Egyáltalán nincs kizárva, hogy velem van a baj de évről évre egyre kevesebb olyan játék van, amit igazán várok. Talán mert túl sok a folytatás, talán mert tényleg ritka az új és kreatív ötlet, ne is menjünk bele. Amikor viszont a Mixtape bejelentésre került, rögtön tudtam, hogy ez kell nekem. Kis túlzással az nem is nagyon érdekelt, hogy a játék milyen lesz. De aminek ilyen soundtrackje van, nagyon rosszul nem sülhet el. DEVO, Roxy Music, The Smashing Pumpkins, Iggy Pop, Siouxsie and the Banshees, Joy Division, The Cure... meg Lush egy videojátékban? Őrület!
Oké, kissé túloztam a leadben, ugyanis a Mixtape nagyon is videojáték, csak a lightosabb formából. Valójában egy sétaszimulátor, de nevezhetjük kalandjátéknak is – rengeteg beszélgetés és pár interakítv hotspot, valamint egy rakás minijáték. Sokkal lényegesebb azonban a sztori, no meg a körítés. Három fiatalról szól, három jó barátról. Egyikük, Rockford elhagyni készül a szülővárosát, ezért Slater és Cassandra társaságában együtt lógnak egy utolsó nap erejéig, hogy emlékezzenek mindarra, ami fontos, este egy alapos bulival megfűszerezve.
De hogy lesz ebből játék, mi a gameplay? Felejtsd el ezeket! A Mixtape egy utazás, egy szerelmeslevél a kilencvenes évekhez. A helyszínek, a karakterek, a történések, minden kis apróság emlékeztet rá, és aki megélte a korszakot, annak egy hatalmas nosztalgiabomba (pláne ha szerette is). Tekertél vissza ceruzával audiokazettát? Te is vettél fel az MTV-ről klipeket, vagy csak úgy, hogy később megnézed? Bingó! A történet középpontjában álló Rockford ráadásul egy válogatáskazit, vagyis hát a korszakra már inkább jellemző CD-t állított össze az utazás minden pillanatához (amit rendszerint kommentál is), ugyanis a jövőben iylesmivel szeretne foglalkozni. És hát a soundtrack elég ütős.
De maga a cselekmény is. Sokan lehet azt fogják morogni magukban, hogy „de hát nem is történik benne semmi”. Dehogynem! Divatos szóval élve ez egy felnövéstörténet. De nevezhetjük kordokumentumnak is. A szereplők nem csak nagyon jól ki vannak találva, de abszolút úgy is beszélnek és azokról a dolgokról, amik ezt az időszakot jellemezték. Utólag visszagondolva sokkal életszerűbb, mint a Lost Records tavaly tavasszal, pedig az sem volt rossz, csak ez még inkább adja. Bemutatja az akkori életet (persze inkább az óceán másik oldaláról), mi érdekelte a fiatalokat, míg a Don't Nod inkább a misztikumra koncentrált.
Emellé pedig a grafika és látvány is kiváló. Kicsit cel-shadingre hajazó, rajzfilmes technikával készült, és nemcsak szép, de színeket is nagyon bátran használ (a korszakra jellemzően), valamint nem alibizi el a dolgokat. Gördeszkázás az utcán? Nincs két egyforma ház. Repkedés egy mezőn? Nem csak végtelenített fákat és füves részeket látsz. Még a videokölcsönzőben részegen való keresgélés (és mindennek a leverése) is élvezetes, a buliban való kézikamerázásról és izgi jelenetek keresgéléséről nem is beszélve. De majd meséljétek el, ki mennyi időt töltött a tóparton kacsázással, és mi minden érdekes bukkant fel a víz alól.
Olvastam egy kritikát, miszerint az a baj, hogy olyan a Mixtape, mintha három órán keresztül MTV-t néznél (tisztázzuk: arról a korszakról van szó, amikor nem reality show-k mentek a zenei csatornán, hanem klipek, és mindenkinek ez volt az egyik legfőbb forrása az új zenékhez – hányszor elkéstem, akár suliból is, mert leadták XY új klipjét). Csakhogy ez nem baj, hanem pont a lényeg, úgyhogy a fenti kritikus pont azt nem értette meg amit kellett volna. Mégpedig hogy ezt az élményt nem elsősorban játszva, hanem átérezve lehet és érdemes megélni. Ha valaki élt akkor azért, ha meg nem és érdekli a korszak, akkor azért. 10/10
