Sherlock Holmes: The Devil's Daughter

Már két év telt el a Frogwares legutóbbi Sherlock Holmes játékának megjelenése óta, úgyhogy ideje volt már egy újabb résznek megjelennie. Főleg úgy, hogy az ukrán-ír fejlesztőcsapatnak nem stílusa, hogy DLC-kben újabb felgöngyölítendő ügyeket adjanak ki a 2014-ben megjelent Crimes and Punishmentshez. Ennek a résznek ugyanis az volt az újdonsága, hogy nem egy hosszú nyomozást vittünk benne végig a híres detektívvel, hanem több különálló ügyet. Így tehát simán belefért volna, hogy DLC-ként újabbakat kapjunk mellé, ami azért is jó lett volna, mert a Crimes and Punishments játékmenete nagyon jóra sikerült. De nincs semmi veszve, itt az új rész, és elmondhatom, hogy a fejlesztők megszívlelték a pozitív kritikákat, és idén először csak minimális változtatásokat hajtottak végre a játékmenetben.

Sokkal kisebb tehát a különbség a Devil’s Daughter és az előző rész között, mint a korábban megjelent összes többi epizód között. Nem akartak a fejlesztők nagyot dobni, és úgy érezhették, hogy tizenegy Sherlock-játékkal a hátuk mögött mostanra sikerült megtalálniuk azt a játékmódot, amely a leginkább passzol a londoni detektív történeteihez. De azért vegyük számba a különbségeket. Újdonság volt az előző részben – bár a legutóbbi filmes adaptációk mindegyike használta –, hogy amikor a nagy detektív végigtekint egy személyen vagy egy helyszínen, azonnal összeszedi a fontos részleteket, amelyeket a kihallgatás során fel is használ, hogy mindenképp az igazat mondják el neki. Ebben a nézetben nem lehetett hibázni: minden érdekes helyre rá kellett kattintani, és így összegyűjteni az információkat. Az új részben annyi a csavar, hogy néhány részletről nekünk kell eldönteni, hogy mit is látunk, illetve ebből mi következik. Az igazi nehézség, hogy csak a legvégén derül ki, ha tévedtünk, de akkor már nem változtathatunk rajta.

A másik változás a nagyon sok akció, amelyek egy része jót tett a játéknak. Ilyen például, amikor egy kártyabarlangban kell elterelnünk egy kidobóember figyelmét: a szobában a fontos részleteket megfigyelve összeállíthatunk egy sorrendet, amelyben ha végrehajtjuk a cselekedeteket, egy jó kis akció kerekedik ki. Illetve azok a részek is tetszettek még, ahol egy akciójelenet közepén egy pillanatra lelassul az idő, és választanunk kell, hogy melyik tárggyal csinálunk valamit. Van ezek között is nehezebb és könnyebb, de mindenképp hangulatosak. Azonban amikor egy kalandjátékba – amely nem rendelkezik egy FPS irányításával, azaz karakterünk igencsak csetlik-botlik, és elakad minden kiszögellésben – hosszú és nehéz menekülős részeket raknak be, nos az gonosz dolog. Rövid időre már korábbi epizódokban is volt hasonló, de ebben a részben úgy gondolom, kicsit túlzásba estek.

Hasonlóan nem túl szerencsés az a helyzet, amikor több mint három egymás utáni olyan szobán kell átjutnunk, ahol nem a logika és a megfigyelés vezet át minket, hanem a gyorsaság, a reflexek és az irányítás akadásmentessége. Amikor Sherlockunk átváltozik Indiana Jonesszá és ugrálgat, mint egy bakkecske. Őszintén bevallom, hogy az eddigi Frogwares Sherlockokban soha nem nyomtam „átlépés” gombot egyik kihívásnál sem. Itt is sokáig bírtam, de az utolsókat egyszerűen átugrottam. Szerintem ezek a jelenetek tökéletesebben passzolnak Lara Crofthoz – és főleg a Tomb Raider játékok irányíthatóságához –, mint egy Sherlock Holmes kalandjátékhoz. És ha már más játékokat is említettem: egy kicsit az Assassin’s Creed sorozatból is ellestek egy picit, amikor háztetőkön keresztül kell követnünk valakit. Ráadásul itt is csak pár másodpercre veszíthetjük szem elől. És persze az irányítás itt se hasonlítható az AC-sorozathoz. De ez még a könnyebbik része...

Minden más azonban – ahogy a Crimes and Punishmentsben is – tökéletes lett. Az önálló – mégis egy láncra felfűzött – ügyek ugyanolyan jó szórakozást nyújtanak hosszú estékre most is. Talán egy kicsit kevésnek tűnik az 5 ügy, amit ebben a játékban kapunk, de ha figyelembe vesszük a kb. 12 óra játékidőt, akkor láthatjuk, hogy egy-egy megoldandó történet simán kitesz egy hosszabb estét, amit egy jó krimi helyett egy jó játékkal tölthetünk. Így pedig bőven eltarthat akár egy hétig is, mire a végére érünk.

A grafika most is ugyanolyan, mint a legutóbbi három részben: alapvetően szép és látványos. A helyszínek – még az érdektelenebbek is – részletgazdagok és jól kidolgozottak. A szereplők kinézete is szép. Azonban valamiért gyereket képtelenek modellezni a Frogwaresnél. Habár Kate – a játékban szereplő egyik gyerek – bizonyos esetekben szinte normálisan nézett ki, azért a legtöbbjüknek borzalmas – néhol félelmetes – külsőt adtak. A főszereplők kinézete is változott. Sherlock és Watson egyaránt fiatalodtak – ami elég érdekes –, de legalább Sherlock kinézete hasonlít a korábbi részekre. Azonban Watson teljesen megváltozott, és most Jude Lawra hasonlít. Így tették le a készítők a voksukat Guy Ritchie sorozata mellett, szegény Martin Freeman ellenében.

A történetről hadd ne mondjak semmit, hiszen bármilyen utalás azonnali spoiler lenne. Legyen az elég, hogy a sztorival végképp nincs semmi gond. Szerencsére a cím ellenére nem minden megoldandó esetünk horrorisztikus – ami nekem pozitív csalódás volt. Összességében tehát valóban olyan az új rész, mintha az előző játékmotorhoz kaptunk volna új ügyeket egy vaskosabb DLC-ben. Akiknek tetszett a Crimes and Punishments, azoknak kötelező az új rész is. Viszont akiknek nem jött be az új, ügyekre darabolt interpretálás, azoknak valószínűleg a Devil’s Daughter se fog tetszeni. Bár remélem, nem sok ilyen olvasó akad...