Ha Call of Duty, akkor az első rész megjelenése óta eltelt kilenc esztendő során leginkább két fejlesztőgárda neve juthatott eszünkbe: az Infinity Ward és a Treyarch. Az első két játékot követően a két stúdió felváltva hozta el nekünk a különböző CoD epizódokat, előbbi a Modern Warfare sorozat képében, míg utóbbi a World at War után a Black Opsszal jelentkezett. A Black Ops érdekes, több szálon futó történettel bírt, amelyben átélhettük a hidegháború jellegzetes rettegését a nukleáris világkatasztrófától. A sorrendben ezt követő Modern Warfare 3 után minden rajongó tudta, hogy ismét a Treyarchon a sor (különösen, hogy közben az Infinity Ward több vezető munkatársa is távozott a csapatból), ám amikor végre megtörtént a Black Ops II leleplezése, sokan meglepődtek. A bejelentésből ugyanis az derült ki, hogy az új játék a közeli jövőben játszódik, így felmerült a kérdés, hogyan fogja továbbvinni az előző rész történetét. Beszámolóm első részéből ez is kiderül, ugyanis most az egyszemélyes kampányról fogok mesélni.

A történet pedig végig bővelkedik izgalmakban, akcióban és fordulatokban.
Ha már a felvezetőmben a történetet említettem, illenék azzal kezdenem. A Black Ops II az előző részhez hasonlóan ezúttal is több szálon futó sztorival rendelkezik, szám szerint kettővel. Az első 1986-ban játszódik, és visszatérnek benne a régi ismerősök: Frank Woods, Jason Hudson, valamint Alex Mason. A másik szál szorosan kapcsolódik ehhez, ám ez már a 2025-ben zajló eseményeket meséli el. A főszereplő pedig nem más, mint Alex Mason fia, David „Section” Mason, aki gyerekként bármennyire is gyűlölte apja hivatását, végül mégis az ő nyomdokaiba lépett. Az ügyeletes rosszfiú ezúttal Raul Menendez, aki mindkét szál főszereplője is, hisz voltaképpen az egész játékban őt próbáljuk megállítani. Ám ez '86-ban nem sikerült, így Menendez az egész világot átfogó terrorhálózatot épít ki. A jövőben játszódó szál során Sectionre hárul a feladat, hogy véghezvigye azt, amit apja – aki csapatával korának legjobb katonáinak számított – sem volt képes. A történet ezen szála egy titokzatos számítógépes vírusról és az Egyesült Államok drone-okból álló hadseregéről is szól, hiszen ez az, amit Menenedez meg akar kaparintani. Ennél többet azonban nem érdemes elárulnom, mivel azzal fontos poénokat lőnék le. A történet pedig – ha kliséktől ugyan nem is mentes, de – mindenképpen megér egy végigjátszást, hiszen végig bővelkedik izgalmakban, akcióban és fordulatokban, ahogy nem maradhatott ki belőle az árulás és egy-két főszereplő halála sem.

A játékmenetre érdekes kettősség jellemző, mivel az alapvetően a már tökéletesen ismert elemekből építkezik, mégis sikerült némi újdonságot is belecsempészni. Ismét egy arcade lövöldét kaptunk, amelyben az ellenség nem az agyontaktikázott húzásaival igyekszik megnehezíteni dolgunkat, hanem a tengernyi egységgel, amit ledobál elénk. Bizony, a scriptfüggő játékmenet cseppet sem változott, vagyis ismét addig jön az ellen, amíg el nem érjük azt a bizonyos pontot a pályán, ahol már továbbgördülhet a történet. Ám ez valahogy mégsem olyan szembetűnő ezúttal, mint volt a korábbi részekben, mivel ezek a pontok most sokkal közelebb vannak egymáshoz. Emellett minden küldetés nagyjából ugyanannyi mozis jelenetet tartalmaz, mint akciót, de ez kell is a történet megértéséhez. Itt egy gondolat erejéig meg kell említenem, hogy ez a Call of Duty rész sem maradt botránygyanús jelenetek nélkül. Ezúttal is vannak részek, ahol ártatlan civileket lőnek halomra, valamint gyomorforgató jelenetek, ahol az emberi brutalitás kerül a középpontba. Ezekre azonban a kezdésnél előre figyelmeztet a program, és ki is lehet őket kapcsolni.

A fejlesztők több dologgal is megpróbálták megtörni a monoton lövöldözést. Így vannak lopakodós részek, a jövőben irányíthatunk különböző drone-okat, valamint nem maradhatott el az autós üldözés sem. Utóbbi azonban szinte már a vicc határát súrolja, kár volt így betenni a játékba. Az ellenséges járművekhez elég épp csak egy picit hozzáérnünk, azok máris messzire repülnek és felrobbannak, míg az elgázolt katonák méterekkel az autónk előtt eltűnnek. Ehhez képest a Medal of Honor: Warfighterben látott hasonló jelenet fényévekkel jobb lett.

