A játékrebootok kényes témakört jelentenek néhány éve, miután Hollywoodhoz hasonlóan a játékfejlesztők is rászoktak arra, hogy egyes klasszikus címeket újra elővesznek, és modernizálják, átalakítják, újratálalják őket úgy, hogy lehetőleg mind a régi, mind az új, „casualebb” generáció számára élvezhetőek legyenek. Láttunk remek példákat az ilyen felújításokra, és kevésbé jókat is – legutóbb nyáron, amikor a Rise of the Triadet teszteltem, fordult meg a fejemben a kérdés: milyen a tökéletes remake? Elég, ha foggal, körömmel ragaszkodik az eredeti játék szellemiségéhez, és cserébe még az is megbocsátható neki, ha grafika és történet terén nincs a többi mai programmal egy színvonalon, sőt, több kisebb hiba, átgondolatlanság is belecsúszott a receptbe? Vagy a mű szinte teljes átírása is megengedhető néhány alapelem megtartása mellett, ahogy azt például az idei DmC is tette a 2001-es első Devil May Cry-jal? A téma újra és újra eszembe ötlött, egészen addig, amíg meg nem érkezett az 1997-es Shadow Warrior újrázásának tesztpéldánya, és meg nem tapasztaltam, milyen az, amikor egy reboot közel tökéletesre sikerül.
A Shadow Warrior ugyanis a maga nemében talán a legjobb példa arra, hogyan kell egy régi, jól ismert klasszikust modernizálni úgy, hogy a lehető leghűbb maradjon a gyökereihez, és közben megfeleljen minden igénynek, amit egy mai játékkal szemben támaszthatunk. Főhősünk ismét a távol-keleti harcművészetekben jártas testőr, Lo Wang, a Zilla Enterprise alkalmazottja (bár jóval fiatalabb, és sokkal kevesebb rasszista jellemvonással rendelkezik, mint az eredetiben), aki egy ősi szamurájkardot, a Nobitsura Kaget próbálja megszerezni főnökének, Master Zillának. A vásárlási kísérlet katasztrofálisan végződik, Wanget az eladót szolgáló misztikus démon, Hoji csapdába ejti. A Zilla mester mögött álló sötét erők türelme azonban véges, és Wang kudarcát követően borzalmas seregeket szabadítanak el az Árnyékvilágból, hogy öljenek meg mindenkit, és szerezzék meg a kardot, az egyetlen fegyvert, amellyel az ősi istenek megsebezhetőek, és ebből kifolyólag megállíthatóak egy esetleges invázió során. Wang szövetkezik Hojival, majd újdonsült természetfeletti képességeivel és brutális fegyverarzenáljával elindul, hogy kiderítse, mi áll a dolgok hátterében, és megállítsa az apokalipszist.
Az összhatás valami elképesztően wangtasztikus!
A játékmenet a rövid átvezetőket leszámítva, amelyek során általában Wang és/vagy Hoji szellemes aranyköpéseinek lehetünk szem- és fültanúi, lényegében hatalmas, gyönyörű pályák bejárásából, ellenfelek ezreinek brutális felszeleteléséből (több és látványosabb a gore, mint a Rise of the Triadben), időnként kulcsok, a kapukat nyitó misztikus szobrok felkutatásából, valamint opcionálisan titkos helyek, elrejtett tárgyak felkutatásából áll. Az összhatás pedig, amit ez az egész alkot a remek zenékkel és iszonyatos brutalitással megfűszerezve, valami elképesztően wangtasztikus. Talán a tavalyi Painkiller: Hell & Damnationt leszámítva nem volt az utóbbi években olyan FPS, ami ennyire csak az agyatlan lövöldözésről és a pályák átkutatásáról szólt, ennyire hűen idézte a kilencvenes évek derekát, és ilyen szinten lenyűgözött, magával ragadott volna. A Shadow Warrior nem egyszerűen felidézi a régi szép időket – eléri, hogy élvezzük az ismerős elemeket, motivál minket a minél őrültebb, kreatívabb, kevesebb sérüléssel átvészelt darálásra.
