Fokozatosan, több lépcsőben. Ha elakadsz, előbb csak javasol valamit ("X helyen érdemes lenne jobban szétnézni."), aztán a következőben már konkrétabb, végül elmondja a megoldást ("Vedd fel ezt, kombináld össze azzal, és add oda Y-nak.").
Alapvetően nem rossz ez, de mégiscsak olyan, mint egy cheat. Mintha egy FPS-ben egyetlen gombnyomásra előbb kapnál 25 HP-t, aztán minden fegyvert teletölt, végül meg simán godmode :) A kísértés meg egy kalandjátékban mindig túl nagy :D
De azt hiszem, mindent elmond, hogy ez volt kb. a legnagyobb problémám a játékkal. A feladványok meg egyébként szerencsére egyáltalán nem erőltetettek, szóval csak ajánlani tudom.
A Gabriel Knight: Sins of the Fathers előzetesében már viszonylag alaposan kiveséztem a játékot, és a lényeg már akkor is látszott: az 1993-as klasszikus remake-je bizony elég jól sikerült. Mondanom sem kell, elég nagy lelkesedéssel vetettem rá magamat a teljes verzióra is.
Aki esetleg nem ismerné a Gabriel Knight sorozatot (elvégre az utolsó, harmadik rész, a Blood of the Sacred, Blood of the Damned is már tizennégy éve jelent meg), annak első körben annyi érdemes tudni, hogy a játék a klasszikus point ’n’ click kalandjátékok közé tartozik. Ez a szebb napokat látott műfaj mostanában kezd újra éledezni, méghozzá pontosan úgy, ahogy megszületett: a fejlesztők végre félredobták a 3D-t, és helyette gyönyörűen megrajzolt, nagyfelbontású 2D-s hátterek várnak a régi-új játékosokra. A Gabriel Knight is szerencsére ezt az utat követi, bár az örömöm nem teljes: a készítők ugyanis 3D-s karaktereket alkalmaztak, és bár ez önmagában még működhetne jól, a karakterek mozgása sokszor nagyon esetlen, sőt néha a főhős egészen bizarr helyeken bukkan fel a képernyőn.
Ettől függetlenül nem panaszkodhatunk, hiszen a különböző helyszínek nagyon látványosak és hangulatosak, de azt hiszem, ez a képekről is átjön. Az átvezető videók helyett képregényszerű jelenetek vannak, és nagyon jól néznek ki, igazán belepasszolnak a játékba.
A játék során egy gyilkosságsorozatra kell fényt derítenünk, amely rettegésben tartja New Orleans városát. Lévén New Orleans a vudu fővárosa, nem meglepő módon a gyilkosságokat is vudu rituálé szerint követik el, meglehetősen kegyetlen módon. A főhős, Gabriel, az épp írói válságban szenvedő közepes tehetségű arc maga próbál a gyilkosságok nyomába eredni nyomozó barátja segítségével. A játék során pontosan végtelen mennyiségű NPC-ből kell kihúznunk az igazságot, több-kevesebb sikerrel. Persze a túl sok kérdezősködés nem egy életbiztosítás...
A Sins of the Fathers története meglehetősen magával ragadó, folyamatosan adagolja azt az érzést az emberbe, hogy mindenki titkol valamit, akárcsak egy jó Agatha Christie-regényben. A szálakat ráadásul megbolygatja egy gazdag és persze gyönyörű nő, aki hamar felkelti az anyagilag nem túl fényesen álló főhősünk érdeklődését, ráadásul mintha ő is alaposan benne lenne a dolgok sűrűjében.
Sosem tartottam jó ötletnek, ha egy kalandjáték „pixelvadászattal” próbálja megnehezíteni egy feladvány megoldását ahelyett, hogy a kreativitásra helyezné a hangsúlyt. Épp ezért nagyon jó ötlet, hogy egyetlen gombbal előhozhatjuk az adott jelenetben található összes tárgyat. Ezt semmiképpen sem mondanám csalásnak (bár a ’93-as verzióból még hiányzott), hiszen így sem könnyű a játék, sokszor el lehet benne akadni. Szerencsére a már sokszor látott jegyzettömb ide is bekerült: a főhős folyamatosan jegyzeteli az eddigi eseményeket, illetve hogy kivel és hol beszélt, és ez elég hasznos tud lenni, ha elakadunk. Innen, a noteszből érhetjük el az eredeti, 1993-as játékkal kapcsolatos infókat is: vázlatok, anekdoták és egyéb csemegék segítenek jobban megismerni a készítőket és persze a játékot.
A szinkronhangokkal sincs probléma, először furcsa volt a súlyos orrhangon beszélő Gabriel és a látatlanban is valószínűleg testes fekete asszony, aki a narrátor szerepét játssza, de hamar meg lehet szokni őket.
Amit még kiemelnék, az a játék ismeretterjesztő része. Korábban például fogalmam sem volt, hogy New Orleans ennyire sajátos kultúrával rendelkezik, ahol a mindennapok része a vudu, mint egyfajta egzotikus vallás az USÁ-ban megszokott kereszténység mellett. A játék viszont igen alaposan bemutatja ezt a szubkultúrát és a várost egyaránt. A legtöbb helyszín ugyanis a valóságban is létezik, a Google Maps alapján pedig ráadásul elég pontosan vannak ábrázolva.
De hogy ne csak pozitívumokat írjak: igazán el kéne felejteniük a kalandjáték-készítőknek, hogy beépített, egyetlen gombnyomással elérhető segítséget adnak a játékos kezébe. Ugyan többlépcsős (tehát fokozatosan adagolja a segítséget), de bosszantóan sok akaraterő kell ahhoz, hogy fél óra tanácstalan bolyongás után ne kattintson rá az ember. Szerencsére csak egyetlen alkalommal szorultam rá (bár akkor elkönyveltem magamban, hogy a megoldásra az életben nem jöttem volna rá), de mégiscsak beépített csalásnak tartom.
Summa summarum, a Gabriel Knight: Sins of the Fathers 20th Anniversary Edition pontosan azt hozza, amit vártunk tőle. Lebilincselő és hátborzongató történet, remek háttérzenék és karakterek, mindezt egy színes és izgalmas városban prezentálva: csak ajánlani tudom.
