Sohasem fogom elfelejteni a következő, öcsémmel valamikor 1992-ben folytatott párbeszédet:
- Te, Gergő, az egyik osztálytársamnál láttam tegnap egy tök jó játékot!
- Mi volt a címe?
- Arra már nem emlékszem, de mintha valami In the Dark, vagy ilyesmi lett volna.
- És mi volt benne a tök jó?
- Az, hogy másképpen volt megrajzolva benne a fickó, akivel vagy, teljesen körbe lehetett forgatni, és sokféleképpen tudott ölni.
Ezzel a – valljuk be – nem túl meggyőző felvezetéssel kezdődött máig tartó örök barátságom a túlélőhorror műfajával. A szóban forgó alkotás a nevezett stílus egyik – vagy talán a – legelső játéka, az Alone in the Dark volt. A zseniális programból kisvártatva trilógia lett, míg közben elkészült az a halhatatlan, jóval ismertebb és elismertebb játék is, amelyet világszerte előszeretettel titulálnak a tűlélőhorror játékok ősapjának. A Resident Evil, avagy eredeti, japán címén Biohazard első iterációja 1996-ban került a PlayStation, a Sega Saturn és a PC tulajdonosok polcaira. Aztán persze következtek az újabb epizódok (én a második résznél kapcsolódtam be a szériába, és mind a mai napig ez az egyik kedvencem a sorozatból), amelyeknek hála ma már a mellékszálakkal együtt bőven a húszat is meghaladja a franchise-zá bővült sorozat tagjainak száma.
1996 óta sok idő telt el, aminek érzékeltetésére elég annyit mondanom: akik abban az évben születtek, tavaly érettségiztek. Majd’ két évtized hardver és játékos viszonylatban is bizony számos generáció be- majd leköszöntét jelenti, így nem csoda, hogy egyre növekvő divattá vált mindenféle remake- és reboot-hegyek előállítása. Ezek létjogosultsága többé-kevésbé érthető, hiszen a tegnap sikerei mai hangszereken is szépen muzsikálhatnak, már ha hozzáértő zenészek végzik áthangszerelésüket. A Resident Evil 2002-ben kapott is egy jelentős átiratot a Nintendo akkori asztali gépére, a GameCube-ra, amely nem egy egyszerű ráncfelvarrás volt csupán, hanem a teljes játék újraértelmezése a masina kapacitásának megfelelően. Ez a verzió zseniálisan sikerült, és ha már lendületben voltak a készítők, hasonló stílusban összedobták mellé a Zero alcímű prequel epizódot is. Ezek a későbbi Wii-re is megjelentek, de ezt leszámítva az azóta számos változáson átesett túlélőhorror műfaj stílusteremtő darabja nem jutott el az újabb gépparkok játékosaihoz. Egészen mostanáig, hiszen a Capcom jóvoltából immár újraszínezett, újraszagosított, „felhádésített” környezetben vághatunk neki a S.T.A.R.S. különleges egység kalandjainak Raccoon City kietlen, zombiktól és mutánsoktól hemzsegő udvarházában, a Resident Evil HD Remaster re-remake-ben.
A sztori fürjtojáshéjban, ha valaki esetleg nem ismerné: a békés, középnyugati, tóparti kisváros, Raccoon City felől rettenetes hírek érkeznek megmagyarázhatatlan halálesetekről, amelyek brutális módja idegenkezűségre utal. Odaküldik hát a S.T.A.R.S. névre keresztelt különleges taktikai egység egyik alakulatát, a Bravo teamet, hogy vizsgálja ki, mi is történt valójában. Amikor velük minden kapcsolat megszakad, kivezényelik az Alpha csapatot is, akik meg is találják társaik helikopterének roncsait az erdő közepén. Miután zombikutyák támadása következtében egy társuk életét veszti, a túlélők a közeli ódon kúria falai közé menekülnek nem is sejtve, hogy igazi megpróbáltatásaik még csak ezután kezdődnek...