Ennek legfőbb oka a fejlődési rendszert – Wanget ugyanis három különböző módon fejleszthetjük még brutálisabb gyilkoló géppé. A pályákon felszedhető pénzből és földi értéket képviselő tárgyakból fegyvereinket tuningolhatjuk, nagyobb tárakat, kisebb visszarúgást kaphatnak arzenálunk tagjai (bár a lőfegyverhasználat kissé opcionális, a játék nagy része teljesíthető az ominózus katana használatával). A karma, amely az ellenfelek leölésért, mágikus italok elfogyasztásáért jár, illetve teljesítményünk alapján bónuszként az egyes csaták végén Wang tulajdonságait fejleszti (a Far Cry 3-hoz hasonlóan tetoválások megjelenítésével), több életerőt, hatékonyabb életerőcsomagokat, nagyobb sebzést ad neki, és lehetővé teszi számára az ellenfelek felhasználását is – gyógyuláshoz például elfogyaszthatjuk a lelküket, a játék leghatékonyabb fegyvereiként használhatjuk kivágott szíveiket és a nagyobb démonok fejét. Végül vannak a Ki kristályok, amelyeket főként a pályákon elrejtve találunk, és amelyekkel olyan tetkókat vehetünk, amelyek Wanget új, mágikus erőkhöz juttatják. Ezeket speciális billentyű- és egérkombinációkkal hívhatjuk elő – általában két lépés az egyik irányba, majd az egyik egérgomb lenyomva tartása –, és segítségükkel gyógyíthatjuk magunkat, ellenfeleinket hátralökhetjük, magatehetetlenül a levegőbe emelhetjük, kissé kreatívabban élhetjük ki a pár éve a Bulletstormban kifejlesztett kreatív gyilkoló énünket.
Vicces, vér- és adrenalindús, nem veszi magát komolyan, mégis minden elvárásnak megfelel.
Az egyetlen negatívum, amit hirtelen fel tudnék róni a játék számlájára, az a multiplayer hiánya. Ettől eltekintve egy közel tökéletes retro-FPS lett a Shadow Warrior, ami rendelkezik az eredeti majdnem minden előnyével, és sikeresen korszerűbbé tette, bővítette azt. Hoji és Wang dinamikája wangtasztikusan jól működik, a rejtett helyek felkutatása kitűnő metajáték, Steam achievementek és gyűjtögethető kártyák hada várja a játékosokat, a végigjátszás pedig kellemesen hosszú, és remek kihívást tartogat mindenki számára. A készítők a humorról sem feledkeztek meg, rálelhetünk Serious Sam, Hard Reset és régi Shadow Warrior játékgépekre, ha a Steam profilunkon rajta van a Saint's Row IV, Wang az abból ismerős óriási Penetrator műpéniszt is kardként forgathatja, a kíváncsi játékosok pedig még extra hülyeségekre is ráakadhatnak – a pályákon kufircoló nyulak megzavarása után például néha magunkra haragíthatjuk a Monty Pythonra kikacsintó pokoli nyúldémont, a játék egyik legkeményebb ellenfelét.
Ha szereted az olyan retro FPS-eket, mint a Painkiller és a Serious Sam, esetleg hozzám hasonlóan csalódtál a nyáron megjelent Rise of the Triadben, a Shadow Warrior a legwangtasztikusabb választás számodra (A PR-ügynökség külön - kis mókás fenyegetéssel is megerősített :) - kérése volt, hogy a cikkben szerepeljen ez a szó, és mivel az ilyen hülyeségekben benne vagyunk, wangtasztikusan teljesítettük kérésüket ;-) ). Vicces, vér- és adrenalindús, nem veszi magát komolyan, mégis minden elvárásnak megfelel. Ajánlott.
