2006-ban jelent meg a Capcom külsőnézetes akciójátéka, a Lost Planet: Extreme Conditions. A történet egy fagyos bolygón, az E.D.N. III-on játszódott, ahová az emberiség azért küldött expedíciót, mert a Földet kitartó munkával szinte lakhatatlanná tették. A bolygót kőkemény jégkorszak uralja, felszínén pedig rovarszerű lények, az Akridok kószálnak. 2010-ben érkezett a folytatás, amely tíz évvel később vette fel újra a történet fonalát. Eddigre a bolygó felszíne felmelegedett annyira, hogy már nem borítja mindenhol jégtakaró, ám az emberi kolóniák véres háborút folytatnak az elsőszámú nyersanyagért, a T-energiáért. A fejlesztést ezután átvette a Spark Unlimited, akik úgy határoztak, hogy a harmadik epizód nem egyenes folytatás lesz, inkább előzmény. A főszereplő is új, aki ismét a fagyos világban találja magát, ahol aztán mindenféle kalandokba keveredik.
A Lost Planet 3 főszereplője Jim Peyton, aki a biztos pénz reményében érkezik az E.D.N. III-ra. A játék intrójában már aggastyán, aki egy barlangban reked unokájával, így elérkezettnek látja az időt, hogy egy picit meséljen az életéről.
Peyton egyszerű szerelőként kezdi pályafutását a bolygón, feladatait pedig saját karbantartórobotjával látja el. Ekkor még alig néhányan tartózkodnak a bolygón, elsődleges céljuk, hogy nyersanyagot bányásszanak és juttassanak vissza a Földre a Neo-Venus Corporation, ismertebb nevén a NEVEC megbízásából (ez az a vállalat, amely az első játékban már szinte diktatórikus hatalmat gyakorol az egész bolygó felett). Ám Peytonnek idővel gyanússá válnak a dolgok, úgy érzi, főnöke elhallgat előle egyet s mást, így különösebben nem is lepődik meg, amikor kiderül, nem is ők a bolygó első kolóniája.
A játékmenetről kis rosszindulattal azt lehet mondani, hogy ügyes válogatás a Dead Space, a Gears of War és a Just Cause elemeiből. Persze ez nem teljesen igaz, ám rengeteg a szembetűnő hasonlóság az említett játékokkal. A kezelőfelület nagyon emlékeztet a Dead Space-ben megismert holografikus megoldásokra, míg a harcok során használt fedezékrendszer azonnal a Gears of Wart juttatta eszembe. A Just Cause-ra a kilőhető csáklyánk hajaz, amellyel magasabb helyekre juthatunk fel.
Meghatározó eleme a játékmenetnek robotunk, amelynek pilótafülkéjében legalább annyi időt töltünk, mint azon kívül. Mivel alapvetően egy egyszerű karbantartórobotról van szó, ezért fegyvereket ne is keressünk rajta, helyette mindössze egy fogókart és egy fúrófejet találunk. Persze a harcok során ezeknek is nagy hasznát vesszük, valamint idővel új felszereléseket (többek között extra pajzsot) vásárolhatunk hozzá. Robotunk mellett saját magunkat is fejleszthetjük, új fegyverek és különleges felszereléseket szerezhetünk be, amelyekkel erősebbé és gyorsabbá válhatunk. Eleinte mindössze egyetlen pisztolyunk van, de idővel szert tehetünk számos kiegészítőre is. Fegyverek terén nem túl nagy a választék, de legalább a többség kimondottan hatékony: puska, géppuska, plazmaágyú, számszeríj, vadászpuska, valamint gránátok állnak a rendelkezésünkre. Egy-egy küldetés során mindenfelé lőszeres ládákat találunk, amelyekből pótolhatjuk lőszerkészletünket, erre pedig nagy szükség is van, ugyanis mindig és mindenhol számítanunk kell az akridok megjelenésére.
