A 2007-es Portal tulajdonképpen új műfajt alkotott, hiszen előtte nem nagyon lehetett hallani FPS nézetű logikai játékokról (bár a Half-Life 2-ben már azért felbukkantak ilyesmi feladványok, mint például a játék elején a libikókás eset a betontéglákkal). Akárhogy erőltetem a kis buksimat, nagy fejlesztőtől azóta nem nagyon rémlik hasonló játék. Az Airtight Games Quantum Conundrumja villan be némi gondolkodás után, meg talán a Raven Singularityje sorolható valamennyire ide (bár ott is inkább a mészárláson, semmint az időmanipuláláson volt a hangsúly). De az indie fejlesztések közül is csak a The Ball és a Q.U.B.E. az, ami eszembe jut, más nem nagyon. Csodálkozom, hogy ilyen sovány a felhozatal ezekből a játékokból, hiszen a Portal rendkívül sikeres lett, így azt gondoltam, több fejlesztőt/kiadót megmozgat a téma. Vagy az én agyam kápos, de nagyon...
Aztán egy ausztrál fiatalember, név szerint Alexander Bruce elkezdett fejleszteni egy Unreal Tournament III modot, amelyet a 2009-es Tokyo Game Show-n bemutatott, és ez annyira megtetszett Mike Cappsnek, az Epic elnökének, hogy kapott tőle egy Unreal Development Kitet (az UDK akkor még titkos project volt az Epic berkeiben). Teltek-múltak a fejlesztéssel és bemutatókkal töltött évek, a játék sorra nyerte a díjakat, ahol csak Alex bemutatta, míg végül 2013. január 31-én megjelent a Steamen. Igen, egy játék, 2013-ban, amit egyetlen ember fejlesztett (két segítője azért akadt: Robin Arnott felelt a hangokért és Siddhartha Barnhoorn a zenéért), fityiszt mutatva azoknak, akik szerint utoljára a 80-as években C64-en és ZX Spectrumon lehettek sikeresek az egy(pár)emberes fejlesztések.
És most tessék engem sajnálni, de nagyon: úgy kell írjak erről a játékról, hogy egy milliméternyi spoiler sem lehet benne – ami erősen kemény dió. Miért? Mert az Antichamber nem pusztán csak egy logikai játék, hanem egyfajta pszichotikus utazás is egyben, és mint ilyen, főbenjáró bűn lenne bármit is elárulni róla. Egy furcsa szobában találjuk magunkat a játék kezdetekor, amely egyben a menü szerepét is betölti. Letisztultság, sallangmentesség, funkcionalitás – elsőként talán ezek a szavak jutnak az eszünkbe, amikor ezt meglátjuk. Aztán elindulunk a Nagy Kalandra: a térképen rábökünk az első helyszínre. És ahogy próbáljuk megfejteni az első feladványt, fokozatosan rájövünk arra, hogy:
- Minden, amit begyakoroltunk az eddigi játékokban, itt el kell felejtenünk.
- A tér itt teljesen másként viselkedik, mint ahogy azt megszokhattuk (elég a játék logóját megnézni a lehetetlen háromszögével és karikájával, vagy a trailerben szereplő feladványt).
- A falakra írt segítségek sokszor életbölcsességeket (is) takarnak.
- Itt nincs kudarc, nincs zsákutca: ha valami nem sikerül, lehet, hogy valami teljesen más helyen lyukadunk ki, mint amire számítottunk.
- Kudarc híján elveszteni sem tudjuk a játékot, legfeljebb idő kell ahhoz, hogy rájöjjünk a megoldásra.
Nem tudom, Alex milyen pszichedelikusan aktív szubsztanciákon él (én is kérek belőle! :D ), de tény, hogy sok fejtörője irgalmatlanul nyakatekert. Nem megoldhatatlan egyik sem, de mire ezekre rájön az ember, tuti gazdagabb lesz pár ősz hajszállal. És ami a legfurcsább: mindez a nehézség egyáltalán nem frusztráló, sőt. Lehet azért, mert ha valahol elakadunk, simán másik feladványhoz ugorhatunk?
A minimalista design célja bevallottan az volt, hogy a sok csilli-villi effekt ne vonja el figyelmünket a fontos részletekről. Alex nem bújócskát akar velünk játszatni, hanem problémamegoldó képességünket vizsgálja – pont ezért vannak a segítő képecskék és szövegek a falon. Nem a kitolásra megy, hanem arra, hogy együtt oldjuk meg az előttünk lévő feladatot. Ehhez nagyszerűen asszisztál a látvány: semmi sallang, semmi öncélú díszítés – minden a funkciónak van alárendelve, mint a skandináv iparművészetben. Az egyetlen kivétel az a terem, ahol néhány kockában absztrakt művészi alkotásokat láthatunk. A hangok és a zenék adják meg azt a pluszt, ami miatt lélekkel telítődik meg az Antichamber, ami miatt nem lesz ez az egész sivár és nyomasztó. Kiválóan aládolgoznak a hangeffektek és zenetöredékek a hangulatnak, és nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a játék teljesen magába szippantson.
Már megvolna az év játéka? Korai volna ezt még kijelenteni, de az Antichamber tuti befutó. Ha nagyon akarnék, biztos találnék benne hibákat, de eszem ágában sincs ezt az élményt lerombolni – legalábbis itt a cikkben semmiképp sem. ;-) Az ilyen alkotások miatt éri meg játékosnak lenni. Köszönöm, kedves Alexander Bruce, hogy egy ilyen feledhetetlen élménnyel ajándékoztál meg.
