Közhelyszerű, de a világnak szüksége van hősökre. Mit tennénk, ha az egyébként elképesztően béna Peter Parker pókhálókat lődözve nem mentené meg az idős nénikéket és macskáikat? Ha egy sötét árny nem próbálna meg rendet tartani Gotham utcáin? Ha egy alsógatyáját kívül tartó UFO nem pörkölné meg a rosszfiúkat lézerszemeivel? Bizony barátaim, roppant nagy bajban lennénk. Ahogyan akkor is, ha egy raklapnyi mutáns nem akarná megvédeni azt a törvényt, a rendet és úgy anblokk az egész bolygót, amit egy másik raklapnyi mutáns próbál lelkesen ledózerolni. Azonban a jófiúk egyetemes gittegylete jön, lát és mindig győz, még akkor is, ha világszerte legnépszerűbb tagjáról néha nehéz eldönteni, hogy melyik oldalon is áll. Ő lenne Rozsomák (avagy Farkas, kinek mi tetszik jobban): a jófiúk legrosszabbika, avagy a rosszak legjobbika, ahogy tetszik. Ha csúnyán nézel rá, kifiléz, ha nem nézel rá, kifiléz, ha ott sem vagy a helyszínen, akkor megtalál és kifiléz. Mivel az antihősök szinte összes tulajdonságával rendelkezik, érthető, hogy Rozsomák lett nem pusztán a kiadó Marvel, hanem a nyugati képregénykultúra egyik legnépszerűbb karaktere. Nem csupán külön képregényfolyam dukált neki, hanem a 2009-es évvel együtt a mozik pénztárainál bekopogott a kellően szőrös Hugh Jackman, (David Hasselhoff effekt) hogy nyomában kő kövön ne maradjon. Még a winchesterünkön se.
Sikervárományos mozifilmekhez játékadaptációt készíteni évtizedek óta evidencia, hiszen minimális befektetéssel is tisztes összegeket lehet kaszálni – legalábbis elviekben. Kevés kivételtől eltekintve a filmekkel egy időben megjelenő játékok persze kellően gagyik és érdektelenek: a moziból megmaradt popcorn elrágcsálásának idejére megfelelhetnek, de tovább aligha. Azonban a Wolverine játékadaptációt készítő Raven Software nem arról híres, hogy fércmunkákat ad ki a kezei közül. Ennek szellemében az X-Men Origins: Wolverine stílszerűen, borzalmas szóviccel élve nem férc-, hanem fémmunka. A lehető legvéresebb fajtából. Ez utóbbi kitétel költséghatékony PR-maszlagként milliónyi játékra rákerült már, s az estetek egy csekély részében valóban volt is némi alapja annak, miszerint ez "húúú, de véres" illetve "Jézusom, a gyermekem a játék hatására megette az osztályfőnökét". Azonban míg a legtöbb FPS és TPS szinte csak jelzésértékkel szerepeltet különféle sérüléseket az adott karaktereken, a Wolverine e téren egy igazi pörölycsapás az agynak.
Akinek az igen látványos és dinamikus intro után még lennének kétségei a játék miértjeivel és hogyanjaival kapcsolatban, az első, helikopterrotorral látványosan lefejezett emberke után már aligha maradnak kételyei: ez bizony minden idők egyik legvéresebb játéka. Mert az odáig rendben van, hogy megyünk előre, megküzdünk egy seregnyi nyeszlett véglénnyel, akiket néha véletlenül kettőbe találunk vágni, na de mi van azokkal a borzalmas animációkkal, amelyekkel kivégzünk egy-egy főellenfelet? Amikor letépjük a fejüket. Meg amikor kiszúrjuk a szemüket. Szegény, ártatlan gyermekek, kiknek szívében végtelen jóság és végtelen rózsaszín mezőkön ugrándozó tündéri kis nyuszikák lakoznak, vigyázó szemeiteket Rozsomákra vessétek! Ha az átlagos, 18-as karikát kapó játékok brutalitását vesszük egy egységnek, akkor a Wolverine-nek nemcsak karikából, hanem egységből is kijár a 18. A brutalitás azonban nem öncélú: bár lehet, hogy az elején még meghökkenünk egy-egy szaftosabb kivégzésen és elrepülő kézen-lábon, utána viszont mindez puszta hangulati elemmé avanzsál, hiszen egy Rozsomákra fókuszáló játék milyen legyen, ha nem brutális? Megmondom: még brutálisabb. S bár a film megmaradt a többség által nézhető korosztályi besorolásnál, a játék megmutatja nekünk a hosszabb, vágatlanabb verziót, és Rozsomákot a maga teljes állati valójában.
