Érdekes helyzetben vagyok, amikor értékelnem kell egy olyan játékgyűjteményt, amely egy előző játékos- (és platform-) generáció egyik méltán közkedvelt és népszerű sorozatának darabjai közül gyűjt össze egy csokorra valót, miközben szinte semmin sem változtat, csak a külcsínt polírozza kicsit ki a mai HD-felbontás orientált trendnek megfelelően – igaz, ezt sem viszi túlzásba. Hogy a tárgyra térjek, a sokak által kedvelt lopakodós játékstílus egyik legnevesebb európai versenyzőjéről beszélek, a dán IO Interactive Hitman sorozatáról, amely a szupertitkos orvosi génmanipulációs- és klónkísérletek „termékeként” született 47-es ügynök viselt dolgait dolgozza fel. Amikor ő a scriptek és a bitek világába lépett az új évezred hajnalán, már nem volt ismeretlen ez a stílus az akkori játékosközönség előtt, hiszen (az ősrégi, kétdimenziós játékoktól eltekintve) Hideo Kojima Solid Snake-je, a Sony Gabriel Loganje és a spanyol Spyglass tolvaja, Garrett is ott osontak már árnyékról árnyékra, fedezékből fedezékbe a különféle platformok monitorain. Az ő akkor még stílusteremtőnek számító kalandjaik folytán nem volt tehát ismeretlen az a semmivel össze nem téveszthető borzongás a Tisztelt Publikum előtt, amikor a másodperc töredékeit is gondosan felmérve és kihasználva halad szépen, lassan, megfontoltan az ember előre, és útját sokkal inkább az óvatos tervezés, semmint az esztelen öldöklés jellemzi. A stílus tehát adott volt, de még kiforratlan, így volt mit alakítani rajta bőven. Mi is az, amit a szóban forgó skandináv sorozat hozzátett ehhez a műfajhoz? Megerősítette azt, és egyszersmind számos újítást hozott bele, mint például az álruhák felöltése vagy a tömegben való elvegyülés lehetősége, és megalapozta ez által olyan számos mai AAA kategóriás széria játékmenetének alapvető elemeit, mint például a Splinter Cell vagy az Assassin’s Creed. És, persze nem utolsó sorban, megajándékozott bennünket egy újabb halhatatlan pixelhőssel a 47-es ügynök személyében.
A régi klasszikusokat mai köntösben felvonultató irányvonal egyik legújabb kiadványa három játékot tartalmaz. Ezek a 2002-es Hitman 2: Silent Assassin, a 2004-es Hitman: Contracts, és a 2006-os születésű Hitman: Blood Money. Bizony, ahogy az az évszámokból is kiderül, a legifjabb is már bőven kisiskolás korba lépett közülük a maga hét esztendejével. Ez mindjárt két dolgot vetít előre: egyfelől azt, hogy abszolút időszerű (és a nemrégiben megjelent új epizód, a Hitman: Absolution kapcsán aktuális is) volt a leporolásuk, másfelől pedig azt, hogy senki ne számítson semmiféle modern, csilli-villi csodára, aki elindítja a lemezt. A mai, felgyorsult világunkat tükröző, pörgős akciót, és a pályákon hulla-hegyeket hagyva való végigrohanást prezentáló játékokkal ellentétben ugyanis ezek még a régebbi korok gyermekei, ahol a lényeg az észrevétlenség és a gondos tervezés volt.
