Merész dolog egy 32 éves játékot megpróbálni modernizálni. Az akkori gépek mai szemmel nézve erősen korlátozott képességekkel bírtak, emiatt sem a grafika, sem a zene, sem a játékmenet nem volt túlbonyolítva – sőt, azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy puritánságukat már csak az egyszerűségük múlta felül. Ettől függetlenül az idősebb játékosok jó szívvel gondolnak vissza azokra az időkre, hiszen akkoriban az volt a csúcs; meghatározó élménnyel bírtak azok a játékok is. A kérdés csupán az: manapság mire elég mindez?
A Star Raiderst készítő Incinerator Studios megpróbálta a kvázi lehetetlent: egy vonzó játékot építeni az ősi alapokra. Már most lelövöm a poént: nem sikerült, egy dolgot kivéve. Noha a magamfajta vén róka szórakoztatónak találhatja a kő primitív űrbéli lövöldözést, de ez leginkább a játék által gerjesztett nosztalgikus hangulatnak köszönhető. Ebben erős ez a játék: képes visszahozni azt a hangulatot, ami az akkori játékokat jellemezte. Minden más viszont elképesztően fantáziátlan, illetve technikailag reménytelenül túlhaladott.
Kezdjük a külsőségekkel. Már a képeken is látszik, hogy ez a megjelenítés réges-rég elavult. Az egyes objektumok túl kevés poligonból állnak, emiatt meglehetősen szögletesnek hatnak; ráadásul a textúrák is alacsony felbontásúak rajtuk, így közelről nézve még homályosak is. És ha mindez nem elég: hogy a fenébe lehet az, hogy kétdimenziós sprite-okat használnak 2011-ben? A hajónk és az energiatöltő-állomás körül alkalmanként cikázó elektromosság például így lett megvalósítva, és mondanom se kell, bűn ronda. Ezt tetézi a rosszul skálázódó HUD és menük: 1920*1080-as felbontáson nagyon aprók lesznek a szövegek, feliratok, így nem egyszer hunyorognom kellett, pedig nem is ülök messze a képernyőtől. A hangok hozzák a kötelező minimumot, de annál nem többet: minden szól úgy, ahogy kell, de ötlettelen, sablonos az egész – talán a zene a kivétel, mert ezek remekül idézik azt a korszakot, amikor a nagy előd megjelent. Az irányítás is felemás képet mutat. Billentyűzettel és egérrel játszva elsőre elég furán viselkedik űrhajónk, és én a későbbiekben sem tudtam igazán hozzászokni; gamepaddel viszont minden a helyén van.
Mindezeket még tudnám tolerálni valamennyire, ha maga a játékmenet jó lenne, de sajna nem az. Nagyon kevés típusú ellenféllel harcolhatunk, és bár az intelligenciájuk nem rossz (nem csak lőnek ránk, hanem próbálnak kimanőverezni minket – már aki tud repülni), de a fegyverarzenálunk miatt kihívást nem jelentenek: a harci gépek ellen elég 2-3 irányított rakéta, a többi, statikus ellenséget meg csak lőni kell a lehető legnagyobb pukkantyúnkkal, esetleg átváltozva torony- vagy támadó módba. Van ugyan valamiféle energiaszint, amit elvileg figyelni és feltölteni kell, de ez se számít igazán: lőszerünk végtelen (csak nulla energiaszinten lassan tudunk mozogni, illetve a nehéztüzérségünk nem működik). Ha pedig kilőnek, 3 másodperc múlva pontosan ott folytatjuk, ahol abbahagytuk – tehát még kihívás sincs a játékban. Sztori ugyan akad, de annyira semmitmondó és sablonos (csúnya Zylonok pofán vágták az embereket, akik revansot akarnak venni, miközben egy szupervadászűrhajó darabjai után kutatnak), hogy kár rá szót vesztegetni.
Adva van tehát egy több mint 30 éves játék, 20 évvel ezelőtti játékmenettel és 10 évvel ezelőtti megvalósítással. Ennél többet nem nagyon lehet mondani a Star Raidersről. Nosztalgiára vágyók, retro-fanatikusok esetleg beruházhatnak rá, a többiek viszont semmit nem veszítenek vele, ha kihagyják.
