2012-ben egy igen sikeres kickstarteres gyűjtéssel több mint 4 millió dollárt szedett össze az Obsidian Entertainment egy új játék fejlesztésére. Ez lett a tavaly megjelent Pillars of Eternity, amely igen szép értékeléseket kapott, a csapat pedig tovább folytatta munkáját egy másik RPG-vel. Újabb munkájuk gyümölcse egy hete jelent meg a Paradox Interactive kiadásában, Tyranny címmel.
Ezúttal nem a jóság és a fény lovagjainak oldalán kalandozhatunk, hanem pont fordítva: mi vagyunk most az elnyomók. A Tyranny világában ugyanis, ahogy az lenni szokott, a jó és a gonosz erői összecsaptak, csak éppen a szokásostól eltérően az utóbbi győzedelmeskedett, így a mi kalandunk pont ott kezdődik, ahol máshol általában abbamarad.
Első feladatunk az, hogy létrehozzuk karakterünket, az elnyomó Kyros egyik „főfelügyelőjét”, aki betartatja a hadúr által meghódított provinciákban a „törvényt”. A karaktergenerálás egyszerűsödött a Pillars of Eternityhez képest, viszont jóval érdekesebb a kezdésnél az, hogy mi játszhatjuk le Kyros hódító háborúját, döntve ezáltal a fontos helyzetekről és a frakciókról, aminek az aktuális játékunkban is meghatározó szerepe lesz. A döntések természetesen nem kaptak egyértelmű jó/rossz megjelölést – mint például ahogy a Mass Effectben a kék a jó, a piros pedig a rossz –, hanem ahogy egy jó szerepjátékban lennie kell, egyik opció se fekete vagy fehér, és ami elsőre még talán jó döntésnek tűnik, az is tartogathat meglepetést később. Aki persze azonnal belevetné magát a játékba, az választhat véletlenszerű előtörténet-generálást is, azonban mivel a változatos kezdés a Tyranny egyik legnagyobb érve az újrajátszás mellett, ezt nem javasolnám senkinek sem igazán. Pláne azért nem, mert a hardcore RPG-ktől eltérően a fő történeti szál itt „csak” 20-30 órába fog kerülni szabadidőnkből.
Persze azért nem kell megijedni, hiszen a játék fő történeti része során is rengeteg olyan döntést fogunk hozni, amelyek befolyással lesznek a cselekmény alakulására a későbbiekben, így azért erős túlzás lenne azt állítanom, hogy nincs a Tyrannyben újrajátszhatóság.
Érdekes folyamat volt amúgy beleszokni a döntéseink által a gonosz perspektívába. Először annyira szokatlan volt ez a helyzet, hogy teljesen kényelmetlenül éreztem magam, így aztán törekedtem mindig a „legkisebb rosszra”, vagy a kevésbé elnyomó döntéshozatalra, de még így is mindig szembe kellett néznem a következményekkel.
Tetszettek még az alaposan kidolgozott frakciók is, amelyek között a történet alatt lavírozunk. A kidolgozottság jelzőt emellett a cselekmény eredetisége és kivitelezése is megérdemli, az írás minősége ugyanis első osztályú. A Tyranny pedig olyannyira a nagy elődök előtt tiszteleg, hogy nagyon kevés szinkronizált párbeszéddel fogunk találkozni – igaz, azok kimagaslóan jó minőséget képviselnek –, sokkal inkább olvasni fogunk, méghozzá sokat. Nagyon sokat. Így jobb, ha erre felkészülnek az újoncok, vagy nagyon gyorsan ki fogja dobni őket a játék. Gondolom, azt mondanom sem kell, hogy az angol nyelv erős ismerete nélkülözhetetlen a teljes élmény érdekében.
