Omerta - City of Gangsters

Lássuk be, manapság az amerikai szesztilalom témáját és korszakát csak nagyon kevés játék dolgozza fel. Ezek közül kétségkívül a Mafia sorozat (már ha lehet két részt sorozatnak tekinteni) a leginkább kiemelkedő, és így hirtelen nem is nagyon tudnék másikat mondani. Ezért is örültem meg nagyon, amikor tavaly nyáron a Kalypso Media bejelentette, hogy készül az Omerta - City of Gangsters. A játék a körökre osztott és a valós idejű stratégiai alkotások érdekes keverékének ígérkezett, némi szerepjátékos beütéssel, nem feltétlenül csúnya grafikával, bőséges tartalommal, részletes menedzsment funkciókkal. Ehhez képest a végeredmény az elmúlt hónapok talán legkeservesebb tesztelését hozta el, és mindez már csak azért is fájó számomra, mivel néhány héttel ezelőtt volt szerencsém kipróbálni a játék demóját is, és az alapján – bár sejthető volt, hogy nem született új klasszikus – még reménykedtem, hogy az egész jól fog elsülni.

Az Omerta az 1920-as évekbe, Atlantic Citybe repít.A játék története természetesen a gengszterek aranykorába, az 1920-as évekbe repít minket, helyszínül pedig Atlantic Cityt választották a készítők. Mi magunk egy pitiáner szicíliai rosszfiút alakítunk, akinek az előéletét mi magunk határozhatjuk meg. Eleinte egymagunkban, majd egyre gyarapodó családunk segítségével kell új és új feladatokat elvégeznünk, amelyek idővel egyre összetettebbé és keményebbé válnak. Először csak kisebb rablások, egy zugkocsma beindítása, vagy valaki becserkészése és kicsinálása a dolgunk, ám később egész bűnszövetkezetet kell kiépítenünk, csempészekkel, behajtókkal, illegális fogadóirodákkal és hasonlókkal. Az egész így leírva még akár jól is hangozhat, ugyanakkor sajnos a játék küldetéseit gyakorlatilag semmilyen értékelhető sztori nem köti össze, vagy legalábbis nagyon minimális.

Az Omerta elején egy rövid történetet ismerhetünk meg gyerekkorunkról, amelynek bizonyos elemeit mi magunk választhatjuk ki (mi volt a becenevünk, mi volt a legnagyobb csínytevésünk, ilyesmi). E döntéseink nyomán alakul ki karakterünk fizikai ereje, kézügyessége, állóképessége, esze, bátorsága és tökössége. Ezeknek mind kizárólag a körökre osztott csaták során van jelentősége. Erőnk határozza meg a megtehető távolságot, kézügyességünk a lőfegyverek használatát, eszünk azt, milyen gyakran kerülünk sorra, míg bátorságunk a támadási pontjainkat növeli. Állóképességünk természetesen életerőnket befolyásolja, tökösségünk pedig azt, a szorult helyzetben milyen hamar pánikolunk be.
A csaták képezik a játék lényegének nagyjából felét, míg ugyanennyire fontos bűnszervezetünk menedzselése is, de erről majd picit később. A csaták elején meghatározhatjuk, hogy mely bandatagok vegyenek részt benne, illetve minden esetben lehetőségünk van egyvalakit támogató feladatokkal ellátni. Ezek bizonyos előnyöket jelentenek számunkra, például elküldhetünk valakit, hogy itassa le, vagy csalja el az ellenséges egységek egy részét. Minden ütközet előtt ment a játék, ami kimondottan hasznos, mivel ha nem figyelünk eléggé, könnyen otthagyhatjuk a fogunkat. Szerencsére ha egyetlen bandataggal is, de nyerünk, akkor a többi elesett bandatag is életre kell, ám különböző sérülésekkel fognak bajlódni a következő napokban, amelyek befolyásolják képességeiket. Karaktereink a harcok során fejlődnek is, szintlépésnél pedig új perkekre tesznek szert. Ezekből kellemes mennyiség áll rendelkezésre, ám többségük csak nagyon minimális előnyt nyújtanak (például 5%-kal nagyobb esély a kritikus találatra, és hasonlók).