Érdekes és szórakoztató újítás lett a Strike Force, amely ugyanakkor kimondottan nehézre is sikerült...
A játék kellemes újítása a Strike Force küldetések megjelenése. Ezek a kampány közepétől válnak elérhetővé, és egészen más játékmenetet nyújtanak. Itt több csapatot irányítva kell különböző feladatokat végrehajtanunk, a bázisunk megvédésétől kezdve ellenséges célpontok megsemmisítésén keresztül egészen túszmentő akciókig. Csapataink azonban nem csupán emberekből állhatnak, hanem drone-okból is. Irányíthatunk többek közt négy lábon járó harci robotot (amely leginkább a Csillagok háborújának birodalmi lépegetőjére emlékeztet), mini harci helikoptereket, fix robotágyúkat és ehhez hasonló eszközöket. Emellett van egy taktikai nézet is, ilyenkor felülről látjuk az egész térképet, rajta minden saját és ellenséges egységgel. Itt különböző utasításokat is adhatunk, hogy ki mit csináljon, hova menjen, kit támadjon vagy mit védjen. Mivel ezeket a küldetéseket nem a főszereplők hajtják végre, szabadon ugrálhatunk a katonák között is. Érdekes és szórakoztató újítás lett a Strike Force, amely ugyanakkor kimondottan nehézre is sikerült az egységek limitált száma miatt. Ezeket a küldetéseket ugyanis el is ronthatjuk, és csak minimális újrajátszási lehetőségünk van. Ha elfogynak a Strike Force csapatok, nem próbálkozhatunk újra, új csapatokat pedig a történet továbbjátszásával kaphatunk. Vigyáznunk kell azonban, mivel ezek a küldetések idővel elévülnek, és ha nem teljesítettük őket, kudarcként könyveli el őket a játék, aminek hatása van a történetre is.

A Black Ops II grafikája ha nem is a valaha látott legszebb, szégyenkezni nincs oka a fejlesztőknek. Az összhatás ugyanis a legtöbb esetben pazar. A pályák egytől egyig aprólékos tervezés eredményei, kellően változatosak és érdekesek lettek. Azonban amint egy picit elidőzünk a részletek vizsgálatával, már feltűnnek komoly hiányosságok. A textúrák sok helyen elmosódottak, néhány tárgy is elég elnagyoltra sikerült. Mindezek felett könnyen szemet lehet hunyni, mivel cserébe a gépigény szinte semmit sem emelkedett az előző részekhez képest, így egy középkategóriás gépen is élvezhető teljesítményre és grafikára képes a játék. Ami viszont szembetűnő volt, az a rengeteg hiba. Nem egyszer találkoztam eltűnő, majd újra felbukkanó árnyékokkal, levegőben úszó emberekkel, valamint a semmiből előtűnő tárgyakkal (sőt talajjal is!). Ezek javítható hibák, de sajnos az erősen statikus pályák (gránáttal sem mozdítható kartondoboz és társai), a láthatatlan falak, megkerülhetetlen és átugorhatatlan tárgyak azonban nem.

A szinkronszínészek (köztük olyan hírességekkel, mint Michael Rooker, Sam Worthington és Tony Todd) mind nagy átéléssel, profin hozzák szerepüket, így ezen a téren ezúttal sincs gond. A zenék dinamikusan változnak, a lopakodás alatt sejtelmes dallamok szólnak, amelyek az akcióval együtt hirtelen váltanak át pörgős zenébe. Egy diszkós jelenetből még az is kiderül, hogy a jövő zenéje bizony a dubstep lesz (megjegyzem, ennyire jó virtuális diszkót csak a Max Payne 3-ban láttam).

A Call of Duty: Black Ops II kétségkívül milliós eladásokat fog produkálni (sőt, feltehetően már produkált is az első napi eladásaival), ám a széria előző játékaihoz hasonlóan ezúttal sem az egyszemélyes kampány fogja leginkább vonzani a játékosokat. Érződik viszont, hogy a fejlesztők igyekeztek ezt a részt is minél több tartalommal megtölteni, ami mindenképpen előrelépés az elődökhöz képest. A történet kellően izgalmas, bár minden részletével találkozhattunk már korábban is, végigjátszásához pedig nagyjából 7-8 óra bőven elegendő. A látvány összességében kimondottan szép, ameddig nem kezdjük apró elemeire bontani. Ugyanakkor az is tény, hogy az új CoD is elsősorban a többjátékos résszel szeretne sikereket elérni, amelyhez idén megújult zombis játékmód is társult. Ezekről azonban beszámolóm második felében, a multi rész alaposabb tanulmányozását követően fogok mesélni.