Minden küldetés elején kapunk egy rövid ismertetőt aktuális célpontunkkal, vagy célpontjainkkal, esetlegesen a megrendelő különleges kívánságaival kapcsolatban, aztán miután összeállítottuk a szükségesnek vélt kelléktárunkat, elindulunk, hogy alaposan, négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre feltérképezzük a terepet. Tanulmányozzuk a helyszínt, megfigyeljük az őrök, rendőrök vagy civilek ténykedését, hogy ki, mikor és merre megy, mit csinál, hol hagy esetleg nyitva óvatlanul egy ajtót vagy egy ablakot, vagy hol vét egy apró, jelentéktelennek tűnő hibát, ami mind-mind a mi malmunkra hajtja a vizet. A legjobb dolog az egészben a nagyfokú szabadság. Ez jelen esetben nem azt jelenti, hogy amerre a szemünk ellát, mindent bebarangolhatunk, hanem azt, hogy mi magunk dönthetjük el, hogy hogyan, milyen módszerrel iktatjuk ki a célszemélyeket. Vannak persze néha kötelezően betartandó szabályok is, mint például amikor balesetnek kell feltüntetni egy orgyilkosságot, de rendszerint ilyenkor is számos lehetőség áll a rendelkezésünkre. És habár egy profi ártatlan életet nem olt ki, néha a cél szentesíti az eszközt. Ilyenkor fájó szívvel ugyan, de hangtalanul megfojtunk egy szakácsot, egy pincért, egy postást, vagy valakit, akinek gyorsan a bőrébe bújva átjuthatunk egyébként rázós helyeken is. Ezekben a részekben még nem hajtjuk félre a fejünket, hogy a tenyerünkbe temetve arcunkat slisszoljunk tova, ha „kolléga” közelébe érünk, így könnyen előfordulhat, hogy ha nem vagyunk elég óvatosak, rajtakapnak és ráfázunk. (Megjegyzés: annak idején sem értettem, hogy hogyan és miről szúrnak ki minket egy, a teljes testünket elfedő álruhában egy zsúfolt helyen, de ekkor ez még így működött.) Mindezekből következik, hogy ez a játék bizony a rendszeres elbukás és újrakezdés jegyében zajlik minden egyes küldetés alkalmával, egészen addig, amíg elegendő információt nem gyűjtöttünk és kész nincsen a tervünk. Aki már ismeri a járást, az akár néhány perc alatt is végezhet egy adott helyen, de ahhoz, hogy ez így legyen, alapos ismeretekre (és persze sok időre) lesz szüksége. Ugyanakkor pont a számtalan lehetőség az, ami tovább hajtja az embert, aki újra meg újra nekiveselkedik egy küldetésnek, talán csak azért, hogy kipróbáljon egy másik utat. Most nem halálos injekciót használ majd, hanem távcsöves puskát, és nem rejti el a meggyilkolt biztonsági őr tetemét a hátsó kert egyik eldugott sarkában, hanem éppen ellenkezőleg, felhasználja a felfedezésekor keletkezett zűrzavart. Ez egyszersmind az újrajátszás lehetőségét és igényét is megteremti, akár sokadszorra is.
A programot senki ne a grafikája miatt akarja megvásárolni. Az annak idején a legszebbek közül való volt, de ma már bőven kopottasnak mondható. A HD felbontás kiélezte ugyan a textúrákat, de az előre renderelt átvezetőkkel rendelkező epizódok mozijai során ez nem mutatkozik meg. A fény-árnyék effektek mindazonáltal nagyon hatásosak, ma is bőven megállják a helyüket. Ami viszont jól megfigyelhető, az a játék, és ezzel együtt a sorozat evolúciója. A fejlődő külcsín mellett módszereink és lehetőségeink is finomodnak, és az előbbi részek esetlegesen zavaró vagy idegesítő momentumai is jelentős javuláson mennek keresztül. Az a bizonyos „álruhában való azonnali lebukás” is sokat változik a Blood Money című epizódig, ahol már az „először kérdez, aztán lő” elvet vallják felfedezőink ennek ellentettje helyett. A hangulatot remekül aláfestő, baljós zene – ami nem mellesleg a kiváló Jasper Kyd munkáját dicséri –, és a remek szinkron maradtak a régiben. Ahogy gyakorlatilag minden egyéb is, kivéve azt, hogy most először kapott helyet ez a három kiváló program egy (illetve az Xbox 360-as verzió esetében két) korongon, hogy a jelenlegi (és itt a „jelenlegi” szóra helyezem a hangsúlyt) konzolgeneráció tulajdonosai is végigizgulhassák a 47-es ügynök hajdani küldetéseit, szám szerint negyvenet. Aki esetleg lemaradt volna róla az Absolution előrendelőjeként, az megkapja bónuszként a Sniper Challenge pályát is az amúgy is bőséges csomaghoz. Ami pedig kicsi hazánk szülötteinek szívét külön megdobogtathatja – az egyes epizódok zeneanyagának hazai felvétele mellett –, az a Budapesten játszódó misszió, amivel a legelső sorban a mindmáig PC-exkluzív első rész történéseit újra feldolgozó Contractsben találkozhatunk.
Mondandóm végére érve megjegyezném, hogy ez bizony egy ütős kis gyűjtemény a javából. Lehet, hogy nem a legmutatósabb, de a legizgalmasabbak közé bizton befér. Aki valamikor szerette a sorozat előző darabjait, vagy még esetleg nem ismerné őket, vágjon hát neki bátran a Hitman HD Trilogy végigjátszásának. Csak aztán ne akarja leütni a postást, ha az véletlenül hátat fordít neki!