És ha már szóba kerültek a bolygó rovarjai, érdemes pár szót beszélni róluk. Nem tagadom, amikor először megpillantottam a leggyakrabban előforduló akridot, heves nevetésben törtem ki. Az ugyanis úgy néz ki, mint egy rovarlábakon járkáló alien tojás. Ezt leszámítva azonban meglehetősen változatos a ránk rontó akridok skálája: találunk oroszlánra hasonlító lényt, hatalmas skorpiót, repülő rovarokat és a Dead Space egyik lényére hasonlító változatot is, amely meglepően okosan harcol. Ez a rovar ugyanis fedezékről fedezékre haladva lövöldözött rám tüskéivel, ha pedig óvatlanul túl közel engedtem, azonnal rám vetette magát. Mellette voltak azért arctámadók is, ők leginkább szárazföldi rájákra hasonlítottak.
A játékban időközönként amolyan boss-fightokra is sor kerül, ilyenkor szinte mindig egy gigantikus méretű lénnyel kell megküzdenünk. Sajnos ezek a csaták sem tartogatnak túl sok kihívást, ugyanis mindig ugyanaz a menet: a rovar bizonyos részét kell lőni, amíg az le nem szakad róla, majd egy másikat és megint egy másikat, amíg ki nem múlik. Közben pedig el kell ugrálni a támadásai elől, ami megint csak nem egy nagy mutatvány.
A játék fő fizetőeszköze az említett T-energia, amely többek között a lelőtt akridok testéből nyerhető ki. Itt előjött a játék egyik hibája is, ugyanis többször előfordult, hogy egy nagyobb csata után mentem volna begyűjteni a kilőtt óriásrovar alól a mannát, ám az olyan helyekre hullott le, ahova a játék nem engedett lépnem, így az értékes anyag ment a levesbe.
Eddig halogattam a Lost Planet 3 grafikájának említését, de előbb-utóbb muszáj kitérnem rá. Bevallom, kicsit bajban vagyok, mivel nem igazán tudom jól összefoglalni gondolataimat. A játék ugyanis nem csúnya, de mégis az. A karakterek, az animációk és a mimika nagyjából az első rész korszakát, vagyis bő 6 évvel ezelőtti színvonalat képvisel, Peyton mozgása is nehézkes és darabos. Az átvezető videók megdöbbentően alacsony felbontásúak. Ha közelebbről megnézzük, a tereptárgyak sem mutatnak túl jól, sem a belső, sem a külső részeken. Cserébe viszont az effektek és az összhatás nagyon rendben van. A bolygó felszínén tomboló elektromos jégviharok nagyon szépek és látványosak. A legtöbb gigantikus rovart is korrektül lemodellezték és kellően változatosak (bár tény, hogy itt is erősen érezhető némi nyúlás a Csillagközi invázió lényeitől). Az általános látvány, amikor egy-egy küldetés során megálltam egy sziklaperemen és lebámultam a bolygóra, egészen magával ragadó. Éppen ezért nagyon vegyes érzésem van a látványvilággal kapcsolatban. Ha összegeznem kéne, akkor általánosságban rendben van, egészen addig, amíg nem mélyülünk el egy picit a részletekben.
A hangok terén viszont már nincs ok panaszra, ugyanis a színészek zöme remekül teszi a dolgát. Főleg Peyton alakít jól, ugyanis ha visszafogottan is, de sokat viccelődik, ami ad egy kellemes hangulatot a játéknak. A zenék pedig egyenesen mesteriek a játékban: remekül keverednek benne a country muzsikák (Peyton ezt szereti hallgatni a robotban, mi pedig váltogathatunk a dalok között), valamint az akció során felcsendülő pergősebb zenék. Amikor pedig valami veszély leselkedik ránk, mondjuk egy elhagyatott bázis szűk és sötét folyosóján, bizony egészen hátborzongató dallamok borzolják a kedélyeinket.
A Lost Planet 3 olyan játék lett, amelyben sokkal nagyobb lehetőségek rejlettek, ám a fejlesztőknek ezeket nem sikerült előcsalogatnia. A játékmenet hamar unalmassá válhat, amit az apránként feloldható új eszközök sem mentenek meg. Sokat ront ezen még a robottal való végtelennek tűnő menetelés is. A látvány felemás lett, mondhatni, nem ez minden idők legszebb Unreal Engine 3 játéka. Cserébe a hangok és a történet egészen jól sikerült, így akiket elkap a hangulat, azok jól szórakozhatnak Jim Peyton kalandján.