Bár a rengeteg apró részlet változatos játékmenetet vetít elénk, az egy kaptafára épülő küldetések miatt unalomba fullad a játék.A játék valósidejű stratégiai oldala a menedzsment feladatokat takarja. Alvilági tevékenységünk ugyanis nagyon összetett(nek tűnik). Minden küldetésnek van egy meghatározott célja (gyűjts össze ennyi meg ennyi piszkos pénzt, kutasd fel XY-t, létesíts illegális fogadóirodákat stb.), ám annak eléréséhez minden küldetésben ugyanazt kell végigcsinálnunk. Jól nevelt bűnözőkhöz méltón két költségvetésünk van: a piszkos pénz és a tisztára mosott. Leginkább az előbbivel fogunk gazdálkodni, ehhez pedig úgy juthatunk hozzá, ha sör- és szeszfőzdéket, fegyverkereskedést, zugkocsmákat, étkezdéket, behajtó irodákat és hasonlókat nyitunk. Ezeken keresztül kereskedhetünk a játék három fő pénzforrásával: sörrel, szesszel és fegyverekkel. Cselekedeteink a város lakóiból félelmet vagy elismerést váltanak ki, ezek szintén befolyásolják egyes üzleteink sikerességét, terjeszkedési lehetőségeinket, és természetesen a rend őreinek gyanakvását is. Van ugyanis egy körözöttségi szintünk is, amely ha eléri a maximumot, komoly nyomozás indul ellenünk. Ebben az esetben vagy lefizetjük a megfelelő személyeket, vagy bemártunk valakit, esetleg megpróbálhatjuk erővel eltűntetni a bizonyítékokat (vagyis komoly harcba keveredünk a rendőrökkel).
A fent leírtak alapján az ember azt gondolná, hogy a rengeteg apró részlet és tennivaló változatos és érdekes játékmenetet kínál, ám ez sajnos nagyon nem igaz. Minden küldetésben ugyanazt kell tennünk: bérlünk épületeket, megnyitjuk saját üzleteinket és gyárainkat, majd esetleg nekiugrunk az ellenséges bandák telepeinek, vagy felkutatjuk a felkutatnivaló ellenségeket. És ennyi, vagyis a harmadik küldetés után unalomba fullad az egész, amin nem segít a folyamatosan bővülő banda, sem az egyébként pofás főhadiszállás-fejlesztgetés sem.

A grafikával alapvetően nincs nagy baj, hozza egy közepes játéktól elvárható szintet. Madártávlatból a városban zajlik az élet, folyamatosan változik az időjárás és a napszak is. Sajnos minden utcán sorházakba botlunk, így az összkép mégsem olyan változatos, ahogy azt eleinte hittem. Csaták során sokkal közelebbről láthatjuk a környezetet, a pályák egész hitelesen lettek összerakva, de sokszor előfordult, hogy egy-egy tereptárgy (mondjuk egy gyártelepen egy kémény) csúnyán betakart és a kameraállás megváltoztatására kényszerített, úgy viszont már nem láttam jól az ellenséget.
Hangok terén is vannak gondok. A játék zenéje tulajdonképpen nem rossz, én kimondottan szeretem a korszak jellegzetes muzsikáit. Csakhogy épp nagyjából öt darab van az egész játékban, így negyed óra után ismétlődni kezd az egész, ami nagyon idegesítővé tud válni. Ahogyan a szinkronhangok is nagyon erőltetettek. Annyira túljátsszák a színészek az olaszos akcentust, hogy néha az már a nevetségesség határát súrolja.

A kampány mellett kapunk többjátékos és szabad játék lehetőségeket is, amelyek némileg kitolhatják a játékkal eltöltött perceinket. De sajnos az egész annyira összecsapottra sikerült, hogy nehezen hiszem, hogy bárkiben is beindította a jobb játékokra oly jellemző „csak még egy pályát” ösztönt. És az Omerta talán legnagyobb hibáját a legvégére hagytam. Oké, ez egy közepes játék, tehát ne is várjunk tőle többet. Ha így nézzük, akár még magasabb pontszámokat is kaphatna, csakhogy! A játék a Steamen 45 eurót kóstál. Igen kérem, majdnem annyiba kerül, mint a Far Cry 3, vagy épp az XCOM: Enemy Unknown (hogy stratégiai játékot is említsek)! Csakhogy messze nem képviseli azt a színvonalat, mint az említett alkotások! Talán pár hónap múlva, harmad-, vagy negyedennyiért már megfontolható vétellé minősülhet.