Cselekmény szempontjából aki látta az azonos címen futó filmet, túlontúl sok meglepetésre ne számítson: történetből, helyszínekből nagyjából ugyanazt kapjuk, csak lényegesen hosszabbat. Így míg például az adamantium beültetése után a laborból való szökés a filmben bő fél percig tart, úgy a játékban több óráig. Néha az idősíkok között is ugrálunk, de rendkívül konszolidált körülmények között, azaz belezavarodni aligha lehet bármibe is – többek között a játékmenetbe se. Ez ugyanis jófajta csihi-puhi, amelyben a stílus hagyományai szerint az egyes pályaszakaszok végén vár minket egy (vagy két) főellenfél, amelyeket három (vagy négy) ízléses darabkára vághatunk fel. Mindemellett néhol ugrabugrálnunk is kell, illetve hősünket tápolnunk. A fejlesztők ugyanis hihetetlen mennyiségű RPG elemet zsúfoltak a játékba, melynek jegyében a kinyuvasztott ellenfelek után bizonyos mennyiségű tapasztalati pontot kapunk. Amikor rendkívüli izgalmak közepette megtörténik a szintlépés, úgy a Szezám tárul, és így kapott pontjainkat több szinten is elosztogathatjuk, legyen szó akár az alapvető értékekről (pl. sebzés, gyorsaság), avagy az egyes támadási módok tuningolásáról. Minderre szükségünk is lesz, hiszen az egyes (utólag többször is feltűnő) főellenfelek némelyike első nekifutásra igen kemény diónak bizonyulhat – viszont vigasztaljon mindenkit a tudat, hogy sokszor másodjára is. Bár a felvázolt játékmenet nem feltétlenül hangzik különösebben élvezetesnek, innovatívnak meg pláne nem, a gyakorlatban remekül működik. A pályák viszonylag változatosak, az akció pörgős, a lassan csordogáló újabb és újabb kivégzési módok néhol már a Mortal Kombat szériát idézik, miközben a beillesztett átvezető animációk hangulatosak. A testrészek pedig csak hullnak, hullnak és hullnak, igen látványos elhalálozási animációk közepette.
Mindehhez a hátteret az oly jól ismert, s lassan bizony elavuló Unreal 3-as motor szolgáltatja, amely egészen pofás látványvilágot prezentál – a kategórián belül feltétlenül. Bár néhol kilóg a lóláb a környezet textúráit illetve a fényeket tekintve, alapvetően nincs okunk panaszra, sőt. Az audiorész szintén rendben van, amihez nagymértékben hozzájárul a puszta tény, hogy az egyes főszereplőket az eredeti színészek szólaltatják meg. Ezen felül elmondhatjuk, hogy a robbanások, csattanások, lövések hangjai jók, a szakadások, kibelezések, felnyársalások és lefejezések pedig meglehetősen hihetően hangzanak.
Véres. Naturális. Brutális. "Jajj, mi lesz a gyermekemmel?!" "Csupa szép és jó." Az biztos, hogy az X-Men Origins: Wolverine toronymagasan kiemelkedik a hasonszőrű, az adott filmmel szinkronban debütáló játékok tömkelegéből. Ugyan a játékmenet néhol erősen repetitív, alapvetően mindvégig igen élvezetes marad, s azt kapjuk amire vágytunk: hamisítatlan öldöklést kedvenc szuperhősünkel. Meg vért, vért és még több vért...
