Ken Follett neve kicsit ambivalens érzéseket kelt bennem. Van okom szeretni a könyveit: Follett remek történetmesélő, könyveiben a cselekmény könnyen magával ragadja az embert, a történelmi kutatómunka a művei mögött vitathatatlan. Mégis sokszor volt az az érzésem, hogy alapjában véve nem tud elszakadni saját korától: a történelmi díszlet csak álca, a szereplők XXI. századiak akkor is, ha középkori katedrálist építenek, de akkor is, ha a XIX. század megmerevedett társadalmában próbálnak boldogulni. Ennek ellenére eszembe sem jutott, hogy kihagyjam a számára a világsikert hozó Kingsbridge-trilógia befejező kötetét, amely nemrégiben jelent meg. Nem is lehetne jobb alkalom tehát, hogy felfrissítsem a trilógia első könyvével kapcsolatos emlékeimet, és újra átéljem Aliena, Tamás építőmester, Fülöp perjel és (bocsánat) Jankó történetét. Kicsit szkeptikus voltam amúgy azzal kapcsolatban, hogy egy ennyire lineáris könyvet hogyan lehet jól ábrázolni kalandjátékban, annak ellenére, hogy például a Trónok harca „kalandjátékosítása” is remekül sikerült. Azonban szerencsére nem kellett nagyot csalódnom: a Pillars of the Earth tűrhető kalandjáték lett.
A történetet három „kötetben” kapjuk meg, bár ennek különösebb hatása nincs a játékra. Nem klasszikus point-and-click játékról van szól, a szereplőket kényelmesen irányíthatjuk gamepaddel is, így nincs akadálya annak, hogy a barátnőnkkel/feleségünkkel (a bátrabbak egyszerre a kettővel ;-) ) tolják végig a játékot. Viszonylag limitált amúgy a választási lehetőségünk mondjuk egy Gabriel Knighthoz képest, nem kell minden hasznosnak tűnő kacatot összeszednünk, bár így mondjuk legalább a kalandjátékok legviccesebb sajátosságát sikerült kiküszöbölni, amikor is a farzsebünkben kényelmesen elfér másfél mázsányi rozsdás porszívócső, fogatlan fésű és más hasznos holmi. Itt sosem lesz több nálunk 2-3 tárgynál, és a diskurzusoknál sincs nagyon választási lehetőségünk. A történetet persze nem tudjuk befolyásolni, nem tudunk a katedrális helyett mondjuk stadiont építeni, de a szereplők egymás közti viszonyára hatással tudunk lenni. Persze ki a fene akarna jóban lenni Vilmossal vagy Alfréddal ugye...
A játékmenet a fentieknek megfelelő nagyjából semmilyen csavart nem tartogat annak, aki már ismeri a könyvet, és a vontatott történetmesélésnek „hála” néha meglehetősen unalmas a játék. Viszont mégis van benne valami, ami megragadja az embert, ez pedig leginkább a hangulat. A képekről talán átjön, hogy milyen szépen megrajzolt hátterek és szereplők vannak (utóbbiak egyébként eléggé hasonlítanak a minisorozat színészeihez), a hanghatások és a zenék kellőképpen „középkoriak”, és pontosan átjön belőle az a védtelenség és kiszolgáltatottság, ami ebben a korban az ember életének szerves része volt. És hiába próbál egy apró szerzetesi közösség kemény munkával elviselhető életet teremteni magának és környezetének, a nagypolitika hamar bekopogtat a kolostor kapuján, és romba dönt mindent, amit a szerzetesek felépítettek maguknak.
A többfős játékban a szokásos deathmatchen kívül... azaz természetesen nincs többfős játék: ha befejeztük a történetet, túl sok okunk nem lesz arra, hogy újrakezdjük a játékot. Egyébként egy-egy rövidebb fejezetnél a játék összesíti tevékenységünket: kivel milyen viszonyt hoztunk létre, hogy nyilatkoztunk a készítők szerint egy-egy fontosabb erkölcsi kérdésben és így tovább. Sok hatása ennek sincs természetesen, a játékot nem igazán tudjuk elrontani (bár néhány jelenetnél meg lehet halni, ha ügyesek vagyunk), de azért érdekességnek jó.
Kicsit vegyes érzéseim vannak a Pillars of the Earthszel kapcsolatban, mivel sokszor tényleg már-már unalomba fullad a történetmesélés, mégis valahogy magával ragadott az egésznek a hangulata, és valahol sajnáltam is, amikor a mese véget ért. Kicsit furcsán hangzik, de egészből el tudtam volna képzelni valami kereskedős-kolostormenedzser játékot ugyanebben a környezetben: Fülöp perjelként építgetni-irányítani a kolostor életét, gazdaságát, a felesleget eladni, közben jóban lenni a szomszédos urakkal, és mindeközben nyomozni a cselekmény főszálát. De a játék nem ez lett, hanem egy kicsit talán túlságosan is egyszerű kalandjáték, amely a Ken Follett-rajongóknak kötelező darab, a műfajjal csak most ismerkedő játékosoknak pedig ajánlott. Akik egyik kategóriába sem tartoznak, azok viszont könnyen találnak a Pillars of the Earthnél izgalmasabb darabokat műfajon belül is.