Amikor azonban nem épp az olvasás fog minket lekötni, akkor négyfős csapatunkkal fogunk felfedezni és nézeteltéréseket rendezni, akár verbálisan, akár erőszakkal. A felfedezhető terület sajnos elég szűkösre sikerült, így nem nagyon fogunk eltévedni, valamint nemcsak a velünk tartó kompánia, de a verbuválható embereink létszáma is igencsak véges, és a személyiségük sem lett annyira emlékezetes, nem sikerült őket annyira elmélyíteni. Öröm az ürömben, hogy a harc is egyszerűsödött, letisztultabb lett, és most már normál fokozaton nem kell aggódnunk a társakért. Ha elfogy az életük, akkor csak Dragon Age-esen elfekszenek, majd pár hátráltató sérüléssel folytathatják a kalandot, amennyiben legalább egy társuk túléli az adott összecsapást. Természetesen az önjelölt mazochisták kínozhatják magukat különböző nehezítő beállításokkal, mint például a karakterek végleges halálával. Sajnos azonban normál fokozaton nem igényel sok taktikázást a harc, egyszer sem kell például a terepet figyelembe vennünk, és szintén fájó pont, hogy jóformán csak humanoid ellenfelekkel fogunk harcolni. A Tyranny világa úgy összeségben is jóval „földhözragadtabb”, mint egy hasonszőrű RPG-é, valószínűleg ez az egyik indok, hogy csak ember lehet a kezdőkarakterünk faja.
Azért persze a harcok alatt még közepes szinten is a Space billentyű lesz a legjobb barátunk, hogy megállítsuk az időt, és mindenkinek utasításokat adjunk ki – ha másért nem, akkor azért, mert a mesterséges intelligencia elég butácskára sikerült. Jobban zavart azonban, hogy a számukra kijelölt feladatokat sem akarták mindig tökéletesen végrehajtani.
Érdemes még megemlíteni az újonnan megjelent páros kombókat, amelyeket két karakter együttműködve hajt végre. Ezek a skillek általában elég pusztító erejűek, és kellően látványosak is. Keserű szájízt hagytak bennem azonban a melléküldetések kidolgozatlansága, ugyanis ezek nagyrészt kimerülnek a „menj ide, hozd el ezt, menj oda, öld meg azt” sablonban.
A játék körítéséről viszont csak pozitívumokban lehet beszélni. A kézzel rajzolt tájak, a gyönyörű 3D-s effektkavalkád és az izometrikus nézet tökéletesen fúziónál. A művészeti megvalósítás is remek, nekem úgy tűnt, sokat merítettek a római kor jellegzetes motívumaiból, ami abszolút passzol a játék hangulatához, hiszen Kyros birodalma valószínűleg köszönőviszonyban lenne a római birodalom eszméivel. A zene szintén tökéletesen megbújik a háttérben, amikor a sorokat olvassuk, és kellően előre tolakodva pumpálja az adrenalint az összecsapások alatt. Szerencsére a technikai oldal nem követi napjaink trendjét, hogy minden PC-s játék bugosan és félkészen jelenik meg, habár a töltési idők viszonylag hosszúak, valamint elvétve azért találkoztam érdekes hibákkal, mint az egyhelyben futó NPC-k. Azonban a többi rész rendben volt, nem fagyott ki a játék, és nem voltak se a látvánnyal se a hangokkal komolyabb bajok. A kicsi rendszerigény pedig csak egy plusz piros pont, hogy a gyengébb géppel rendelkező felhasználók is élvezhetik az Obsidian új játékát.
A Tyranny apróbb hibái ellenére is mindenképp az idei év egyik kellemes meglepetése. Biztos vagyok benne, hogy lesznek fanyalgók, akiknek nem fognak tetszeni az egyszerűsített mechanikák, azonban a Tyranny így is magabiztosan halad tovább a Pillars of Eternity által már kitaposott ösvényen. A mai kornak megfelelő alkotás lett mind a kettő, visszacsempészve egy keveset az Infinity Engine-es játékok esszenciájából. Így bátran tudom ajánlani a hosszú téli estékre szerepjátékok szerelmeseinek, még akkor is, ha a Baldur’s Gate trónfosztása ezúttal is elmaradt.
