Független fejlesztők és közösségi finanszírozás: e két fogalom már kezd nagyon összeforrni. Olyan elképzelések és ötletek valósulhatnak meg így, amelyeket a befektetők által irányított mamutkiadók nem mernének megkockáztatni – persze a siker így sem garantált. Olyan élvezetes játékok születtek így, mint például a Faster Than Light vagy a (minden morgásom ellenére kedvencemmé vált) Shadowrun Returns. Persze ahogy a klasszikus rajzfilmben is elhangzott: „Ám a törpök élete nem csak játék és mese...” – vannak olyan játékok is, amelyek ugyan sikeres gyűjtést tudhatnak maguk mögött, mégsem sikerültek igazán jól.
Sajnos jelen értekezésem tárgya is ebbe a kategóriába tartozik. A San Filippo testvérpár műve a Race the Sun, kettejük közül Aaron olyan AAA címeken dolgozott már, mint a Singularity, a Call of Duty: Modern Warfare 3 és az X-Men Origins: Wolverine. A Kickstarteren kért 20000 dollárt sikerült összekalapozniuk, többet nem nagyon. Miért?
A koncepció alapjaiban véve nem lett volna rossz: végtelen száguldás egy végtelen világban, egy napenergiával hajtott repülőgépszerűséggel. Árnyékban csak az akkura hagyatkozva repülünk (illetve ha az elfogy, akkor a lendület még vihet minket egy darabig), valamint a Nap is egyre inkább száll a horizont alá. Ennyi az érdekesség, a kivitelezés pedig a következőképp sikerült...
Én elhiszem, hogy cél nélkül nehéz élvezetes játékot alkotni, de a háromszögek gyűjtögetése a ’80-as évek egyszerűbb játékait idézi, mint például a Pac-Mant – ezzel csupán annyi a gond, hogy igencsak idejétmúlt ez a fajta játékmechanika. Repülünk bele a vakvilágba, néha felveszünk egy boostert, amellyel nemcsak gyorsabban repülünk, de a Nap is feljebb kúszik az égen; néha egy ugró power-upba botlunk, így lehetőségünk van kiugrani a rázós helyzetekből; később pedig atombombákkal szórják a pályát, és a robbanásba belerepülve másodpercekig nem látunk semmit. Nem hangzik túl izgalmasan, igaz? Nem is az, annak ellenére, hogy azt az egy szál hivatalos pályát, amelyen repülhetünk, naponta változtatják – a gond az, hogy bár próbál változatos lenni az adott keretek között, a motívumok, ami alapján a pályák készülnek, hamar kiismerhetőek és unalmassá válnak. Ja, és az egész célja a globális ranglistán minél előkelőbb helyet elfoglalni az összegyűjtött pontszámunk alapján...
Ami pedig a megvalósítást illeti: nézzétek a képeket! Sivár, lehangoló, szürke. Miért szürke? Miért kell ennyire depresszívnek lenni? A lilás pálya, amit pár képen láthattok, egy másik játékos által készített pálya – nem lett volna jobb így? Jut eszembe, a pályaszerkesztőt nem találtam meg, bárhogy kerestem... A lehetőség legalább elvileg adott, hogy saját játszóteret hozhassunk létre. Az űrbéli pálya, amely pár másik mellékelt képen bukkan fel, ugyan a készítők műve, de ugyanolyan semmitmondó és lapos, mint a „sima” világé. Félreértés ne essék, bírom én a minimalista, művészi grafikát (lásd Antichamber), de ez nagyon kevés. A hangok ugyanilyen minimalisták és semmilyenek, a négy zeneszámra, ami játék közben szól, hamar ráun az ember. Beígértek valamiféle aszimmetrikus multiplayer módot is, erre sem találtam rá, de elvileg valami olyasmiről van szó, hogy ott folytathatjuk a repülést, ahol csapattársunk abbahagyta. Ennek se sok értelmét látom, de hát biztos bennem van a hiba.
Próbáltam élvezni a Race the Sunt, nagyon próbáltam. Egyszer, talán még az elején, amikor még minden újdonságnak számított, sikerült egyfajta meditatív tudatállapotba kerülnöm és valamennyire élveznem a száguldozást és az akadálykerülgetést, csak ez nem tartott nálam olyan sokáig. A másik dolog, ami nagyon nem tetszik, az az ár: 10 dollár egy olyan játékért, amit telefonon überel egy ingyenes mobilos SpeedX (Android, iOS)? Meh...