A stílus korai képviselőinek megfelelően több szereplővel, többféle módon játszhatjuk végig a játékot, amelynek végkimenetele is többféle lehet. Jelen esetben Chris Redfield vagy Jill Valentine bőrébe bújhatunk. Mindkét esetben más a kezdőfelszerelés (Jillnél pisztoly és kés, Chrisnél csak kés van) és a kezdeti feltételek (Jillel játszva Chris tűnik el, míg Chrissel indulva Barry nyomait kutatjuk). Szintén a korai klasszikusok játékmenetének megfelelően rajzolt hátterek előtt, fix kameraállásokból látva a környezetet mozoghatunk. Ez nem volt anno rossz elgondolás, de csupán korlátozott beláthatóságot eredményezett, és a háromdimenziós mozgás sem volt zökkenőmentes ebben a sémában. A 2002-es remake legfőbb változásai az eredeti játékhoz képest leginkább annak külcsínében jelentkeztek. Az addigi, részben élőszereplős mozikat előre renderelt átvezető videók váltották fel, míg a mai szemmel rettenetes pixelhalomnak tűnő környezetet (amely valljuk be, most nézve egyáltalán nem is olyan félelmetes) gyönyörűen megrajzolt hátterekre, és a kornak megfelelő hang- és grafikai effektekre cserélték le a fejlesztők. Az akkori képek alapján olyannyira jól sikerült ez az újragondolás, hogy kizárólag emiatt akartam jómagam is GameCube-ot venni (ami aztán néhány éve be is következett). Ehhez képest a most megjelent kiadás már nem tartogat annyi meglepetést, így akik ismerik a 2002-es Nintendo változatot, azok egetverő csodára ne számítsanak. A tesztelés során direkt betettem ezt a portot is egy kis összehasonlítás végett, és amellett, hogy amint azt mindjárt kifejtem, minden tekintetben jobb és több az idei kiadás, újfent megállapítottam, hogy bizony a GameCube verzió még ma is gyönyörűen fest egy megfelelő (értem alatta: CRT) megjelenítőn.
A Resident Evil HD Remaster talán legnagyobb erénye az, hogy a mai játékosgenerációt is megismerteti az egyik valaha volt legnagyobb játéktörténeti klasszikussal, méghozzá a mostani technikától elvárható színvonalon. Mindezt pedig úgy teszi, hogy közben az eredeti játék (és itt egyszersmind a legelső, ’96-os változatra is gondolok) sava-borsa benne marad a programban a stílus valamennyi, ma már sokak által csak hírből ismert elemével együtt. Ilyen a már említett fix kameranézet, a többféle választható karakter, az ennek köszönhető többféle végigjátszási és végződési lehetőség, a megoldandó fejtörők és rejtvények sora, vagy akár a klasszikus menü- és tárgyhasználati rendszer megtartása. Ugyanakkor óhatatlanul haladnia is kellett a korral, hiszen a mostani újra-újragondolás alapjául szolgáló eredeti remake óta bizony bő tizenkét esztendő telt el. A HD felbontásban pompázó, jóval élesebb textúrákkal és korszerűbb effektekkel tarkított grafika, illetve az újrakevert, 5.1-es Dolby Digital hangzás a dolog technikai oldala. Mindezek mellett Chris és Jill is kétféle fizimiskával (az eredeti S.T.A.R.S., vagy az annak utódjaként az utóbbi részek történetvezetése szerint megalakult B.S.A.A. anti-bioterrorista egység ügynökeiével) kezdhet új kalandba. A játék a régi 4:3-as, vagy modern, szélesvásznú képaránnyal is legyűrhető, és vezérlési módként is választható a ma már talán kicsit nyögvenyelősnek ható régi mellett az utóbbi epizódokból és átiratokból megszokott, jóval gördülékenyebb forma. A nehézségi szint a 2002-es remake-hez képest egy újabb fokozattal bővült, így immár egy keményebb, egy átlagos és egy könnyebb mód is választható, amely utóbbi még több segítséget ad utunk során (nagyobb és gyakoribb felszerelési csomagok fellelése, könnyebben kinyírható ellenfelek stb.). Ami kicsit kevésbé tetszett, az az volt, hogy egyfelől az átvezető mozik csak minimális átdolgozáson estek át, másfelől azokban a választott főszereplő mindig a régi egyenruhájában és valójában szerepel, még ha mi a másikat is választottuk kezdéskor. Többjátékos mód nem került a játékba, de ezen azt hiszem, nem is lehet csodálkozni. Az élesebb textúrák és az újrakevert hang mellett a játék folyamatosságát meg-megakasztó, kisebb-nagyobb akadások is eltűntek a programból, ami így ezt a kiadást jóval gördülékenyebbé teszi az előzőnél.
