Az USA-ban nagyon megy most ismét a különféle szuperhősös sztorik, filmek, képregények szekere. Ott vannak igazán ráindulva a témára, Európa ifjúsága szerintem inkább csak lohol a trend után. Játék fronton pedig újra divatba jöttek a point & click kalandjátékok, ezekből is a viszonylag rövid epizódokra szabdalt formulák. A Supreme League of Patriots is ezt a műfajt erősíti, tehát például a legutóbbi Sam & Max részhez hasonlóan egyelőre három rövidke epizódot találunk, amelyek főszereplőnk szuperhőssé válását, illetve annak rögös útját mutatja be.
Ezek a több részre bontott kalandjátékok általában abban is nagy hasonlóságot mutatnak egymással, hogy a komolyságnak még a szikrája se nagyon jelenik meg, általában valami egészen őrült, nevetségesen szürreális, vagy éppen beteges humorú kalandok és események szegélyezik utunkat. Így van ez a Supreme League of Patriotsszel is, szóval senki se várjon kigyúrt, hősies, szívdöglesztő, szupererők garmadáját felvonultató főhősöket, akik pátosszal telítve teszik hűvösre az örökké mesterkedő és (általában) a világ elpusztítására törő gonoszokat.

A játéknak két főszereplője van, a kissé bárgyú, jóllakott óvodáshoz hasonló Kyle és a szarkasztikus humorú, rendíthetetlen nyugalmú Melvin. Őket kell irányítani a három epizód folyamán, pontosabban leginkább Kyle-t, miközben Mel inkább csak a tanácsadó, támogató avagy unaloműző beszélgetőpartner szerepében tetszeleg, de olykor utóbbi irányítása is a kezünkbe kerül. A történet szerint Kyle egy városi szuperhős-válogatásra izgul rá, ő szeretne a legünnepeltebb szuperhőssé válni, amit a halvérű Mel kétkedő szkepticizmussal fogad. Különösen, miután a nagy hősnek a gigantikus mennyiségű hamburgerfogyasztáson és felnőtt magazinok lapozgatásán kívül semmiféle szuperképessége nincs. Ami azért legalább valami minimális beugró kéne hogy legyen az America's Got Superpower válogatáson. Ráadásul egy szuperhősnek szupernév is dukál, de ezt is csak kínnal-keservvel sikerül kifundálnia Kyle-nak. A mosásban lilává fakult ruházatában ő lesz Purple Patriot, azaz Lila Hazafi, Amerika ultrakonzervatív megmentője, aki majd jól leszámol az ármánykodókkal, felrúgva a betegesen polkorrekt közbeszéd minden tabuját.

Mindez egyébként egész biztatóan hangzik, sajnos a kivitelezés viszont egyáltalán nem sikerült meggyőzőre. A grafikai képvilág az amolyan rajzolt, rajzfilmes vonalat követi, meglehetős puritánsággal, ami nem lenne feltétlenül baj, de még ennek a kivitelezése is olykor ordít az igénytelenségtől. Az egymásba csúszó textúrák, az elnagyoltság sokszor zavaró, tényleg annyira minimál-grafikája van az egész játéknak, és még ennyit sem lehetett korrektül összehozni...
A tipikus point & click irányítás biztosan rögtön kézre áll mindenkinek, nem kell sok ész hozzá ide-oda kattintani az interaktív tárgyakra, olykor a nálunk lévő eszközöket felhasználni vagy épp egymással kombinálni. Emiatt az előrejutás sem kifejezetten bonyolult, pontosabban mégis az, mert olykor konkrétan tudjuk, mit is kéne csinálnunk (a nevetségesen kevés helyszín és a néhány interaktív tárgy, illetve szereplő nem ad izzasztó számú kombinációra lehetőséget), de csakis a szerzők által megálmodott lépéssorozat által juthatunk tovább, nem számít, ha közvetlenebb módon is célt érhetnénk. Például pontosan tudjuk, mit is kéne mondani a titkárnőnek, de egészen addig nem jelenik meg ez az opció, amíg nem dumálunk Melvinnel, és nem rágja ő a szánkba, amit amúgy is sejtünk...

Szóval a játékmenet kissé idegesítő, és emellett lassú is, mert olyan körülményesen tudunk előre jutni, hogy már sokszor ez képes eluntatni a játékosokat. Ami viszont tényleg színvonalas a Supreme League of Patriotsben, az a szinkron és a párbeszédek. Ezek kétségtelenül jól eltaláltak, ráadásul Mel ízig-vérig angol kiejtése ennél angolabb már nem is lehetne, egészen fület simogató őt hallgatni. Valamint a játék humora is a párbeszédekből jön át, amiből tonnányi van, hiszen figuráink minden létező tereptárgy kapcsán hajlamosak valami agyzsibbasztó dialógusba bocsátkozni egymással, valamint a többi karakterrel is számos beszédtémát járhatunk körül.
A játék nem nagyon ismer tabukat, mindenkinek kegyetlenül odaszúr, mindent kegyetlenül kifiguráz. Leginkább az amerikai közbeszéd vonatkozásában persze, a vaskalapos konzervatívokat, az égvilágon mindenben kirekesztő, rasszista uszítást vizionáló liberálisokat és a szolidaritásról papoló, de amúgy végtelenül önző és sikerhajhászó balosokat. Európai és magyar játékosoknak nehéz mindezt átfordítani a saját értelmezésükre, ráadásul tele van olyan amerikai „insider” poénokkal a játék, amelyeket mi nem is érthetünk. Például olyan emberek kifigurázásával, akik az USA-ban gondolom valamiféle helyi celebnek számítanak, az őket ismerőknek biztosan ülnek a poénok, de számunkra még a nevük se mond semmit...

Inkább az amerikai játékpiacon lehet valamit kezdeni a Supreme League of Patriotsszel, én nem igazán találtam sok élvezetet benne. Sőt, maga a sztori is unalmas, még magamon is észrevettem, hogy igazából a legcsekélyebb mértékben sem izgat, vajon milyen helyzetbe fog legközelebb belefutni Kyle és Mel... Még a kalandjátékok kedvelőinek sem tudnám ajánlani jó szívvel ezt a játékot, sokkal jobban kidolgozott, változatosabb, izgalmasabb, humorosabb alkotásokba futhatunk bele lépten-nyomon.