3615. június 11-én a Project Earth 13 nevű marsi Föld-expedíció során a bolygó romjai között egy ősi adathordozóra bukkantunk, amelyen egy több mint másfél évezreddel ezelőtt élt „videojátékos” humanoid létforma utódainak írt feljegyzéseit találtuk. Közülük az egyetlen teljesen épen maradottban a magát gregmerchnek nevező egyed egy bizonyos Alone in the Dark: Illumination nevű programról mesél...
„Drága Gyermekeim!
Bizonyára emlékeztek még, mennyit meséltem kamaszkorom egyik legmeghatározóbb játékáról, az Alone in the Darkról. Azokról a ma már nevetségesnek tűnő, akkoriban azonban csodálatosan kidolgozottnak számító, kézzel festett hátterekről és a szárnyait bontogató háromdimenziós megjelenítésről, amely a megfelelő videokártyák híján még vektorgrafikára épült. Soha nem felejtem el Derceto dohos, ódon falait, amelyek között – és mint később kiderült alatt – maga a gonosz, egy ősi rém lakozott. Itt ismertem meg egyik kedvenc játékhősömet, Edward Carnby-t, a „természetfeletti magánhekust”, aki Emily Hartwood nagybátyjának különös öngyilkosságát próbálta kinyomozni, ami a saját életének és ép eszének megmentésébe torkollott. Emilyvel is végigjárhattuk az ősi birtokot, ha úgy tartotta kedvünk, így kétféle végigjátszás is lehetséges volt. Hála Istennek, a programból trilógia, a stílusból pedig új műfaj született, ami ez egyik legjobb dolog volt, ami csak a játékpiaccal történhetett. Olyan szériákat köszönhetünk neki, mint a Resident Evil, a Silent Hill vagy a Project Zero, hogy csak néhányat említsek. Az Alone in the Dark sokáig nem hallatott magáról, de a kétezres évek elején visszatért egy új epizóddal, amelyet újabb hét-nyolc év kihagyás után egy ötödik rész követett.
A The New Nightmare és az alcím nélküli reboot-kísérlet nem sikerült ugyan rosszul, de sajnos már nem tudta visszaadni ugyanazt a hangulatot a modern körítéssel, mint a huszadik század elején játszódó alaptrilógia. A stílus is sokat változott közben, így a fix kameranézetet felváltotta a váll fölötti kamera, illetve számos esetben a belső nézet. Mi, rajongók nagyon vártuk már egy igazi, új, ízig-vérig „ölónos” hangulatú folytatás eljövetelét, ezért nagyon megörültünk, amikor az első hírek felröppentek egy új epizód készületeiről. Jómagam is tűkön ülve vártam az Illumination alcímre keresztelt új csodát, és bízva bíztam benne, hogy 2015. derekán végre valami igazán hangulatos, vérpezsdítő és nosztalgikus alkotást kapok majd a kezeim közé. Nem tudom, említettem-e már, de akkoriban egy neves online videojátékos és szabadidős magazinnál is dolgoztam gregmerch néven, mint játéktesztelő cikkíró, így azonnal lecsaptam erre a programra, már a bétateszt fázisban.
Akkor ért az első meglepetés, amikor a még érezhetően nem kész, de ahhoz képest igen hamar kiadni szándékozott verziót elindítottam. Sebaj, gondoltam a nem túl meggyőző grafika, az unalmas pályák és a képernyőnyi szövegből álló történetmesélés láttán, biztosan ez még csak a bétafázis miatt van, ennyi fért bele, majd kijavítják az egyébként számomra teljesen ismeretlen készítők (valami Pure FPS, vagy mi volt a nevük). El sem tudjátok képzelni, mekkorát tévedtem! Most is összeszorul a torkom, ha arra a jobb sorsra – és gondosabb odafigyelésre – érdemes játékra gondolok!