Nehéz elfogulatlanul nyilatkoznom egyik legkedvesebb játékom legújabb, a modern kor igényeinek is megfelelő, mégis klasszikus újrafeldolgozásáról. Sokan gondolhatják, hogy egy újra-újrakeverés létjogosultsága talán nem, vagy kevésbé magyarázható egy mezei remake vagy reboot elkészítésénél. Én ezt másként gondolom, főleg egy ekkora, stílusteremtő klasszikus esetében. A rengeteg akcióval és még több vérrel átitatott, szélsebesen pörgő játékok mellett ebben a rohanó világban szerintem még nagyobb szükség van egy kis régimódi, a lassú, megfontolt előrehaladást, no meg némi agytornát is igénylő, ugyanakkor helyenként brutálisan félelmetes program által nyújtott változatosságra. A most megjelent összesen öt portból hárommal (Xbox One, PlayStation 3-4) találkoztam, ezek külcsínüket és tulajdonságaikat tekintve nagyon hasonlóak voltak. Mindezek tükrében még mindig csak ajánlani tudom mindenkinek ezt a játékot, aki még nem, vagy csak nagyon régen találkozott vele.
Alább pedig következzen egyik kiváló kollégám és barátom, GeryG néhány gondolata a PC-s verzió kapcsán.
GeryG: A Resident Evil széria számomra a harmadik résszel ért véget, mivel a negyedik epizóddal egészen más stílus felé fordultak a fejlesztők. Ez persze teljesen szubjektív vélemény, de szerintem az akció előtérbe helyezése nem volt jó döntés. Sajnos a következő két rész is ugyanezt a vonalat követte (bár a legutóbbi, hatodik felvonásnál próbáltak valamit visszacsempészni az eredeti hangulatból – kevés sikerrel), talán egyedül a Revelations mellékág két epizódja hasonlított a régi játékokra. Ezért is örültem meg, amikor a Capcom bejelentette, hogy újra kiadja a sorozat legelső részét, természetesen némileg kicsinosítva. Az igazsághoz persze hozzá tartozik, hogy nem az 1996-os eredeti játékot, hanem annak 2002-ben GameCube-ra és Wii-re megjelent új kiadását porolták és készítették el PC-re és konzolokra. De hogy ne csupán egy egyszerű HD Remaster legyen, néhány aprósággal igyekeztek még jobbá tenni az egyébként még ma is hangulatos játékot.
Bár látszik a fejlesztők igyekezete, hogy a mai elvárásoknak is megfelelő látványvilágot teremtsenek az immáron tizenhárom éves alkotás alá, meglátásom szerint – a PC-s verziót kipróbálva – sajnos ez nem sikerült nekik maradéktalanul. A szereplők, az animációk és főleg a különféle effektek mind átestek kisebb-nagyobb finomításokon, így ezek terén ki is hozták a maximumot a fejlesztők a rendelkezésükre álló erőforrásokból. Ugyanez viszont már nem mondható el a textúrák minőségéről, amelyek nagyon sokszor bánthatják a játékosok szemét (az enyémet kifejezetten bántotta néhol). A 2002-es kiadáshoz mérten persze sokat javultak ezek is, de ha már rásütjük egy játékra a HD Remaster bélyeget, akkor ennél többet illett volna kihozni a grafikából. Igaz ez az átvezető videókra is, amelyek szintén nincsenek a helyzet magaslatán. Persze, ez nem egy remake, nem a nulláról kezdték újra megírni a játékot, hanem egy régit poroltak le és tettek tisztába egy kicsit. De érzésem szerint ez így kevés lett.
Cserébe visszatért a régi, műfajteremtő hangulat, amely még így, szerintem kicsit csúnya megvalósításával is sokkal hangulatosabb tud lenni, mint a sorozat utóbbi részei. Köszönhető ez nagy részben a történetnek és a játékmenetnek, amelyben még nagyon minimális szerepet játszik a lövöldözés. Emellett némi plusz tartalom került a lemezre, hiszen a két főszereplő két-két változata is megtalálható a játékban, valamint az irányítást is alaposan újragondolták (persze lehetőség van a régi használatára is). Összességében jó lehetőség ez a fiatalabb generáció számára, hogy megismerje, honnan is indult a videojátékok és mozifilmek terén is népszerűvé vált sorozat.
