a Capcom konzolos akciójátéka, melyben egy ifjú démonvadász, Dante játszotta a főszerepet. A sorozat negyedik epizódjára a készítők úgy gondolták, egy kis változatosságot visznek a játékba, és kerestek egy Dante-hasonmást, aki szinte megszólalásig hasonlít az eddigi főszereplőre, csak a Nero nevet viseli. A DMC4-ben vele indulunk neki a kalandoknak a démoni erők ellen.
A sztoriról túl sokat nem árulnék el, mivel alapvetően annak fordulatai sokat számítanak a játék élvezetében. A nyitójelenetben Nero egy rakás démonon verekszi keresztül magát, hogy aztán késve ugyan, de megérkezzen Sparda hódolóinak gyűlésére, ahol szerelme, Kyrie énekel épp. A gyűlést váratlan közjáték szakítja meg: a tetőn keresztül berobban Dante, aki megöli a rend vezetőjét, majd főhősünkre támad, hogy megkezdődjön a tutorial rész. Ebben megismerhetjük fegyvereinket, a Blue Rose nevet viselő pisztolyt és a Red Queen kardot. Ez utóbbi érdekessége, hogy láncfűrészhez hasonlóan felhúzva motorját extra sebzése lesz egy időre. Nero speciális képessége még a karjában lévő természetfeletti erő, a Devil Bringer, mellyel magához ragadhatja ellenfeleit, további látványos kombók keretében.
Érdekességként megemlíteném, hogy a szereplőgárda neveiben gyakorlatilag a katolikus mise énekes részeinek latin elnevezései köszönnek vissza. Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus, Agnus (a Dei-t lehagyták belőle) mind jelen vannak, csak Benedictust hiányolhatjuk a szereposztásból. Talán a fantázia hiánya ez, vagy csak jelezni szerették volna, hogy ilyeneket is tudnak – ki tudja, mindenesetre egy démonokkal operáló játékhoz talán túlzás volt ennyire erőltetni ezeket.
A húsz küldetésnek Nero irányításával vágunk tehát neki, a játékmenet pedig a korábbi epizódokból megszokottakat követi: haladunk előre, amikor pedig lezárják előttünk és mögöttünk az utat, szétverjük az ellenséges démonokat. Időről időre pedig egy-egy boss harcra kerül sor, akikkel értelemszerűen jóval nehezebb végezni, sok esetben többszöri nekifutásra is szükség van. A legtöbbször nem árt felkészülni a csapásaik ellen való védekezésre, legyőzésükhöz pedig a megfelelő kombinációval gyorsabban eljuthatunk. A pályák végén értékelést kapunk teljesítményünkről, az összegyűjtött vörös és egyéb gömbök számáról, valamint a harcok során a kombók alkalmazásával elért rangunkat (mintegy iskolai osztályzatként). A vörös gömbökből különböző tárgyakat vásárolhatunk életerőnk ill. varázserőnk helyreállítására, a megfelelő rangokért kapott Proud Soul "fizetőeszköz" pedig képességeink fejlesztésére használható. A képességeket bármikor tetszés szerint cserélhetjük, így egy-egy rossz döntés esetén se kell csüggednünk, van lehetőség a helyrehozására. Sőt, ha nincs kedvünk válogatni, a program automatikusan felajánl egy összeállítást a rendelkezésre álló pontkeretből.
A Dante rajongóknak se kell kétségbe esniük, kedvenc főhősük ugyanis annak ellenére, hogy a játék elején ellenségként jelenik meg, a történet felénél előlép irányítható karakterré. Ez ad ugyan egyfajta változatosságot a játéknak, a fejlesztők azon döntése azonban, hogy a történet második fele során gyakorlatilag ugyanazt az utat járjuk be, amit addig, csak visszafelé, némileg csökkenti az élvezeti faktort. Még a főellenségek is ugyanazok, csak fordított sorrendben. Változatosságot jelent persze, hogy a fegyverek és a harci kombók teljesen megváltoznak Dante irányításával, így gyakorlatilag elölről kísérletezhetjük ki a leghatásosabb csapásokat. Kardja mellett két pisztolya – Ebony és Ivory, azaz Ébenfa és Elefántcsont – segíti őt az ellenfelek legyőzésében, melyekhez négyféle harcmodor közül válthatunk a játék során bármikor.
A sztori összességében jól sikerült, bár sajnos kissé szaggatott a tálalása. Sokszor pár lépés után már jön a közjáték, melyben néha mindössze annyit láthatunk, hogy lezárul a tovább- és visszavezető út, de egy-egy főellenség legyőzésekor látható animáció után is rákényszerít minket a játék, hogy megtegyük az utolsó három lépést az ajtóig, hogy aztán egy újabb átvezető jelenet induljon el. De legalább ezek a köztes részek a stílusnak megfelelően igen látványosak, változó kamerapozícióval, mélységélesség-változásokkal stb. A lények, melyekkel szembekerülünk, megfelelően változatosak, a bossok legyőzése pedig minden esetben kihívást jelent, így egyetlen percig se unatkozunk a DMC4 során. Talán a dobókockás részt tudnám felejteni, mely a szerencsefaktor behozásával idegesítővé tudja tenni az adott szintet.
Az üsd-vágd típusú konzolos akciójátékok kedvelői kellemes 10-15 órát tölthetnek az új Devil May Cry társaságában, különösen a Nero főszereplésével lezajló első fele során. Aztán bár a helyszínek ismétlése kezdődik, újabb órák telnek el, míg visszajutunk a kiinduló helyre, és a végső óriási – és meglehetősen hosszúra nyúló – bossfight szekvenciák abszolválásával aztán letudhatjuk az egész játékot. PC-s olvasóink számára jó hír, hogy a harmadik részhez hasonlóan ismét készül számítógépes átirat, így Nero és Dante kalandjait hamarosan ők is végigizgulhatják.