Már az első elindításkor meggyűlt vele a bajom, mert csak ablakos módban volt hajlandó futni, amit csak nagy nehezen állítottam át teljes képernyősre, amitől viszont azonnal lefagyott a program, és újra kellett indítanom a teljes rendszert. Legnagyobb meglepetésemre, miután kiválasztottam a magam karakterét az összesen négy közül, és új egyszemélyes kampányba kezdtem, újra a bétafázisból ismert töméntelen mennyiségű szöveg fogadott. Átvezető vagy intro videóknak nyoma sem volt a játékban! A grafika, ami az akkori egyik legígéretesebbnek és legszebbnek szánt motorra, az Unreal Engine 4-re épült, újabb sokkot okozott. Valami rém gyengén festett! Az effektek közül a fények és árnyékok néztek ki a legjobban, de még UHD felbontáson is mosottnak és elnagyoltnak hatott minden. Azt nem is tudtam hirtelen hova tenni, hogy a készítők miért gondolták azt, hogy csak az a terület legyen éles, ahova nézünk, minden más pedig zavaróan életlen maradjon. Vertikális szinkronizálás lehetőségének híján még 2160p felbontásban is élvezhetetlenül csíkozódott a kép, mintha négy-öt külön életet élő szeletkéből tevődne össze. Itt, habár keserű volt a szám íze, még mindig bizakodtam, hiszen ha maga a játék jó, akkor az elviheti a hátán a programot a gyengébb megvalósítást ellenére is. Sajnos azonban ismét csalódnom kellett. Egy szóval össze tudom foglalni az élményt: dögunalmas. Nem, hogy félelmetes nem volt a „sötétség”, egyenesen ásításra kényszerített már az ötödik percben. A különböző színnel világító, egyébiránt hasonló és ötlettelen szörnyek mintha a föld alól termettek volna elő. Ott voltak mindenhol, még ha már jártam is az adott helyiségben. Egyszer sikerült megfigyelnem, ahogy egyikük „leesik” egy háztetőről mindennemű gravitációs gyorsulás vagy fizika nélkül. Az is megnehezítette a dolgom velük kapcsolatban, hogy habár térhatású fejhallgatóval játszottam, a messze lévő dögök is pont ugyanolyan hangosak voltak, mint a közeliek, és a pontos irányukat is csupán sejteni lehetett.
A feladatok szintén ötlettelenek és laposak voltak („juss el ide, meg oda, utána szedj össze négy helyről négyféle cuccot, azt szereld fel – szigorúan egyesével –, és juss el a pálya végén álló menedékhelyre”, meg ehhez hasonlók). Imitt-amott találtam felszerelési tárgyakat, amelyekkel biztosíthattam magamnak a továbbjutást. Ez volt az első játék, amelyben egy hajszálpontos fejlövés nem feltétlenül volt egyenlő az azonnali halállal, ami szintén furcsa volt. A program címéhez hűen világosságot gyújthattunk itt-ott, amit a szörnyek messze elkerültek, illetve onnan lehetett őket a leghatékonyabban megsebezni. A karakterek, habár érdekesek is lehettek volna, nem voltak túl változatosak, sőt! A jó öreg Edward leszármazottja, a vadász mindenféle lőfegyvereket alkalmazott. Emily rokona, a boszorkány mágiában és telekinézisben volt jártas, csakúgy, mint az ismeretlen eredetű pap. Végül a mérnök, akinek a felmenőiről szintén semmit sem tudtunk, a vadászhoz hasonlóan fegyverekkel szerelkezett fel, amelyek közül többet maga készített vagy módosított. Az unalmas egyszemélyes mód – amelynek története szóra sem érdemes – mellett egy szintén nem túl impozáns, maximum négyfős csapatokra épülő kooperatív játékmód is bekerült a repertoárba, ami azért meglehetősen érdekes momentum volt egy olyan program esetében, amely az „Egyedül a sötétben” címre hallgatott. Ezzel kapcsolatban nem is sokat tudok mesélni, mert nem sokan játszottak ezzel a jobb sorsra érdemes alkotással. Legyen elég annyi, hogy ilyenkor nem egymagunk, hanem többen tudtuk a már említett, nem túl érdekfeszítő feladatokat elvégezni.
Drága Gyermekeim! Szomorú szívvel zárom soraimat. Az egykor ünnepelt, a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült Alone in the Dark nem hogy nem újult meg az új epizód által, sokkal inkább a feledés mocsarába merült. Én nem értettem, hogy miért nincs valaki, aki lát abban fantáziát, hogy egy ekkora címet normálisan, valóban odafigyelve indítson új, szárnyaló, a régi pompájához méltó útjára? Nem hittem el, hogy ne lett volna ennek értelme és célközönsége! Csak azért könyörögtem az Úrhoz, hogy ne az Atari, és főleg ne a Pure FPS legyenek azok! Ők már csúnyán leszerepeltek! Pedig de szerettem volna, ha az Illumination valódi, a szó legjobb értelmében vett megvilágosodást hoz végre a sötétségbe! Nem így történt, és félek, a franchise renoméja maradandó, és csak nagyon-nagyon nehezen visszaszerezhető csorbát szenvedett. Elmorzsolok egy utolsó könnycseppet, aztán megyek is, mert nagyanyátok elküldött a Teuchanba kutyakajáért. Vigyázzatok magatokra, és ígérem, legközelebb valami sokkal jobbról mesélek majd nektek!
Ölel benneteket szerető nagyapátok!”
Eddig tartott a feljegyzés. Nem tudjuk egyelőre, hogy mi lehetett az a „videojáték”, vagy „online magazin”, de nagy erőkkel kutatunk utánuk az Intergalaktikus Adatbázisban. Reméljük, nem olyan lehangoló vagy veszélyes dolgokról van szó, mint ami gregmerch ősi leveléből kiderül, de azért minden óvintézkedést megtettünk, és tűzfalakkal védtük le valamennyi központi egységünket. Amíg találunk valamit, mi is befejezzük a kommunikációt. Ez az addigi utolsó bejegyzésünk.
