Ezekkel a ruszkikkal mindig csak a baj van. Ha valahol valaki világuralomra tör, garantáltan ott vannak. Amennyiben egyesek interkontinentális, atomtöltettel is ellátott ballisztikus rakétákat akarnak meglovasítani, szintén az első sorokban nyüzsögnek. Ráadásul a világ gonoszainak azon része, aki nem német, garantáltan orosz. És még a spájzban is ott vannak. A játékok azonban számos esetben küzdenek a sztereotípiák ellen, hiszen a különféle virtuális mészárlások toleranciára nevelnek: szitává lőve, szétloccsantva, felnégyelve, belülről mindenki ugyan úgy néz ki. Meg a német nem gonosz, ahogy az orosz se. Maximum kirobbantják a harmadik világháborút, na bumm.
Mintegy két éve jelent meg a remek World in Conflict, melyben a stratégiákra szakosodott svéd Massive Entertainment újfent megmutatta, hogy milyen remekbeszabott RTS-t tudnak ők gyártani, mind játékmenetében, mind pedig külcsínében lemosva a konkurenciát. Szép volt, jó volt, elmúlt – a fejlesztőcsapat viszontagságai révén bekövetkező sorozatos csúszások miatt pedig szokatlanul hosszú időnek, két évnek kellett eltelnie, mire a kiegészítő Soviet Assault idén végre napvilágot látott. Ekkora időintervallum alatt pedig még a legjobb játék is elavul, s ez most sem történt másként.
Történeti szempontból nem állíthatnánk, hogy a Soviet Assault egészen felforgatná az alapjáték koncepcióját: míg a World in Confictben a csúnya szovjetek nekiláttak lerohanni a fél világot, úgy a Soviet Assaultban a csúnya szovjetek nekilátnak lerohanni a fél világot. Pusztán a sztorit szemlélve tehát az innovációk okozta katarzis elmarad, igaz, nincs is rá különösebben szükség, hiszen a néhol egészen hangulatos átvezető videók arra legalábbis megfelelő alapot teremtenek, hogy Romanov hadnagy bőrébe bújva miért is kell nekünk mindent és mindenkit elpusztítanunk, aki útba jön. És azt is, aki nem.
Peresztrojka helyett tehát a szovjet gőzhenger megindult 1989-ben, hogy a Massive Entertainment jó szokása szerint a nyersanyagokat abszolút kímélve lerohanja a csúnya kapitalistákat. Bár építkezni továbbra sem tudunk – meglepő is lett volna, ha igen –, az alapjátékban megszokottak szerint időről időre hozzájutunk néminemű pontszerűséghez, amelyből folyamatosan csapaterősítéseket kérhetünk, hogy aztán az első eltévedt és minket telibe trafáló amcsi rakéta után újfent kérjük Ivánéktól. A bőségszaruból ömlő harci eszközök meglehetős hasonlóságot mutatnak amerikai, pontosabban NATO-beli társaikkal, lévén nagyjából ugyan azokról a gyilkológépekről beszélünk, csak más textúrákkal. Kis helikopter, nagy helikopter, nagy harckocsi, közepes harckocsi – bár eltérések vannak, de korántsem olyan mértékben, hogy tökéletesen ide nem illő hasonlattal starcrafti különbségeket észleljünk.
A komandír jön, lát, felkutat és pusztít, összesen hat misszión keresztül. A hatot számszerűsítve jelen esetben úgy kell értenünk, hogy hat. Azaz 6. Bődületes nagy játékidőt éppen ezért ne várjunk el a Soviet Assaulttól, s amennyiben nem várunk, úgy aligha fog sokkolni minket a tény, hogy történetesen nem is kapunk. Az egyjátékos missziók mellé találunk még kettő darab többjátékos pályát, illetve kötelező apróbb csiszolásokat, és helyben is vagyunk, a kiegészítő innovációinak felsorolása véget is ért. Ezen a ponton azonban elkezdődik azon elemek felsorolása, amelyek nemhogy fejlődtek volna, hanem egyenesen visszaestek: grafika, grafika, grafika... Megjelenésének időpontjában a World in Conflict az egyik, ha nem éppen a legszebb RTS volt, a maga rendkívül részletesen kidolgozott egységeivel, csodás effektjeivel és részletes animációival. Azonban mint lenni szokott, az idő vasfoga felettébb kíméletlennek tud bizonyulni, kivált a játékiparban, ahol két év nagy idő: a hajdan volt döbbenetes látványvilág mára már lényegesen kevesebb állkapocsleesést generál. A grafikus motor egyes elemeiben még mindig pofás képet generál, azonban az összességében sokkal inkább alulról közelíti meg a mércét, semmint magabiztosan néz le rá.
A Soviet Assault mintapéldája az olyan kiegészítőknek, amelyek minimális tőkebefektetéssel maximális pénzmagot akarnak szakítani. Kevés innováció, kevés küldetés, sok effekt. Önmagában szemlélve ettől még egy igen élvezetes játékot alkotott a Massive Entertainment – azonban nem azért, mert a kiegészítő annyira jól sikerült volna, hanem mert annyira jó volt maga az alapjáték. Különösebb hibája nincs a Soviet Assaultnak azon kívül, hogy vajmi keveset tesz hozzá a két évvel ezelőtt debütált nagytestvéréhez: ez azonban meglehetősen súlyos probléma.
